Borcsa Imola novellája

Arnold Eszter felvétele

Tótenger

Nem tudom, hányadik szelet csokitortát ettem, de már kezdtem émelyegni. Hátradőltem a széken, szünetet tartottam. Untam anyáékat. Untam, ahogy egymással viselkedtek, azt meg főleg, ahogy Árpi velem próbált haverkodni. Szevasz, kiskrapek, mindig így köszönt, aztán kérdezett valami viccesnek szánt bénaságot, miközben barackot nyomott a fejemre. Ezt csak a gyerekeknek szokták, mondtam volna legszívesebben, én már kamasz vagyok, ennyit igazán tudhatnál, vagy még jobb lett volna, ha én is nyomok egy barackot az ő fejére, jó keményet, fájjon csak, de akkora égimeszelő, hogy akkor sem érem fel a feje búbját, hogyha ő ül, én meg állok.

Nem értettem, anya mit eszik rajta. Kampós orrú volt, ronda és beképzelt. Akkor is röhögött a saját viccein, ha senki más, az ételt meg csak szippantotta befelé, mint egy porszívó, nem is ízlelte, anya legjobb főztjét sem dicsérte soha. Mégsem ez volt az igazi baj. Hanem anya. Hogy kicserélték mellette. Nem úgy viselkedett, ahogy velem, vagy régen apával, vagy Anci nénjéékkel vagy István bátyával szokott, átváltozott egy idétlenül viháncoló idegenné. Árpi azt mondta, olyan a keze, mint egy jégcsap, és a leheletével melegítette – kuncogott; Árpi valami gyatra ugratásfélével próbálkozott – csípős válasz helyett csilingelőn kacarászott; az a pökhendi hólyag sokadjára mesélte el valami vicces kalandját – anya ugyanolyan lelkesen nevetett, mintha először hallaná, ha pedig megjegyeztem, hogy ezt már ismerjük, csak leintett, hogy attól még mulatságos. Ilyenkor nagyon dühös voltam rá, utáltam volna őt, ha tudom, de nem tudtam, úgyhogy Árpit utáltam még jobban.

Télen kezdett járni hozzánk. Egyből gyanús volt a dolog, mert anya felkészített a jövetelére, kért, hogy viselkedjek szépen, és azt is mondta, nagyon szeretné, ha kedvelném őt. Ilyet nem lehet kérni, különben is, hogy kedvelem-e őt vagy sem, az tőle függ, nem tőlem, talán inkább őt kéne oktatni, gondoltam, de csak bólogattam. Aztán megjelent ez a hórihorgas, felfuvalkodott barom, aki januárban is napszemüveget hordott, ráadásul úgy kezelt, mint egy dedóst, és egyből utáltam őt. Azt hittem, ez egy buta félreértés, és anya majd észhez tér, észreveszi végre, milyen ember Árpi, de már itt volt a nyár, és semmi javulás nem mutatkozott. Egyre gyakrabban járt hozzánk, ráadásul most egy egész hetet töltünk együtt a Balatonon.

A Balaton a magyar tenger, magyarázta Árpi, mikor bejelentették a hírt, de valójában egy tó, egy nagy-nagy tó. Most akkor tó vagy tenger, kérdeztem. Tó, éppen most mondta, hogy tó. De akkor miért nevezik tengernek? Mert Magyarországnak ez a legnagyobb tava. És a nagy tavak azok mind tengerek? Nem, az igazi tengernek a vize sós. De a Medve-tónak is sós a vize, akkor az is tenger? Nem, mert az kicsi, mondta Árpi ingerülten, meg anya is sóhajtozott, hogy minek értetlenkedem. Hát pont ezért, hogy Árpit felhúzzam, gondoltam rosszmájúan, aztán egy zabálnivaló mosoly kíséretében előrukkoltam a megoldással: akkor a Balaton egy tótenger. Erre csak somolyogtak, nem dicsértek meg.

Anya nagy feneket kerített az útnak, indulás előtt felkészítőt tartott: nehogy kiviseljem magam, legyek szófogadó és főleg hálás, nyaralni csodás dolog, Árpi nélkül sosem látnánk meg a Balatont. Én nem is vagyok rá kíváncsi, könyököltem dühösen a tejes puliszka fölött, nekem pont elég, ha a Kászon patakjában fürdök meg pecázok, ezzel nem fogja a hálámat kicsikarni! Nem ismerek rád, kisfiam, nézett rám anya elkeseredve, nekem meg üvölteni lett volna kedvem, hogy ő változott meg, én ugyanaz vagyok, mit nem ért ezen!

A Balaton nem volt olyan rossz. Hiába határoztam el, hogy utálni fogom, nem sikerült. Csak az út volt nagyon hosszú. Hajnalban indultunk, és Árpi rám kacsintva ígérte, rátapos majd a gázra, hogy délután még egyet fürödhessünk, de hiába tartotta be a szavát, már ami a taposást illeti, anya fel is szisszent jó párszor, meg kínlódva nevetgélt, hogy a mindenit, megy ám ez a kocsi, miközben görcsösen szorította a fogantyút, én viszont élveztem, hogy suhanunk, szóval taposás ide vagy oda, mire odaértünk, beesteledett. Nem lett semmi a megígért fürdésből, még a tavat sem nézhettem meg, mert anyáék vacsora után nyomban lefektettek, hogy biztos kimerült vagyok, pedig nem voltam az, és csak ők ketten sétáltak le a partra. Akkor utáltam a Balatont, de ahogy másnap megpillantottam, ez nyomban elmúlt.

Ekkora tavat még sose láttam. A vize fura kék volt, zöldes és világos, nem sötét, mint a Szent Annáé. És nem is volt olyan jegesen hideg, ülhettem benne órákat, anya nem kiabált rám, hogy jöjjek már ki, mert el van kékülve a szájam. Különben sem nagyon szólt rám semmiért, az volt a jó, hogy magukkal voltak elfoglalva, engem végre békén hagytak. Csak a tollasozást erőltette Árpi, minden nap játszanom kellett vele, mert elhatározta, engem ő fog erre megtanítani, és nem érdekelte, hogy én szívesebben lubickolnék a vízben. Már egészen kezdtem belejönni, sőt picit talán élveztem is, anyával szívesen játszottam volna, de ő nem akart, legyen ez a fiús program, azt mondta, és a törölközőn üldögélve figyelte a játékunkat, úgyhogy néha szándékosan bénán szerváltam, vagy rossz helyre ütöttem vissza a labdát, hátha akkor Árpi hamarabb megunja. Mikor végre beleunt, anya megcirógatta az arcomat, hogy el ne keseredjek, az elején már olyan jól ment. Én meg kérdőn néztem rá, vajon most tényleg nem érti, de olyan őszintén vigasztaló volt a tekintete, hogy elkeseredtem, nem is bírtam velük maradni, olyankor inkább felfedezőútra indultam.

Nemcsak a víz, a part is érdekes volt. Volt büfé, ahol árultak hot dogot, és lehetett venni pattogatott kukoricát, amit anya még mindig kakasnak nevezett. Ez bántotta a fülemet, mert aki kicsit is menő, az tudja, hogy annak manapság popcorn a neve. Meg volt jégkása is, azt életemben először ettem, az lett a kedvencem. Össze is barátkoztam a büfés bácsival, az én fagyimat mindig nagyobbra csinálta, és ingyen tett rá csokiöntetet. Meg a füves részek közt homokos pályák is akadtak, ahol röplabdázni meg lábtengózni lehetett. Én is beálltam volna, csak nem volt kivel, de néha fagyizás közben néztem a meccseket.

Szóval ott hevert a félig megevett torta előttem, én meg hátradőltem a széken, lóbáltam a lábam, fújtattam, hátha anyáék észreveszik a türelmetlenségem, és kiengednek, de rám se hederítettek. A benti étteremben ültünk, nem a teraszon, mert a délutáni eső miatt még vizesek voltak a kinti székek. Felkönyököltem az asztalra, és unottan bámultam az embereket. Egy tokás bácsi a helyére igyekezett teli tányérral, mikor egy apró fasírt legurult róla, és a lába elé pottyant. Ránézett, körülkémlelt, majd gyorsan az egyik asztal alá rúgta. Egy lila hajú néni diszkréten fújta az orrát szalvétába. Árpi súgott valamit anyának, ő meg elpirult.

Felpattantam, és az édességes asztal körül kezdtem kajtatni. Nem kívántam sem a dinnyét, sem a kókuszgolyót. Egy tálban bordó lé volt, benne narancsdarabok, abból tettem magamnak. A tálkával visszaegyensúlyoztam az asztalhoz, megkóstoltam. Undorító íze volt. Kihalásztam az egyik narancsdarabot, a húsát lerágtam, aztán támadt egy ötletem. Anyáékra sandítottam, szerencsére nem figyeltek. A narancshéjat betettem a szájamba, úgy igazgattam, hogy a külső része pont takarja a fogaimat. Ültem komoly arccal, aztán ahogy közeledett valaki, elvigyorodtam. Volt, aki rám mosolygott, más csak a szemöldökét emelte fel. Épp egy kövér nénire vigyorogtam, mikor a hatalmas feneke mögül előbukkant.

Délelőtt láttam előszőr a parton, biztos aznap érkeztek. Nagyon szőke volt, nagyon fehér bőrű és szemüveges. A suliban mindig csúfoljuk a pápaszemeseket, de az ő mosolya olyan szép volt, hogy egyebet észre sem vettem. Mikor megláttam, épp a büfétől jött, vattacukrot evett, nevetgélt az anyukájával. A fenébe is, hogy utolsó előtti nap van, így már nem lesz időm semmire, gondoltam. A törülközőjük a miénktől távol volt leterítve, egy kuka közelében, egész délelőtt odajártam a szeméttel, de nem vett észre.

Most viszont egyenesen a szemembe nézett. Összehúztam a számat, de hiába, már látta a narancshéjas vigyoromat. Biztos nyominak tart, gondoltam, és elöntött a forróság, szerintem el is vörösödtem. Ettől még jobban elszégyelltem magam, elkaptam a tekintetem. Most már nemcsak időm nincs, de el is ástam magam előtte. Anyáékat kezdtem nyaggatni, menjünk már, mit ülünk fölöslegesen, ha már úgysem eszünk.

Másnap reggel, mikor megérkeztünk a partra, ők már lent voltak. Anya vizslatta a terepet, hogy hova telepedjünk le. Pont volt üres rész a közelükben, arrafelé indult. Megrettentem. Gyorsan megrángattam a kezét, mutattam egy másik jó helyet. Elgondolkodott egy pillanatra, de végül azt mondta, ez jobb, mert még süti a nap, de a déli forróságban már árnyékos lesz. Úgyis a vízben vagyunk legtöbbet, próbálkoztam. Vészesen közeledtünk a kinézett helyhez. Ő a hátán feküdt, arcán napszemüveg. Hátha sikerül jó sokáig észrevétlen maradni, reménykedtem.

Letelepedtünk, éppen maszatoltam szét magamon a naptejet, mikor megérkezett Árpi, kezében lóbálva az ütőket. Na, nyomunk egy tollasmeccset, kiskrapek, bődült el, mindenki felénk nézett. Legszívesebben bokán rúgtam volna, vagy hozzávágtam volna egy ütőt, én nem kiskrapek vagyok, minek kell megszégyeníteni. Iszonyú dühösen álltam fel játszani, ő a hasára feküdt, időnként felénk nézett. Most nem ronthattam szándékosan, nem akartam, hogy bénázni lásson, így viszont Árpi lassabban unta meg a játékot, azt hittem, sose szabadulok. Ő figyelt egy darabig, aztán eltűnt.

Végre én is indulhattam fürdeni. Úszkáltam, búvárkodtam, aztán kavicsgyűjtésbe kezdtem. A vízben szebb kövek voltak. Épp a víz aljában matattam, mikor egyszer csak ott állt előttem. Építesz velem homokvárat? Kidíszíthetjük a kavicsaiddal, mondta. Nagyot dobbant a szívem, nem hittem a fülemnek. Ennyi elég lesz, kérdeztem felmutatva azt a néhányat, amit a kezemben tartottam.

Rékának hívták, csorgatós homokvárat építettünk. Nehéz munka volt, mert folyton a víz és a part között kell ingázni. A homokot a legsekélyebb részről kellett szedni, vagy onnan, ahol nincs víz állandóan, csak a hullám csap ki. Felmarkolod a vizes homokot, jó szorosan, nehogy elcsepegjen útközben, aztán a parton a várra csorgatod. Négy tornyunk lett, építettünk falat is, aköré várárkot ástunk, és feltöltöttük vízzel, hogy az ellenség ne támadhassa meg. A híd egy fakéreg lett, a kavicsokkal meg a belső udvart köveztük ki.

Aztán fagyizni mentünk. Anya alig akart engedni, ne verjem el az étvágyam, mert mindjárt ebédidő, de aztán Rékára pillantott, aki már a markában szorongatta a fagyipénzt, és mégiscsak meglágyult a szíve. Árpi papolt valamit anyának a szigorról, elmenőben hallottam fél füllel, de nem érdekelt. Fagyizás közben sokat beszélgettünk, én még nem jöttem ilyen jól ki soha senkivel. Meséltem a barátaimról, a suliról, az erődömről, Réka a szüleiről, a fuvolázásról és a nyarakról, hogy ő minden évben itt tölti a vakációt. Azt mondta, ismer a parton egy jó helyet, ahol alig van ember, van viszont nád és vadkacsák, vadregényes a táj. Nincs is távol a strandtól, azt mondta, ezért megegyeztünk, hogy ebéd után elkéredzkedünk, és ott töltjük a délutánt.

Majd’ kiugrottam a bőrömből, ebéd közben csak arra tudtam gondolni, hogy végre mehessek. Látom, nagyon fel vagy dobva, simogatta meg anya a fejem, mire picit elhúzódtam, nehogy Réka meglásson, és úgy tűnjön neki, hogy valami anyámasszony katonája vagyok. De azért mondtam, hogy ez volt a legjobb nap az egész nyaralás alatt, és már épp kéredzkedni akartam délutánra, mikor anya ragyogó arccal kijelentette, hogy ez még ennél is jobb lesz, ugyanis, képzeld, hajókázni megyünk, áthajózunk Tihanyba! Teljesen le voltam forrázva. Hűha, ennyit nyögtem ki, mert Árpi is nézett, de közben már mérlegeltem a lehetőségeket, és elhatároztam, amint anyával kettesben maradok, elmondok neki mindent.

Ebéd után felmentünk a szobába összeszedni néhány holmit, Árpi bement a vécére. Azonnal anyához szaladtam, és elkezdtem hadarni, milyen csodás helyet ismer Réka, oda akarunk menni, ez nekem nagyon fontos, megígértem neki, nem ültethetem fel, hadd maradjak itt, ők meg hajókázzanak csak ketten. Ne butáskodj, kincsem, nem hagyunk itt, meglátod, milyen jó lesz, mondta ő, de bujkált valami megértés a szemében, azt hittem, még meggyőzhetem. Erre kijött Árpi, és anya nevetgélve mesélte el neki a kérésemet. Csak nem a hajózástól félsz, kiskrapek? Ne félj, nem süllyedünk el, heherészett ő, mire anya még azt is hozzátette, mindez Réka miatt van. Iszonyúan dühös voltam.

Nem hagyhattam magam, útközben ismételgettem, hogy de anya, kérlek, ne csináld ezt. Az elején még kedvesen csitított, hogy meglátom, milyen jó lesz, ahogy hajóra ülök, mindent elfelejtek, de aztán kezdett fogyni a türelme. Már a kikötőnél voltunk, mikor rám ordított, hogy most már hagyjam abba, tovább nem tűri ezt! Beálltunk a sorba a pénztárhoz, egyre szorultabb helyzetben voltam. Gondolkodtam, gondolkodtam, aztán hirtelen megiramodtam. Futottam vissza a strandhoz, ahogy csak bírtam, hátra se néztem. Anya utánam kapott, meg kiabálta, hogy Andris, most azonnal gyere vissza, de a többit már nem hallottam.

Teljesen kifulladtam, mire a strandra értem. Meg kellett állnom, percekig lihegtem, szúrt az oldalam. Aztán helyrejöttem lassan, kémleltem, történik-e valami mögöttem, nem érkezik-e anya vagy Árpi loholva, hogy visszarángassanak a kikötőbe, aztán fel a hajóra, de csak a szokásos zsibongás hömpölygött, nem tűnt semmi vészjóslónak. A strandolókat kezdtem pásztázni, végre rátaláltam Rékára. Felderült az arca, ahogy meglátott, már azt hitte, mégse akarok menni.

Büszkén lépdeltem mellette, elvégre szökevény vagyok, gondoltam, ez nem kis teljesítmény. El is meséltem neki, micsoda bonyodalmak árán jutottam vissza, épp csak egy ici-picit színeztem ki a történetet, és úgy tűnt, egy ici-picit talán ő is büszke rám.

A hely tényleg vagány volt. Előbb volt egy kisebb nádas rész, amit meg kellett kerülni, aztán egy rövid szakaszon semmi, utána pedig újabb nádas rész, egy nagyobb. Egy csomó kacsa úszkált a környéken, néha lebuktak, majd kiemelték a fejüket és tovább úsztak. A köves részekre is kievickéltek, megrázták magukat, járkáltak a feneküket riszálva, bambultak, de azért résen voltak, nem lehetett elkapni őket. Aztán találtunk egy bokrot, tele sötét bogyókkal, mint az áfonya. Szedtünk magunknak, egy csomó ideig vacilláltunk, megegyük-e, te kóstold meg előbb, nem, te, de végül mégse mertük megízlelni őket. Lapos kavicsokkal szedtük tele a zsebünket, kacsáztunk, figyeltük, a jól meglódított kavicsok hogyan szökellnek. Mikor erre is ráuntunk, leültünk a fűre, süttettük magunkat, beszélgettünk. Olyan is volt, hogy csak ültünk hosszan, anélkül, hogy bármelyikünk megszólalt volna, és azt is szerettem. Egy hosszú csend után szájon pusziltam.

Alacsonyan járt a nap, amikor kézen fogva visszaindultunk a strandra. Csak néhányan lézengtek a parton. Megálltunk, néztük egymást, aztán kihúzta a kezét a kezemből, és visszament a szüleihez. Elindultam a szálloda irányába. Szétnéztem az étteremben, de nem találtam anyáékat, ezért felmentem a szobába. Kopogtattam.

Árpi nyitott ajtót, anya a fotelben ült ziláltan. Ezt mégis hogy képzelted, szökött fel, amint beléptem, és ordítozni kezdett velem, hogy nem is szeretem őt, tönkre akarom tenni, az egész nyaralást elrontottam, ráadásul hitványul az utolsó percig vártam vele, pedig már azt hitte, bízhat bennem, erre így kell hazamennie, hogy én így megszégyenítettem. Ide vezet, ha túlságosan szabadjára engeded a gyeplőt, kezelhetetlen lesz, okoskodott Árpi a háttérben. Én meg hagytam, mondják csak, pedig egyiküknek sem volt igaza, de ez most először egy picit sem érdekelt.

Borcsa Imola (1990, Kézdivásárhely)

Író, gyógyszerész. Kézdivásárhelyen él. Első novelláskötete 2019-ben jelent meg Magnebéhat címmel az Erdélyi Híradó Kiadó–Napkút Kiadó gondozásában, amelyért megkapta a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díját és az Írók Boltja Könyvösztöndíját. Portréját Beliczay László készítette.