Csapó Alíz novellája

Marko Slavkovic felvétele

Nem mintha számítana

Ritkán veszem le a napszemüveget. Magabiztosnak érzem magam tőle. El lehet mögötte bújni. Állítólag jól is áll. Tartok otthon legalább nyolc-tíz különböző fazonú darabot.

Azon a képen is viselek egyet, amit Szandra, a lakótársam lőtt a minap, hogy elküldjük a srácnak, akivel a társkeresőn akadtam össze. Kézzel-lábbal tiltakoztam a szánalmas randiappok ellen, de valahogy rábeszélt, és be kell valljam, Gáborral meglepően hamar egyhullámhosszra kerültünk. Három hete találtunk egymásra, de mindennap órákig beszélünk telefonon. Szeretem a simogatóan mély hangját, akárcsak azt, hogy napról napra több közös vonást fedezünk fel magunkban.

Szandra unszolására mentem bele abba is, hogy fényképet küldjek magamról. Végeredményben igaza van, a vakrandi lehet kiábrándító is.

– Szerintem tedd fel a bézs kalapot, olyan elegáns lenne. Tisztára, mint a fiatal Sophia Loren.

– Biztos nem idétlen? Nem akarok cikis lenni.

– Á, dehogy. Ellenkezőleg, inkább előkelő. Vesd hátra a fejed, úgy mosolyogj. Sőt: tudod, mit? Nevess nyitott szájjal, hadd látszanak a fogaid. Jó, most fordulj oldalra, csináljunk egyet profilból is. Gábor odáig lesz az orrod vonalától.

Nem szeretem mutogatni magam. Ösztönösen elfordulok akkor is, ha a közelemben fényképeznek. De Gábor valahogy más. Neki tetszeni akartam.

Az első találkozónkat szombatra beszéltük meg. Rettenetesen izgultam. Előző este órákig forgolódtam a sötétben, sehogy sem bírtam elaludni. Ha elszenderedtem néhány percre, szinte azonnal felriadtam. Hajnaltájt megéreztem az eső szagát. Odabotorkáltam a résnyire nyitva hagyott ablakhoz, és kihajoltam. Mélyeket szívtam a hűvös, nyirkos levegőből, hátha kicsit megnyugtat. De nem segített. Ezer éve nem volt senkim. Egyszerre vágytam a másnapi randevúra és pánikoltam tőle. A legutóbbi kudarcom óta felhagytam az ismerkedéssel, egyetlen kérésre sem mertem igent mondani.

Másnap a buszon csak a saját szívdobogásomat hallottam. Elnyomta még a reggeli csúcsforgalom zaját is. Rendszerint leülök, de most mereven álltam a többi utas közé préselődve, két kézzel szorítottam a kapaszkodót. Imádkoztam, hogy ne essek hasra a következő kanyarnál, mégiscsak ki kéne néznem valahogy.

Vajon jó szoknyát vettem fel? Gyűröttnek érzem. Gábor biztosan ellenállhatatlan lesz.

Telefonban mindig annyira lelkes és olyan sok izgató dolgot suttogott a fülembe. Azt mondta, őrülten várja, hogy találkozzunk, és hogy úgy érzi, ő már látatlanban teljesen belém habarodott. A bársonyosan búgó, kicsit mégis karcos hangjától mindig azonnal libabőrös leszek. Sőt, nedves is, amikor arról duruzsol, hol és hogyan szeretne megérinteni.

Elhagytuk az ötödik megállót. A következő az enyém. Továbbra is vadul szorítottam a kapaszkodót, bár teljesen elzsibbadt a bal kezem.

Leszálltam. Szédültem, az ájulás kerülgetett. Normális, hogy ennyire ideges vagyok? Húzkodni kezdtem a szoknyámat. Nem mintha számítana. Nem tudtam megmozdulni, földbe gyökerezett lábbal álltam a járdaszegélynél. A következő pillanatban majdnem felborított egy mellettem elsuhanó rolleres fickó.

– Húzzál már arrébb, kisanyám! Nem látod, hogy útban vagy?

Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki ideges. A közjáték egy pillanatra kizökkentett. A rolleres bőrkabátban volt. Világéletemben imádtam a valódi bőrből készült ruhák és táskák illatát. Mindig eszembe jut róla, hogy apám telente szánkóval húzott az óvodáig. Egész úton éreztem a bőrdzsekije illatát. Akkor biztonságban voltam. Arcomat az ég felé tartva igyekeztem bekapdosni a kövér hópelyheket, és számoltam, mennyit sikerül elkapni, amíg odaérünk a Pázsit utcába.

Izgulok, mint egy kisgyerek. Mit fog hozzám szólni? A bejárat nagyjából tíz lépés. Négy éve nem voltam ilyen közel ahhoz, hogy rám találjon a szerelem.

Percek teltek el, még mindig lefagyva álltam a járdán, nem könnyített a helyzeten, hogy egyébként ismerős volt a terep. Én kértem, hogy ebben az étteremben találkozzunk. Gyakran járunk ide a lányokkal. Megegyeztünk, hogy a bárpult melletti kétszemélyesnél fog várni rám.

Gábor egyébként moziba akart menni, de azt javasoltam, inkább beszélgessünk. Vajon megcsókol, puszit ad vagy csak megölel majd, amikor meglát?

Nem vettem le a napszemüveget. Mielőtt megtettem az első lépést, gyakorlott mozdulattal tapogattam ki a fehér botommal, hogy van-e előttem akadály.

Életemben először próbáltam meg eltitkolni, hogy vak vagyok. Ezúttal átlagos akartam lenni. Normális. Nem árultam el Gábornak, hogy igazából miért nem akarok moziba menni. Ne legyen téma az állapotom. Onnantól csak erről lehet beszélni. Milyen nehéz nekem. És az illető két hét vagy két hónap múlva, de végül menekülőre fogja. Nincs meg a kémia. Legyünk barátok. Amúgy egy igazi hős vagyok. Majd hívjuk egymást. Nem az a baj. Nehogy azt higgyem, hogy velem van baj. Szánalmasak a magyarázkodásaik. Én is szánalmas vagyok.

Mindennél jobban vártam, hogy megismerjem Gábort személyesen is. Érezni szerettem volna az illatát. A kisugárzását. A bőre melegségét. A szája puhaságát. A hajának tapintását. Annyiszor elképzeltem, hogy belépek az étterembe, meghallom a hangját, felé fordulok, ő pedig közelebb lép, és egyáltalán nem lepődik meg azon, hogy egy kukkot sem látok belőle.

Úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó elrontani az elmúlt három hét önfeledt boldogságát. Képtelen voltam rá, hogy megtegyem. Nem tudtam legyőzni a félelmeimet. Elfogott a rettegés, hogy megint nem sikerül. Hogy ugyanaz lesz a vége. Sarkon fordultam és elindultam az ellenkező irányba. Pedig a szívem szakadt meg szegény Gáborért. Csalódott lesz. Biztosan azt hiszi majd, megláttam és nem tetszett nekem.

Csapó Alíz (1987, Budapest)

Az ELTE bölcsészkarán szerezett diplomát magyar, ill. kommunikáció szakon, újságíróként dolgozik.