Ivan Medeši: Evészet (György Norbert fordítása)

Fotó: Marko Slavkovic felvétele,  www.litcentrum.sk

(részlet)

Tizenegy megállót jobbra. Világos, hogy gyalog sokáig tartana és messze van. Szem előtt lenni, az itt nagyon számít, és ezt el akarod kerülni. Hogyan tudod lerázni őket? Hogy verd át az ügynököt? Valahogy elhúzni a sorházak mögött, talán egy kis buszozás, majd hirtelen kislisszanni, és nyargalni, mint az egerek a külvárosi csatornákban, aluljárókban, a parkolóban dekkoló magas kombik között, és legalább a titkosszolgálat elől megpattanni, aki távcsővel és fényképezőgéppel kémkedik utánad a kocsiból. Vagy bemenni egy üzletházba, és egy másik ajtón át lelépni, bár ez így elég kiszámítható… Kezd az egész kínos lenni. Nem, valahogy másképp kell. Fogd a legolcsóbb taxit, egy kicsit kavarj, aztán gyalog húzz el valahová. De mi van, ha lehallgatják az olcsó taxikat? Akkor mégis gyalog, előbb egy busz-kombinációval ki a francba, majd onnan araszolva a Detelinára az emberünk után. Vagy egyből ülj be az első taxiba, kerül amibe kerül. Csakhogy ki az, aki lemond egy kvoterről ilyen hülyeség miatt?

Nem tudom, vettél-e heroint valaha, de kérdezz csak meg valakit, aki igen. Nem kell, hogy teljesen szét legyél csapva, és hogy valami köztes krízis elől menekülj, elég, ha voltál már úgy, hogy kibaszottul semmihez sincs kedved. Tizenegy megállónyi távot leügetni, na ez pont az a tartomány, amihez nagyon nincs. És ha mindehhez még hozzácsapod a látens paranoiádat is, amelyet simán elkerülhettél volna, ha van annyi eszed, hogy hagyj „valamit másnapra”, akkor kétszer is meggondolod, hogy gyalog, vagy busszal. Zsermen még nem egy kiégett roncs, csak nem volt se jobb ötlete, se kedve valami máshoz. Tehát itt az idő felkapni egy kis szert. Nem vagy lepukkadva, jól tudod, mit kapsz, egészséges vagy, az egész délelőttöd és -utánod csak a tulajdon kényeztetésedről szól, és most indulsz önbeteljesíteni, élvezkedni, venni két grammot, ami két napra is bőven, és csak apránként, óvatosan fogod felcsipegetni.

Pontosan ezen agyalt Zsermen, úton a buszmegálló felé. Ilyen szalma égett az alatt a szalma alatt, ami a kobakjában növekedett. Az alatt a barna, száraz, nem túl vonzó sörény alatt, és ami úgy szét volt csapva, mint egy gólyafészek. Tán még Dzsenisz seggéből sem burjánzott ki ilyesmi, akit a tarkóján viselt. A tenyér már otthon nyirkos volt, amikor berakta a száraz betétet a véres terpesz közepébe, ami taknyos a kitudja, mitől és a ciklustól, ami már jó három hónapja késett. Ó Szüzanyám, vágjunk hát bele!

Balra vagy jobbra? Bal felől kicsit hosszabb az út, de közel a megálló, és talán a kukkolók sem szúrnak ki, meglapulni az óriásplakát mögött, aztán be kell csak surranni a néppel együtt a buszba. Csakhogy létezik-e annál idegesítőbb dolog, mint állni és várni valamire, amikor tudod, hogy épp kistartoltál, hogy megvedd a szert? Amikor olyasmi után indulsz, ami úgy kifaragja belőled a szart, mint a gekkó nyelve a sírkövet? Csak felkapod a nózidba, és már erjed is a pofádban, hátradőlsz, a rádióban Velvet-demók surrognak, fél tenyérrel a gatyád alá mászol, és akkor mára fájront? Az irodalomtudományi tanulmányok nagyobb fingszelet kavartak, mint az efféle lazulás. Így Zsermen jobbra fordult, és a második variáns mellett döntött. Jár egyet, lerázza a stresszt, közben a busz is megjön, így rövidebb ideig kell a várakozó emberek közt lennie. Ez volt most a legrosszabb. Egy csordában lenni a buszra várókkal. Nincs ennél rosszabb! Nézni, hogy mi van, mért nem jön már?! Vagy ha valaki megkérdi, mikor ment el az utolsó nyolcas… Aztán meg az anya a gyerekkel, hol a karjára veszi, hol leereszti, az meg csak bömböl, nyilván hogy lássa az egész világ, mennyire egy gondoskodó szülő, hogy mennyire érti a gyereksírást, és ezt kell most neked is megértened, vagy ne adj isten behúzni neki egyet!

Lassan mozog, de ha meghallja, meglátja majd a buszt, felgyorsítja a lépteit, sőt még fut is egy keveset, és máris sínen vagyunk.

Odaért a megállóhoz. Káromkodott. Máris lúzer volt. Mintha nem lehetett volna egyszerre érkezni a busszal, hogy ne kelljen együtt várakoznia ezzel a hordával. Nem tudott volna az Úr legalább a mai napon megkímélni ettől fostól? Ezen pörgött a káromkodás után. És itt kezdődik a várakozás. Előkerül a spangli, de a doboz keresésétől a cigi szájba történő megérkezéséig el kell végezni az analízist, a szintézist és a jelentést arról, ki lehet spicli az ominózus megállóban. Egy rakat diák. Többnyire kretének, de néhányukon világosan látszik, hogy a rendőrakadémiáról jöttek, el vannak eresztve, hogy bizonyítsanak, tehát hogy becserkésszenek egy narkós kis picsát, és a terepmunkáért a hetes helyett nyolc mínuszt kapjanak. Anya a gyerekével. Ők talán nem, de látszik az anyán, hogy amióta családi szarrágó, nem csak hogy gyűlöli az ilyen minden mindegy alakokat, de már a kedve is elment, hogy kedvezőbb szociális életkörnyezetet teremtsen, így jelenti inkább a felelős szerveknek, hogy hová indul a csaj. És napnál világosabb, hogy Zsermen anyagot megy venni. Vagy ha nem anyagot, akkor legalább füvet. Aztán néhány melós, többnyire negyvenesek, egyértelmű, hogy zsernyákok, és néhány öregebb, szőrös fazon, talán most nem akció közben, de a szolgálati kötelességük mindenképp azt diktálja, hogy pötyögjék be az sms-t a zsebükben, kit kell lekapcsolni. És a nyugdíjasok dettó: mért ne lehetne megbízni a vén varjakat, hogy szem és fül legyenek a tömegközlekedésen, a további lépésekre meg ott a terepre kivezényelt ifjúság.

A busz végre kijött a kanyarból, itt egy kis mázli volt, mert átsurrant még a sárgán, és már benn is a megállóban. Egy rakás utas leszáll. Zsermen maga sem gondolta, hogy megteszi, de hirtelen, a francba, azt mondja, velük megyek! Merülj alá a leszállók özönében, és navigáld magad a sodrásban. A busz nélküle indul el. Most jól kiszúrt a kémekkel! Haladunk tovább. El az épületek közt, alattuk, el a koleszek mellett, átvágni a bulváron, de nem a zebrán! A legrövidebb úton, és hupsz, már benn is a plázában. Valami nagyon bűzlik itt a levegőben, és alaposan tanulmányozni kell a megelőzés minden formáját, állapította meg Zsermen, amikor csak öt lépésre volt már a bejárattól. A bejárat előtt kicsit meghuzigálta a szoknyáját, alatta a bugyival együtt. Megvakarta és bepászította a véresen taknyos csigát, hogy rendesen illeszkedjen, és hogy optimálisan lefetyelje őt. Tampon kellett volna, franc a betétekbe! Amint hazaérek, kispriccelem magamból a folyományt. Illetve, előbb jól bepirítok, aztán addig ejtőzök a meleg vizecskében, amíg úgy meg nem puhulok, mint egy spermába áztatott rongydarab, ami korántsem puha, de kemény.

Rögtön ahogy belépett a bevközpontba, változást tapasztalt. Odabent nem volt természetes fény. Természetes csend szintúgy nem. Neonfények és egyhangú zene. Az egész komplexumban. Húsz szám, amelyek körbe-körbe. Oly idők járnak, hogy fizetni kell a szerzői jogokért, így megvettek vagy húsz nótát, és azt nyomatták egész nap. Mintha egy pincébe lépett volna, vagy egy hegyi alagútba. Ilyen érzése volt Zsermennek. Ej, baszkikám, nagyon vágyom már azt a csíkot! és a gondolatra rögtön kifényesedett a kobakja.

Világos, hogy nem lesz tízperces taxizás. Már itt, ebben a hangyabolyban is eltölt egy jó negyedórát. És nézd csak, ha berontana ide a retyóra, a retyósnéni ismerős, fizetnie sem kell, bezárkózna, csendben meghúzná, bevackolná magát, a DVD-n kirakná a csíkot, aztán nézhetné a kirakatot, vagy betérhetne a könyvesboltba, és a végtelenségig vakargathatná a mogyoróit, közben pontozná az irodalmat, amelyet soha nem fog megvenni. Zsermen a könyveket csak kölcsönkérte vagy ellopta. Illetve nem adta vissza, amit kölcsönkért. Ilyen-olyan Hendrixek, Joplinok, pravoszláv vladikok, a Biblia különböző kiadásai, egy sor misztika, valami hinduizmus, amit Babi O-nak neveztek, és némi horror. Amúgy sem olvasott végig már egy jó ideje semmit, talán csak az elején, a Sziddhártát, a Prérifarkasokat és az Alkimistát. Ezekből merítette az észt. Nos, van, amije van, szórjon mindenki anyagot erre, ha tud, plusz dobjon egy tekintetet okosan és magasról. Hát ilyen volt ez a mi Zsermen teremtésünk. Értem én, hogy az olvasónak sem szimpatikus, és higgyétek el, hogy maga a költő is húzza a száját.

Hernyócsíkkal nem lehetett betérni a retyóra, és azért nem, mert nem volt. Nem maradt. Ezért az utazás, hogy feltölteni az éléskamrát. Milyen simán mehetne minden! De az élet és annak útjai nyilvánvalóan nem a simaságról szólnak. Ej na, mozgasd meg a csontjaidat, ejnázott egyet Zsermen magában, hogy a trajektória, ha lehetséges, egy óránál rövidebb legyen. Nincs annál idegesítőbb, mint ezt végiggörgetni, s ha az emberünk is késni fog a termékkel, akkor tényleg csak beleverni a fejet a falba. Valaha titokban azon lamentált, hogy nincs idegesítőbb dolog a világon, mint amikor Tarkovszkij egy órán át önti a harangot a cerkvára, holott az még nem is áll, és nézzél csak ide, mindig akad valami új. Mi van, ha mindenről Tarkovszkij tehet? Ha nem kattan rá, akkor talán nem csapta volna meg a finom szer szükségmorzsáinak és annak Zsermen orrába történő felcsippentés-igényének a szele. Rohadj meg, ahol vagy, ezt gyalog még véletlenül se! Száz év múlva se. Ha negyven perc alatt megoldható lenne, a kakaó már az ormányát fényezné, savanyúan csordogálna a pofájába, és vígan csámcsogná azt az aranyat érő taknyot. Türelem, csak türelem!

A fordítás az fpu támogatásával készült.

Ivan Medeši (1982, Vrbas)

A Vajdaság számos nemzeti kisebbsége közül a ruszinok irodalmi enfant terrible-je, akit „a ruszinokkal a nemzeti név, az ukránokkal a nemzeti mítosz, a keleti szlovákokkal a nemzeti nyelv köt össze“, így jellemzi a szerzőt a kiadója. A Jedenie elnyerte az év legjobb szlovák prózakötetének járó Anasoft litera irodalmi díjat.

György Norbert (1972, Losonc)

Író, műfordító.

Önálló kötetek: Klára (regény), NAP Kiadó, 2004. Átmeneti állapot (novellák), Kalligram, 2011. Fordításkötetek: Víťo Staviarsky: Fekete cipők, fehér fűzővel (Kale topanky), Noran Libro, 2016; Jaroslav Rumpli: Gabonakörök (Kruhy v obilí), Typotex, 2016; Ivana Dobrakovová: Toxo, Noran Libro, 2017; Ivana Dobrakovová: Anyák és kamionsofőrök (Matky a kamionisti), Typotex, 2020.