Szekrényes Miklós novellája

Arnold Eszter felvétele

Nevermore

„Az lesz, más ki lenne már?”
Edgar Allan Poe: A Holló (ford.: Tóth Árpád)

A dombtető utolsó házaitól futok a meredek úton. Néha fékeznem kell magamat, nehogy orra bukjak a lendülettől. Már a lejtő harmadánál járok, amikor érzékelem, hogy valami nincs rendben. Az út egy ponton mintha véget érne. Lassítok. Néhány lépés után egy szakadékhoz érek, de a két perem közt nem feszül hídként egy nyakkendős hivatalnok sem. Nincs tovább. Szakad az eső. Ítéletidő. Lent látom a keresztező utcát, de nem merek ugrani, túl félelmetes a mélység. Az ázó erdő neszein keresztül is hallom, közelednek. Egyszerre a vizes hátamhoz vágódik valami, és én zuhanni kezdek. Csak attól tartok, nehogy a szakadék alján magánoskodó öreg tölgynek csapódjak. Szerencsére mellette vágódom a sártól iszamós földbe. Jobb térdembe éles fájdalom hasít, de nem foglalkozom vele. A következő pillanatban golyó süvít el a fejem mellett, felszaggatja a tölgy kérgét, a fa mögé vetődöm. Mindenemből csurog-csöpög a sár, alig látok, mintha hályog takarná a szememet. Néhány újabb golyó éles csattanással tovább faragja az évszázados törzset. Erősödő fülcsengésem jelzi, hogy élek. Halk tanakodás hangjai a szakadék pereme felől. Érzem, itt a pillanat. Egy értékelhetetlen tigrisbukfenccel kivetődöm a fa mögül, a földre hemperedek, a lendület továbbvisz, már talpon vagyok, igaz, a lábam továbbra is fáj, és alig látok valamit. Az üldözőim fejével próbálok gondolkodni, és sántikálva arra igyekszem, amerre ők is várják, hogy menjek. A keresztutca bal oldala felé. Mielőtt az újabb lövések eldördülnének, irányt váltok. A golyók így a feltételezett menekülési útvonalam mentén lyuggatnak ki néhány fakerítést. Annyi időt nyerek, hogy bevonszoljam magam az erdőbe. Ez az én igazi terepem. A fák, az aljnövényzet, a síkos avar. Üldözőim vaktában lőnek utánam, falevelek hullanak csatakos hajamba, egy erdei kankalin feje leszakad a száráról. Átsántikálok az áradó patak fölötti fahídon. Eszembe jut, hányszor rohantam lélekszakadva erre, miután megtalálták a halott kisfiút a közelben, aki annyira hasonlított rám, hogy a faluban sokáig azt terjesztették, engem gyilkoltak meg. Minden lépésnél éles fájdalom hasít a térdembe, de nincs idő a testre, nagyobb tét kényszerít tovább. Tudom, most kell, mert most lehet előnyt szerezni. Ha elérem az erdősáv végét, szinte nyert ügyem van. A ligetes résznél járok, már látszik a műút. Még néhány lépés, és kiérek az erdőből. Kivetnek maguk közül a fák. Előttem a műút, jobbra a temető. A temető előtt buszmegálló. Azt gondolom, azt hiszik, arra menekülök, ezért most balra fordulok. Ez az út egy kis kanyar után visszavisz oda, ahol az előbb jártam. A párás levegőben még mindig érzem a halott kisfiú jelenlétét. Nem vonszolom ki magam a járdára, a fenyőfák vonalában sántikálok tovább. Elhagyom az apró templomot, ahová nagymamám hetven éven át hűségesen járt. Ilyenkor kis cetliket hagyott a bejárati ajtón. Gyönyörű, kalligrafikus betűk. Templomban vagyok. Mingyá gyövök. Mama. Aztán megpillantom a parkot, ahol az a lény, akit nagyapámnak kellett szólítanom, pizsamában és papucsban kergette hajnalban a helyi rendőrt, kezében csőre töltött jugoszláv vadászpuskát lóbált, és szétüvöltötte minden élő nyugalmát. Állj meg, baszd meg, állj meg, itt a puskám. Nem kell már? Évtizedek teltek el azóta, de a két sötét lélek még ma is ott rohangál minden hajnalban, még mielőtt az első turisták feltűnnének. Elkanyarodom a pavilonsor mögött, ahol napközben lángost, kávét, üdítőt, fröccsöt, fröccsöntött gyerekjátékokat, faőzeket és faszarvasokat kapni. A postaépület következik, mögötte az önjelölt Petőfi-kutató kazánkovács impozáns nyaralója lenne látható, ha nem védené minden oldalról magas, szögesdróttal megerősített fal.

A játszótér. Leszakadt lánchinták, elkorhadt ülőkéjű libikókák. Szemben a mozi rég bezárt alpesi kőmonstrumja. Itt halt meg Tecumseh. Vagy Ulzana. Talán mindketten. Az biztos, hogy a végén az El Condor Pasa szívszaggató dallamának hangjaitól kísérve hagytam el a termet. A test elpusztul, angyali árnyékunk túlnyúlik életünkön, valami ilyesmit érezhettem. Túl kell, hogy nyúljon. Balra fordulok. Ez a szakadék alatti utca. Istenem, csak rá ne jöjjenek, hogy itt van, akit keresnek. Utolsó erőmmel vonszolom magam a századfordulós nyaralóépületekkel szegélyezett utcán. Végre meglátom a szeretetotthont. Beszédelgek a kapun. Tudom a járást, nem a főbejáraton közelítem meg a célt, hanem oldalról. A bejárat mellett pad. Itt készült utolsó közös fényképünk. Ott ült a padon. Mellételepedtem. Nem zavarta, hogy néztem ki. Átöleltem. Mosolygott. Azt mondta, mindig jó gyerek voltam. Bebotorkálok az épületbe. Balra a társalgó, az emeleten a szobák. Mindenki a társalgóban ücsörög. Az ebédet várják, hogy utána lanyhán szidhassák, addig is egy brazil szappanoperára merednek a sarokba rögzített tévén. Öregszag keveredik valami kellemetlen, szúrós bűzzel. A társalgó egy tágas, de homályos fényű szuterén, pici ablakokkal. Itt nappal is félhomályban tengetik életüket. A tévé folyamatosan megy. Kívánságkosár. Szoknom kell a fény bántó hiányát, lassan bontakoznak ki az arcok. Üres tekintetek. Mások maguk elé merednek, aszott ujjaikat morzsolgatják. Egy nő magában mormol. Hol van? Hová lett?, kérdezem halkan. Mintha ott sem lennék, mindenki zavarodottan folytatja azt a semmit, amibe érkeztem. Egy öregasszony bizonytalanul feláll. Mintha Iluska szomszédja lenne, úgy kántálja. Jaj, hát aranyoskám, nem tudja, nincs öt perce, hogy elvitte a mentő. A fekete mentő. Fekete ruhás emberek jöttek, a maga nagymamáját keresték. Azt mondták, beteg, be kell vinni a fekete kórházba. Hiába mondta ő, hogy semmi baj, és hogy magát várja, a fekete mentősök rárakták egy fekete hordágyra, be a fekete mentőbe, és már vitték is. Hirtelen elborít a szégyen. Felbotorkálok az emeletre, a szobájába. Példás rend fogad. Vetett ágy, szépen elrendezett ruhák, az éjjeliszekrényen egy pohár víz, néhány szem gyógyszer, egy Biblia, egy énekeskönyv, egy rózsafüzér és Mikszáth Új Zrínyiásza, a 97. oldalon könyvjelzőként az egyik húsvétre írt képeslapom. Az ágyra vetem magam, összegyűröm és eláztatom az ágyneműt. Már semmi nem érdekel, felkapom a rózsafüzért, és megindulok. El innen, találjanak csak rám, akik az életemre akarnak törni. A lépcső aljában egy feketébe öltözött nővérke állít meg. Nem ismersz meg, kérdi. Nem, mondom dacosan. Nyolc évig jártunk egy osztályba, sziszegi. Akkor miért nem léptél közbe, már üvöltök.

Azóta bolyongok éjszakánként egy sötét parkban. Itt vagyok, ide lőjetek, kiabálom. Ilyenkor fekete ruhás ápolók ragadnak meg, felcipelnek a szobámba, leragasztják a szemem és a szám, bedobnak egy rácsos ágyba. Az éjjeliszekrényemen ott az olvasó, az Új Zrínyiász 97. oldalát meg a Bibliát már kívülről tudom, és ennyi elég is, azt hiszem.

Szekrényes Miklós (1965, Gyöngyös)

Könyvtáros, tanár, író, irodalomszervező, fociedző. Kötete: Budifoci (tárcaregény, 2017, Articity Kiadó); Meghalni olyan (novellák, 2020, Napkút Kiadó). Díjai: Litera Szabadnapló-díj (2013), Pannon Tükör Díj (2020).