Kalapos Éva Veronika regényrészlete

Liam Moody felvétele

 

Nem hagylak itt
(Bonobó 1.)

 

Végül az augusztus elejét lőttük be kezdésnek, mert a nyári iskola valamennyire mégis csak lazább, mint a rendes.

Ezt is a Hivatal vezette be, a hülye nyári iskolát. Fel nem foghatom, mi bajuk volt a nyári szünettel, ha csak az nem, hogy képtelenek lettek volna elviselni, hogy a gyerekek két hónapig ne legyenek szem előtt. Az álláspontjuk szerint nyilván ez is „csak a családok érdekében” történt, hogy a szülőknek ne kelljen azon agyalni, hogyan foglalják le a gyereket nyolc héten keresztül, a kölykök meg ne zökkenjenek ki teljesen az éves ritmusból. Néha elkattogok azon, vajon kinek találják ki ezeket a hülye lózungokat – az ilyesmit még a zöldek vagy a fehérek se szopják be.

Az a pár hét, amit a felkészülésre adtunk magunknak, pillanatok alatt elröppent, úgyhogy mostanra mindenkinek konstans görcsben van a gyomra, még Baldvinnak is, hiába tagadja. Az ötlet amúgy átment a tesztközönségen: az öcsém egész konkrétan ugrált az ágyon örömében, amikor megkérdeztem, volna-e kedve hozzá. Először le akartam állítani, nehogy anyáék meghallják, plusz új ágyra se nagyon van pénzünk, de aztán inkább hagytam. Én nem fogom lekapcsolni a villanyt egy gyerek arcán csak azért, mert félek.

Kele pár nap alatt már össze is szedett néhány kölyköt, akiket érdekel a dolog. Holnapután kezdünk. A többiek közfelkiáltással engem szavaztak meg az első óra megtartására („te találtad ki az egészet”), szóval mondom, hogy be vannak szarva. Bár tudnám, mit fogok mondani, vagy hogy egyáltalán kijön-e a számon egy szó is.

De előtte még – éljen a csodás időzítés – egy másik megpróbáltatás vár ránk.

Egy ismiest. Méghozzá ma.

Az van, hogy ezt most nem tudtuk kikerülni. Pedig ezerrel próbáltunk nem tudomást venni a folyamatosan érkező meghívókról, de mivel a legutóbbiban már szerepelt a „megjelenés erősen ajánlott” kitétel is, nem merjük tovább feszíteni a húrt.

Eddig csak ötször voltunk ilyen rendezvényen, ellentétben azokkal a kortársainkkal, akik kábé hetente járnak. Az ismiest, vagyis az Ismerkedési Est gyakorlatilag egy húspiac, azzal a kiegészítéssel, hogy itt idülten vigyorgó felnőttek ügyelnek a rendre. Amikor az elsőről hazajöttem, és elmeséltem, milyen volt, anyáék röhögőgörcsöt kaptak, ami már akkoriban sem volt túl gyakori jelenség. „Tiszta ötvenes évek”, nyöszörögték a könnyeiket törölgetve, én meg, mivel régebben sokat meséltek arról az időszakról, nem vágtam, miért olyan kurva vicces ez.

Szóval ma este velünk egykorúakkal fogunk visszafogottan bulizni egy hatalmas teremben a helyi Közösségi Központban, ótvar, semmitmondó popzenére. Leginkább pirosakkal persze, de fel szokott bukkanni pár fehér is. Nem mintha számítana: hallgatólagosan megegyeztünk abban, hogy senkivel nem jövünk össze ebben a hivatali keltetőben, bármilyen jó arc lenne is, de szerencsére eddig még nem futottunk bele túl jó arcokba. Kivéve persze Tomót, aki hajnali egy körül rendszeresen kiválaszt egy vállalkozó szellemű csajt, és eltűnik vele, hogy egy laza dugás után soha többé ne találkozzanak. A Hivatal nyilván erről is tud, de gondolom, hagyják szórakozni egy darabig, aztán egy ponton majd kedvesen felhívják a figyelmét, hogy horgonyozzon le az egyik csaj mellett. Remélem, minél később – eddig legalább csak apró vágásokat ejtett a szívemen, ami akkor tuti darabokra szakad majd.

Baldvinék háztömbje előtt találkozunk, mert az van legközelebb a Közösségi Központhoz. Ez a környék még a miénknél is lepukkantabb: a több száz éves házakról pereg a vakolat, pár lakáson ablak sincs, dupla nájlonréteggel próbálják pótolni, a kapualjakban mocsok és a macskahúgyszag. Ha csak erre járok, egy percig se csodálkozom azon, hogy Baldvin a trúhoz menekül: ide akkor is szar lenne minden nap hazajönni, ha a szülei nem volnának roncsok.

Ennek ellenére most látványosan jókedvű, és tudom is, miért. Az ismiesteken Tomo szexel, Hedvig, Alda meg én nézünk ki a fejünkből, és igyekszünk kedvesen lepattintani a csávókat, Baldvin pedig, hát, ő másképp szórakozik. Kész életveszély ilyen helyre menni vele, mert úgy elengedi a száját, hogy már több alkalommal alig tudtuk megakadályozni, hogy agyonverjék (vagy ő verjen laposra valakit). Mióta visszajött, még durvábban tolja, bárkivel közli a véleményét, méghozzá jó hangosan. Ha nem félnénk, hogy egyszer tényleg baja lesz belőle, rohadt vicces lenne. Ő láthatóan nem fél ettől. Talán már semmitől sem.

– Dögös vagy – köszönt Hedvig, amikor odalépek hozzájuk.
– Kösz, te is – felelem bágyadt mosollyal. Csak azért vettem fel ezt a szokásosnál kicsit kivágottabb ruhát, mert nem volt más tiszta cuccom. Nekem aztán nem hiányzik, hogy egész este idegenek csorgassák a nyálukat a mellemre. Csak egyvalakinek akartam tetszeni mindig is, de Tomo, aki most lazán a romos házfalnak dől, sose tesz megjegyzést a külsőmre, nyilván szándékosan. Betartja a játékszabályokat. Azt azért látom, hogy a tekintete egy másodpercre a dekoltázsomat súrolja, a pillantás olyan erőteljes, mintha tényleg megérintene. Bele is borzongok.

Hedvig, velem ellentétben, direkt öltözik kihívóan az ismiestekre. Amikor egyszer rákérdeztem erre, azt mondta, bírja, ha megbámulják, és különben is, így legalább senki se mondhatja, hogy nem próbálkozik. Más kérdés, hogy az égvilágon mindenkit lepattint, de kívülről talán tényleg olyan, mintha próbálkozna.

Alda megölel, érzem a tenyerem alatt csinos, de visszafogott nyári ruhája lágy anyagát. Nem klasszikusan szép lány, de vonzó lehetne, ha nem volna ennyire félénk. Bár fogalmam sincs, vágyik-e egyáltalán arra, hogy flörtöljenek vele – általában még a mi számunkra is csukott könyv a csaj.

A fiúk se reagálták túl az estét, mindketten farmerben vannak, amit Baldvin kék, Tomo szürke pólóval kombinált. Szóval az öltözékünk teljesen oké, csak a képünk olyan fancsali, mintha csoportos végbéltükrözésre mennénk.

Talán ez az oka, hogy alig teszünk két lépést a Közösségi Központ felé, Baldvin rádurrant az első szál trúra. Amikor körbeadja, Hedvigen kívül mindenki hálásan kap utána, még Alda is. Mélyen leszívom a füstöt, és átvillan az agyamon, mi lenne velünk, ha még trú se volna, amitől ilyenkor le lehet lazulni egy kicsit. Persze nekünk is a fejünkbe verték, hogy a drog rossz, miközben felhúztak körénk egy olyan világot, amit nem lehet elviselni nélküle.

Némán ballagunk egymás mellett, nem mintha nem volna miről dumálnunk, csak most valahogy mindenki élvezi ezt a békés nyugalmat a következő pár óra előtt. A Közösségi Központ már messziről látszik, ocsmány rózsaszín, rikító sárga és fosszöld neonrudak villognak ütemesen az amúgy tök jellegtelen épület oldalán. Odakint egy maroknyi ember trúzik – az ajtó mellett posztoló, öltönyös biztiőr vaknak tetteti magát –, bentről pedig ütemesen dübörög a hányingerpop. A látványtól máris hullafáradtnak érzem magam, pedig még el se kezdődött az este.

– Van még? – Tomo úgy tépi ki Baldvin kezéből a trút, mintha az élete múlna rajta, szív egy utolsót, majd anélkül, hogy elnyomná, egy közeli kukába hajítja. Eleinte még rászóltunk ezért, de csak egy közönyös tekintet volt a válasz, úgyhogy egy idő után békén hagytuk. És akkor mi van, ha felgyullad egy kuka? Elvisznek? Elvihetnek bármiért.
– Mondjuk, most már vehetnétek magatoknak – morogja Baldvin bosszúsan. – Faszért kell mindig lejmolni.
– De neked ingyen felírja a doktor bácsi – vágja rá Tomo mézesmázosan. – Én meg ruppótlan vagyok, úgyhogy ja, addig foglak lejmolni, amíg mozogsz.
– Nem maradhatnánk kint inkább? – néz körül Hedvig. – Miért nincs itt egy nyüves pad?
– Pont azért, hogy ne maradj kint, legalábbis sokáig ne – felelem savanyú képpel.
– Miért? Még jó is lehet a buli – veti közbe Alda, de olyan lesújtó pillantásokat kap válaszul, hogy inkább elhallgat. Néha sajnálom, amiért ilyen fensőbbségesen bánunk vele, de olyan rohadt naiv tud lenni. Bár lehet, hogy az ő stratégiája a legegészségesebb mentálisan. Vágj jó képet mindenhez, adj esélyt a Hivatal összes marhaságának, és reménykedj, hogy… na, itt szoktam elakadni a gondolatmenetben.

Ennek ellenére persze csak az időt húzzuk azzal, hogy kint dekkolunk, úgyhogy felszívjuk magunkat, és a kifejezéstelen arcú biztonsági őr mellett beballagunk a Központba. Az ismiesteket a hallban szokták rendezni, ami akkora, mint egy kisebb sportcsarnok. Itt is minden tiszta émelyítő neonfény, az egyik fal mellett pedig étellel és itallal megrakott asztalok sorakoznak. Eleinte még örültünk, hogy legalább jól bekajálhatunk, és pár pohár pia után egy nyálas idegen is sokkal vonzóbb tud lenni, de már az első alkalommal kiderült, hogy minden kevés és szar minőségű: Hedvig valami szendvicskrém miatt okádta végig a másnapot, én meg a fehérbornak csúfolt, pisisárga lötty miatt. Úgyhogy azóta csak vizet iszunk, meg néha leerőltetünk egy kis száraz pogácsát.

– Kevés a csaj – állapítja meg Baldvin, és Tomóra vigyorog. – És nyilván azokat is megdugtad már.

Tomo nem válaszol, csak megrántja a vállát, és tovább bámul maga elé. Szerintem fejben itt sincs, nyilván a holnaputáni kezdésen kattog, és én is ezerszer szívesebben dumálnék erről a többiekkel, mint hogy itt dekkoljunk.

Magunkhoz veszünk pár palack vizet meg poharakat, és keresünk egy helyet az egyik sarokban. A székeket a szervezők random hajigálták szét a terem szélein, gondolom, ezzel is lazának akartak tűnni, de csak annyit értek el, hogy úgy kell összevadászni az öt széket három helyről. Abban a fiúcsapatban, akiktől én kérek el egyet, majdnem minden arc ismerős, nyilván az összes esten itt voltak eddig, amin én is. Kivéve egyvalakit.

Az üres szék pont mellette van, úgyhogy őt kell megszólítanom.
– Szia, bocs, kell nektek ez a szék?
– Nem, vidd nyugodtan – néz fel a srác mosolyogva. A haja szőke, a szeme barna és olyan, nem is tudom, közmegegyezéses módon helyes, kábé ilyennek képzelem egy híres modell C-kategóriás színész pasiját, akit mindenki csak azért ismer, mert a modellel jár. A mosolya viszont kedves.
– Köszi – visszamosolygok, megragadom a széket, és miközben visszaindulok a többiekhez, a hátamban érzem a srác tekintetét. Amint odaérek, Hedvig, aki elől semmi sem maradhat rejtve, kíváncsian hozzám hajol.
– Ki ez? – int a pasi felé, aki már visszafordult a barátaihoz, de a szeme sarkából időről időre felénk pillant.
– Gőzöm sincs.
– Bámul – jelenti ki a barátnőm, és a szájába dob egy falat pogácsát. Annyit eszik, mint egy ló.
– Egészségére – nem vagyok hajlandó a srác felé nézni, makacsul arra a néhány emberre meredek, akik már kimerészkedtek a táncparkettre. Az öltönyben és kosztümben feszítő hivatali felügyelők a terem különböző pontjain olyanok, mint a sötétkék felkiáltójelek.
– Mondtam, hogy dög ez a ruha – folytatja Hedvig. – Miért nem dumálsz vele? Cuki.
– Dumálj vele te – vágom rá, és önkéntelenül Tomóra siklik a pillantásom. Éppen Baldvinnal dumál, szóval nem tudom, hallja-e, amiről beszélgetünk. Szentségtörő módon nem szeretném, ha hallaná.
– Nem bírom a szőkéket – jelenti ki Hedvig, és egy fél pohár vizet küld a pogácsa után.
– Én igen! – szól közbe Alda, akinek mostanra sikerült széket szereznie, úgyhogy csak a beszélgetésünk végét kapja el. – Ki szőke?
– Ő – mutat Hedvig nyíltan a csávóra, mire elszörnyedve nézek rá.
– Nem akarsz esetleg ráordítani, hogy jöjjön ide?
– Miért, azt akarod, hogy idejöjjön? – Hedvig szája gonosz kis mosolyra húzódik, és mély levegőt vesz, mintha tényleg kiabálni akarna. – Egy szavadba kerül…
– Lődd már le magad – mormolom, és elgyötörten hátradőlök a széken. Alda lopva megszemléli a srácot, aki most már tutira észrevette, hogy róla van szó, mert kissé zavartan nézeget felénk.
– Pedig tényleg helyes – mondja, és keresztbe teszi a lábát. Egyedül ő képes így ülni közülünk: én folyton tekergek a széken, Hedvig lovaglóülésben ül, a fiúk meg nyilván szétfolynak. – Végül is ez egy ismiest.
– Aha, most összejövünk, holnap kész a fotó a VállaldFelre, aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk – válaszolom élesen.
– Valakivel úgyis muszáj lesz, nem?

Hát, ja: Alda általában naiv, néha viszont csalhatatlanul rátapint a lényegre. Hedviggel kelletlen pillantást váltunk, és tudom, hogy ő is arra gondol, amiről annyit dumáltunk kisebb korunkban: hogy hagyni kéne a fenébe ezt a párkapcsolat-család dolgot, venni valami tanyát, és együtt öregedni meg. Csak mi, öten, vagy ha a többiek nem akarják, ketten.

Ilyesmit viszont csak akkor tehetsz, ha illegál vagy. Ha pedig illegál vagy, ne is álmodj a békés életről.

Semmi kedvem tovább taglalni a témát, úgyhogy megint körülnézek a teremben. Az asztalok mellett egy csomóan állnak, akik vagy nem kóstolták még az itteni ellátmányt, vagy direkt szeretnek hányni. Többen is ismerősnek tűnnek, de az egyik magas, sötét hajú lányt szerintem még sose láttam itt, mégis olyan, mintha ismerném.

– Ki az a csaj? – bököm oldalba Hedviget, akinek százszor jobb az arcmemóriája. – Tuti láttam már valahol.
– Melyik?

A lány felé intek, akinek a csinos, fehér ruhája gusztustalan rózsaszínben játszik a neonok miatt. Valami olyasmire számítok, hogy még az SR-be jártunk együtt, csak nem emlékszem rá, de Hedvig nem felel. Odafordulok hozzá: az arcán a döbbenet és a szomorúság keveréke ül.

– Mi van?
– Hozok inni – ezzel felpattan, és elindul egyenesen a lány felé.

Alda tanácstalanul néz rám, de most én se tudom, mi ütött Hedvigbe. Fura érzés, hogy a jelek szerint van, amit még előlem is rejteget, pedig arról is én tudtam először, amikor megjött neki, vagy amikor egy péksegéd srác elvette a szüzességét három éve nyáron. Most viszont, miközben figyelem, ahogy odalép a fehér ruhás lányhoz, halvány fogalmam sincs, mi járhat a fejében.

– Hű – Tomo olyan hirtelen szólal meg mellettem, hogy összerezzenek. Csak most látom, hogy mellém húzta a székét, Baldvin meg eltűnt valahová. Nyilván keres valakit, akibe beleköthet. Tomo Hedviget és a fehér ruhás lányt bámulja, az arcán fura, csüggedt kis mosoly.

– Mi „hű”? Ismered a csajt? – nagyon igyekszem, hogy ne érződjön a hangomon a féltékenység.
– Panni nővére – bólint, nekem meg hirtelen nem ugrik be, ki az a Panni. Aztán Hedvig, aki eddig csak halkan beszélgetett a fehér ruhás lánnyal, hirtelen magához húzza őt, és átöleli. A neonfényben könnyek csillannak az arcán.

Ekkor esik le: Panni volt az a barátnője, aki évekkel ezelőtt egyik napról a másikra eltűnt az SR-ből, és akiről sose volt hajlandó pár szónál többet mondani. Szóval ez a csaj a nővére. Figyelem, ahogy ott állnak egymásba kapaszkodva, és mintha egy nyálkás, durva kéz rántaná össze a gyomromat belülről.

Mi a franc van?

Különös Hedviget sírni látni. Szerintem amióta barátok vagyunk, vagyis minimum tíz éve, összesen háromszor sírt előttem, és valahogy azt se hinném, hogy esténként álomba zokogja magát. Mintha belőle nem könnyekkel távozna a szorongás, hanem a pórusain keresztül, vagy nem tudom, mert szorongani nyilván szorong ő is. Most viszont határozottan bőg, és közben azt a szép arcú, magas lányt öleli. Ez nemcsak azért szar, mert fáj érte a szívem, hanem mert egy felügyelőnő máris kiszúrta őket. Nem mintha lenne bármi törvénytelen abban, ha két csaj egymást átölelve sír egy terem közepén, de a hivataliak nem kifejezetten kedvelik azt, ami eltér a megszokottól. A felügyelő már mozdul is, tesz pár lépést Hedvigék felé, akik láthatóan most azt se vennék észre, ha szétrobbanna a világ. A nő, arcán azzal a kurva, levakarhatatlan vigyorral, még közelebb araszol hozzájuk, aztán megáll mellettük, és finoman a fehér ruhás lány vállára teszi a kezét. Mond neki valamit, de ilyen messziről persze nem hallom, mit, mire a lány keze lehanyatlik Hedvig hátáról, és kényszeredett mosollyal bólint.

– Mit mondott? – támadom le Hedviget abban a másodpercben, ahogy visszaér hozzánk, és ismét lezuttyan a székére. Tomo és az időközben visszatért Baldvin is közelebb húzódik, Alda arca pedig olyan feszült, mintha vele történt volna valami. Minden rezdülésünket átveszi.

– Ja, semmit – rántja meg a vállát Hedvig, és kitörli a szeme sarkából a könnyeket. Ez is ő: sose szégyellné, hogy tőle szokatlan módon elérzékenyült, de tudom, hogy az okára hiába kérdeznék rá. Majd elmondja, ha akarja. – Csak megfogta Juli vállát, és valami olyasmit makogott, hogy inkább érezzük jól magunkat. Barom.

A felügyelőnő amúgy még mindig Hedviget nézi, vagyis most már minket. Hedvig kiszúrja a pillantását, majd egyenesen felé fordul, és széles vigyor ömlik el az arcán. Alda riadtan megragadja a karját.
– Ne csináld már!
– Csak jól érzem magam! – Hedvig a vigyorával és a komoly tekintetével rendesen ijesztő. Le se veszi a szemét a felügyelőnőről, aki kissé összeráncolja a homlokát, de továbbra is barátságos képet vág. Ki is rúgnák, ha nem tenné.
– Tényleg hagyd – mondja Tomo is, és belekortyol a vizébe. – Ne pont most hívjuk fel magunkra a figyelmet.

Ez végre hat, Hedvig arcáról lassan lehervad az idült vigyor, és enyhe megvetésnek adja át a helyét, amit szerencsére csak mi tudunk dekódolni. Tök jó érzés: ezek szerint tényleg fontos neki a mi kis tervünk, ha hajlandó meghunyászkodni miatta.

Megnyugodva dőlök hátra, és azt számolgatom, vajon mikor lehet leghamarabb lelépni arcvesztés nélkül, majd hirtelen megérzem, hogy néznek. Mindig megérzem, de szerintem ez az idők során már az itt élők szuperképességévé vált. Óvatosan körbepillantok, és a tekintetem egyszer csak találkozik egy mogyoróbarna szempáréval: a szőke srác az. Kedvesen rám mosolyog, de én csak halványan viszonzom a gesztust, és rögtön el is fordulok.

Keress olyat, aki jobban megéri, haver.

 

 

Kalapos Éva Veronika (1983, Nyíregyháza)

Író, újságíró, műfordító. Nyíregyházán született 1983-ban. Regényeket, drámákat és novellákat ír. A D.A.C. című népszerű ifjúsági sorozat szerzője. Legutóbbi kötete, az Ezek voltak az apák, 2021-ben jelent meg az Athenaeum Kiadónál. Portréját Szöllősi Mátyás készítette.