Vörös István verse

Kerosin felvétele

Hatvanadik évembe lépve

A mennyországot már megjártam,
most keresnem kell a poklot is?
A buta kérdés általában
már önmagában felvidít.

A pokol bányáját bezárták,
a tisztítótűz egy közért,
hol lekapcsolnak egy-két lámpát –
kár fényeskedni ennyiért.

De hogyha kevés a vásárló,
azért sosem a fény hibás.
Az ember felriad álmából,
jövőbe néz egy éven át,

mit szeme elé távcsőként kap –
egy meg se történt év elég.
A megbocsátás sosem végnap,
még jöhet újra évre év.

Az árukészlet büntetés csak.
Ha megveszed, ha nem veszed,
a méreg onnan úgyis szétcsap,
és átrendezi életed.

A félretett leves megerjed,
és penészes lesz a kenyér.
Mások hirdetik titkos elved,
egy árulással az felér,

ahogy gondolataid elhagynak.
De akkor te is menekülsz,
bár nem vagy érdekes magadnak.
Feléd lendül a görbe űr.

A görbe úr, az íves asszony.
A világvég felpenderül.
A látomás itt kell marasszon,
a túlvilág is benne ül:

bagolyfiókák a fészekben.
Lentről kígyó siklik felé.
Igazam volt: akkor tévedtem.
Lassan mászik – biztos felér.

Az örömért ez a felár,
a lét ölelésébe zár.

Vörös István (1964, Budapest)

József Attila-díjas költő, író, kritikus, irodalomtörténész, esszéista, tanár. Portréját Draskovits Ádám/Népszava készítette.