Bódi Péter: Belgrádi emlékek (részlet)

liaye/lomography felvétele

Anyám egy vasárnap délelőttöt választ életem legnyomasztóbb telefonbeszélgetésének lefolytatására. Alig néhány órát aludtam, leszedálva állok a függőfolyosón egy cigivel és egy kávéval a bal, a telefonommal a jobb kezemben, és miközben anya arról magyaráz, hogy apám két hete nem volt otthon, én azon gondolkodom, hogyan tudnék úgy beleszívni a cigibe, hogy közben ne öntsem magamra a kávét. Végül sikerül. Óvatosan visszahelyezem a csészét a korlátra, majd kifújom a füstöt.

– De hová ment?
– Nem tudom, éppen ez az.
– Valamit csak mondott.
– Sokat veszekszünk mostanában. Egyszerűen elment.
– És van tipped?
– Nem tudom. De szerintem megint jár Belgrádba.
– Belgrádba…?
– Belgrádba.
– Biztos?
– Nem. De szerintem igen.
– Mióta?
– Nem tudom.

Úgy érzem magam, mint mikor a filmekben valami váratlan esemény hatására régi sebek szakadnak fel, és az elnyomott emlékek előtörnek. Nem mintha lett volna okom elnyomni az emlékeket – egyszerűen csak érdektelenek voltak eddig –, de azzal, hogy anyám szóba hozta ezt a tabunak számító témát, mintha új megvilágításba is helyezte volna a dolgot, mintha csak most adta volna értésemre, hogy ő is tud az apámmal való közös titkunkról, titkainkról.

– De ezt a Belgrád-dolgot… a rendőrségnek nem mondtam.
Ahogy kimondja a rendőrség szót, beugrik, hogy mi van, ha lehallgatnak minket. Pedig dehogy hallgatnak, nem vagyunk mi olyan fontosak.
– A rendőrségnek, anya…?
– Mondom, két hete nem volt itthon.
– De anya… korábban szóltál a rendőrségnek, mint nekem?
– Eleinte nem akartalak zavarni, feleslegesen nem. Aztán meg bepánikoltam.
– Anya…
– Talán ők megtalálják. Én már mindenkit körbekérdeztem.
– Engem nem.
– …
– Miért?
– Mindenkit, aki tudhatja, hol van.

Nem mintha lennének konkrét emlékeim Belgrádról. Az rémlik, ahogy apámat kérdezgetem, ott vagyunk-e már, mert korábban még sosem ültem annyit autóban, mint akkor, meg az, ahogy arról magyaráz, hogy ne beszéljek a határőrökkel, ha nem kérdeznek, de ha mégis, csak azt mondjam, amit ő is. Aztán valami raktár, a városból szinte semmi, csak a nagy panelek, amik nem sokban különböztek a Miskolcon vagy Budapesten lévőktől, csak valahogy itt minden nagyobb volt. Érthetetlen nyelv – apám vajdasági, valószínűleg szerbül pofázhattak –, bőrdzsekis, kopasz vagy tréningruhás férfiak, ahogy szétszedik a kocsink csomagtartóját és a hátsó ülést, néhány ugató kutya. Az egyikkel sokat játszottam. Őt meg is kaptuk, Artúr volt a neve. Nem tudom, mi neveztük-e el, vagy már a szerbek is így hívták. Másfél évvel később megdöglött, valaki szögekkel fűszerezett virslivel vette fel a versenyt a lakótelepi kutyaszar elleni egyszemélyes hadjáratában. Nem csak Artúrt hozhattam haza Belgrádból, de egy szupermarketben mindig be is vásároltunk, ahol kábé annyi édességet tehettem be a kosarunkba, amennyit akartam, sőt, néha, még McDonald’sba is elmentünk – és ezt anya előtt mindig titkolni kellett. Itthon sosem vittek volna gyorsétterembe, de a szerb happy meal menü ugyanaz volt, mint a magyar. És ez nekem akkor sokat számított, szinte minden osztálytársam gyűjtögette a játékokat. Végre nem kellett azt a szégyent éreznem, amit korábban, mikor magyarázkodnom kellett, hogy mi miért nem járunk McDonald’sba.

Sosem kérdeztem rá apámnál erre a Belgrád-dologra. Egyfelől örültem az édességeknek és a Mekinek – már akkor is korrupt voltam –, másfelől, hiába tudtam, hogy nem rokonokhoz megyünk, gyerekként az ember képes elhinni, hogy ha valaminek nincs értelme, azt szimplán nem látja még át, valami furcsa, kettős gondolkodás burkolja be a hétköznapokat, egyszerre hisszük el
azt, amit a szüleink mondanak, és azt, amit látunk, a kettő hiába nem egyezik néha.
– Anya, apa fegyvereket, cigit vagy valami drogot csempészett Szerbiából?
Anyát meglepi a váratlan nyíltságom. De nem érdekel. Szinte már felnőtt vagyok, minek köntörfalazzak.
– Hát, cigit, azt nem. Azt mondta, abból nem fér be annyi abba a kis autóba, hogy megérje.

Bódi Péter novellája teljes terjedelmében az Irodalmi Szemle 2024/4-es lapszámában olvasható.

Bódi Péter (1991, Miskolc)

Író. Könyvei: Szétírt falak, Ab Ovo, Bp., 2012.; Hipster, Kalligram, Bp., 2017.; Engedetlenek, Kalligram, Bp., 2018.; Hype, Kalligram, Bp., 2021. Portréját Nagy Elena készítette.