Forgách Kinga novellája

Liam Moody felvétele

 

Pesti Harlem

 

„Valami messzi jazzt üzen az éter.”

Tóth Árpád: Rádió

 

Nina becsukta a szemét. A követő feladata, hogy ne gondolkodjon, csak figyeljen. Tartotta a könyökét, ahogy tanították, kezét a vele szemben álló férfi kezébe ejtette. Feszülten várakozott. Megszólalt a zene, a lába elindult. Lép, lép, triple step. A teste a másik testének kiterjesztése, akarata a másik akarata lett.

 

*

 

A stúdió egy dohos pincében volt a Csikágó közepén, nem messze a Keleti pályaudvartól. Kopott faajtaja éjjel-nappal nyitva állt, fölötte nagy színes tábla hirdette: Pesti Harlem. Négy szürke betonlépcső vezetett le a termekhez és az öltözőkhöz, ahol a levegő örökké fülledt és izzadtságszagú volt. Aki ide belépett, érezte, itt nem azok a szabályok érvényesek, mint fent. Jazz áradt a falakból, a széttáncolt parkettából, a szedett-vedett bútorokból és a falra pingált idézetekből. I was in love with Harlem long before I got there.

Akármikor tévedt be az ember, táncolt valaki a tükrök előtt, még a nagy, falnak támasztott növények is ritmusra bólogattak. Mintha az egész hely folyamatosan lüktetett volna. Aki megismerte a Harlemet, annak megváltozott az élete, a hétköznapok monotóniáját felváltotta a szinkópa szabálytalansága, a szorongás csöndjét betöltötte a trombita és a szaxofon hangja.

Az igazi élet sötétedés után kezdődött. Ahogy ment le a nap, úgy alakult át a táncterem. Zenészek jöttek-mentek a hangszereikkel, szteppcipők kopogtak, rojtos charleston ruhák libbentek, alkohol és dohányfüst szaga töltötte be a pincehelyiségeket. A járókelők, akik megálltak bámészkodni az apró ablakoknál, egymásra tapadt testeket, pörgő-forgó, eksztatikus embertömeget láttak a mélyben.

Nina egy nyári estén keveredett ide. A párkapcsolata szétcsúszóban volt, sötéten látta a jövőt. Sétálni indult, kicsit ki akarta szellőztetni a fejét. Bolyongott a városban. Betévedt a Keleti pályaudvarra, hosszasan nézegette az induló és érkező vonatokat, legszívesebben felszállt volna valamelyik nemzetközi gyorsra, mindegy melyikre, csak elmehessen ebből a fojtogató országból, de nem volt mersze hozzá, inkább továbbsétált, így kötött ki a Csikágóban. Szinte hívogatta a nagyvárosi nyomor ingergazdagsága; a golyónyomos épülethomlokzatok, a szürke, gangos házak, az őrült tekintetű járókelők.

Először a lüktetést érezte meg: tí-ratta, rí-ratta, rí-ratta. Észre sem vette, hogy a teste ösztönösen felveszi a ritmust, lépései ráhangolódnak az ütemre. A hangok irányába indult. Amikor a klub kapujához ért, szinte megszédült a látványtól. Mintha megbabonázták volna, gondolkodás nélkül szállt alá a színes forgatagba. Átfurakodta magát az előtéren és egyenesen bement a lépcsővel szembeni nagy terembe. Azt hitte, feltűnést fog kelteni. Táncosok pörögtek, szoknyák lobogtak, dobok szóltak. Szájtátva bámulta ezt az ismeretlen világot, rögtön megérezte, hogy valami egészen különleges helyre került. Meglapult a fal mellett, nézte a felajzott tömeget. A zenekar éppen rákezdett egy új számra, mire mindenki a terem közepére tódult. Sing, sing, sing, sing, everybody start to sing: Dee dee dee, ba ba ba DA! Now you’re singing like everything! Ninával szemben hirtelen megállt egy férfi, és felé nyújtotta a kezét. Néhány pillanat múlva a parketten találta magát. A férfi megragadta a karját, forgatni kezdte az egyik, majd a másik irányba. Nina elengedte a testét, hagyta, vigye magával a swing lüktetése.

 

*

 

Másnap délelőtt Ella Fitzgerald búgó hangjára ébredt. Amikor kinyitotta a szemét, először azt sem tudta, hol van, de a hatalmas tükrök, a nagy levelű monsterák és a fekete-fehér fotók a falon gyorsan eszébe juttatták az első harlemi éjszakáját. Hallotta, hogy valaki dúdolva mossa fel a parkettát a szomszédos teremben, ahol éjjel a buli volt. Feltápászkodott a kanapéról, amelyen feküdt. Az izmai merevek voltak, a lába sajgott. Megtalálta maga mellett a táskáját, szórakozottan állapította meg, hogy mindene megvan, csak a telefonja merült le.

A Harlem nappal egész más volt. Nina az éjszakai tömegben labirintusszerűnek érezte, most azonban, a pinceablakokon beszűrődő fényben átlagos tánciskolának tűnt. Körbesétált, a falon lévő képeket nézegette. A feliratok alapján megállapította, hogy a fotók nagy része a Savoy Ballromban készült. Korábban sosem hallott róla, de a fényképeken keresztül is érezhető volt a hely vad energiája. The home of Happy Feet (1932) – állt a felirat az egyik fénykép alatt. Tetszett neki az elnevezés. Lenézett a lábaira, a sok ugrálástól kicsit megdagadtak ugyan, mégis kétségtelenül boldogabbnak tűntek. Elhatározta, hogy megtanul táncolni.

Mielőtt hazaindult, belesett a nagy bálterembe is. A parkett ekkor már tiszta és fényes volt, nem látszott nyoma az előző estének. Nem látta, ki takarított, azt viszont észrevette, hogy az egyik öltöző függönye alól kikandikál egy fekete-fehér tánccipő. Gyere vissza ma öt órakor, nem fogod megbánni, szólt utána egy hang, amikor kifelé indult. Még egyszer visszanézett az ajtóból, de a tánccipők már eltűntek a függöny mögül.

 

*

 

Nina aznap délután megtudta, hogy a Savoy volt az első olyan hely a világon, ahová a feketék és a fehérek ugyanazon az ajtón mehettek be, és ahol együtt táncolhattak. Ez már az órán derült ki, amelynek első perceiben esetlenül álldogált a tükör előtt, sok más kezdő táncossal együtt, miközben a tanár a ’20-as évek Amerikájáról magyarázott. Szerencsére csak röviden beszélt, hagyta, hogy a mozdulatai mondják el a lényeget.

Nina az óra elején még gátlásos volt. Tükörképe ügyetlenül mozgott vele szemben, végtagjai külön életet éltek, vállai a magasba emelkedtek, arca megfeszült a koncentrációtól. A lépések gyakorlása nehezebbnek bizonyult, mint gondolta, a teste közel sem mindig engedelmeskedett az akaratának. Amikor azonban megszólalt a zene, valami megváltozott. Fokozatosan elengedte magát, minden egyes lépéssel vidámabb és felszabadultabb lett.

A csoport lelkesen utánozta a tanárt, tapsoltak, sétáltak a dalok ritmusára, rugóztak a testükkel, amíg mindannyian át nem vették a swing pulzálását. Megtanulták az alaplépést, forogtak, charlestont táncoltak, lüktettek a zenére. Az egész terem élni kezdett, átvette a lüktetést, és mire párba álltak, már vibrált körülöttük minden, a testek összeolvadtak egymással és a jazz áramlásával. Mint egy körjátékban, úgy követték egymást a párcserék, Nina percenként újabb és újabb férfiakkal találta szemben magát. Mindnek más volt az érintése, az illata, a mosolya, mindegyikük máshogyan fogta meg a kezét.

A táncban leginkább az improvizáció lepte meg. Nem hitte volna korábban, hogy képes átadni az irányítást valaki másnak, ahogy azt sem, hogy két ember közt ilyen összhang jöhet létre anélkül, hogy bármit is megbeszélnének. Ne feledjétek, ebben a táncban nem lehet hibázni, mondta a tanár. Ha máshogy sülne el valami, mint ahogy szerettétek volna, örüljetek, épp kitaláltatok egy új variációt.

Az óra végén, amikor Nina újból megpillantotta magát a tükörben, meglepődött. Máshogy festett, egészen megváltozott a testtartása. Új energiákkal töltötte fel a tánctanulás, szinte izzott körülötte a levegő, amikor kilépett a teremből. Nem akart hazamenni, azt akarta érezni, amit az előző éjszaka, sőt még többet: a Harlem részese akart lenni.

 

*

 

Az első neccharisnyás és oxford cipős lábak sötétedés után tűntek fel a Harlem lépcsőjén. Aztán fokozatosan követték őket a kockás nadrágok, színes szoknyák, hózentrógerek, tollas fejdíszek és barett sapkák, de egymást váltottak a bejáratnál a sötét, ormótlan hangszertokok is. Ahogy egyre nagyobb lett a nyüzsgés, úgy lett egyre hangosabb a zene is. Kezdetben egy-egy bendzsót lehetett hallani, aztán sorra kapcsolódtak be más hangszerek: bőgő, dob, pozan, trombita, szaxofon, zongora. Aztán megérkeztek az énekesek is.

Nina jó ideig csak szemlélődött, csöndesen iszogatott az előtér egyik sarkában, egy nagyobb növény árnyékában, meg akarta várni, hogy elég sokan legyenek ahhoz, hogy észrevétlenül elvegyülhessen a tömegben. Bár a lelkesedése változatlan volt, a táncórán érzett magabiztossága mostanra elillant. Egyre inkább hatalmába kerítette az érzés, hogy nem tartozik ide. Szíve a torkában dobogott, ahányszor elment a közelében egy férfi. Attól tartott, ha felkérik táncolni, kudarcot vall.

Végül nem bírt ülve maradni. A testét hatalmába kerítette a mozgás iránti vágy. Louis Armstrong, Frank Sinatra, Duke Ellington és Benny Goodman dalai követték egymást. A lokál ekkorra már nemcsak zsúfolt, hanem fülledt is volt. A levegőt pára, parfümök illata és cigarettafüst töltötte be, amely elmosta a kontúrokat, az emberek szinte egymásba olvadtak. Nina elindult, hogy felderítse a Harlem rejtett zugait.

Ahogy lépdelt befelé a bálteremben, fokozatosan a lüktető massza részévé vált. Mindenki ugrált, forgott körülötte, időnként őt is megpróbálták elkapni, előrébb és előrébb sodródott, a zenekar irányába, ahol egyre több ember tolongott és egyre fokozódott a hangulat. A dobok ritmusát a talpában is érezte, mozgott alatta a parkett, a táncosok sokasága alatt ütemesen süllyedtek és emelkedtek az egymásba illesztett falemezek, mintha maga a terem is táncolna. Két szám közötti szünetben Nina megpróbált a terem szélére húzódni, épp letette a poharát az ablakpárkányba, amikor megérintették a vállát. A férfi, akivel előző este táncolt, határozottan nyújtotta felé a kezét. Halk morajlás vette körbe őket, koccintások és nevetések hangjai. Nina becsukta a szemét. A követő feladata, hogy ne gondolkodjon, csak figyeljen. Tartotta a könyökét, ahogy tanították, kezét a férfi kezébe ejtette. Feszülten várakozott.

 

 

Forgách Kinga (1991, Budapest)

Az ELTE esztétika szakán diplomázott. Újságíró, kritikus. Publikációi az Élet és Irodalomban, a Vigiliában, az Alföldben, valamint a Litera és a Könyves Magazin oldalán jelentek meg.