Ádám Szilamér novellája

liaye/lomography felvétele

Ilyenkor azt érzem, mindennek vége

Alig ért haza, valahogy a szobájába vánszorgott. Szinte öntudatlanul tolta le a nadrágját, papírzsepit vett elő, keresett valami fojtogatóst a telefonján, majd néhány rándítás után végzett. Nézte még egy pillanatig, ahogy az izmos férfi pofozgatja a nőt, de már csillapodott fejében a zakatolás, mikor az ismerős undor fogta el. Ilyenkor esik ki mindig az időből, érezte, közeledik a letargia, megint csalódott, azt hitte, elég ledönteni a múlt kísérteteit, hogy az ondóval a méreg is a távozik, de a szorongató képek nem hagyták el. Már ez sem segít, semmi sem segít, és a zakatolás is visszatért, mint egy leállíthatatlan gép, és mire bármihez is hozzákezdhetett volna, fejben már megint az iskolában volt. Ismétlődött a hang, Ádika megint feszült, és a pillanat, ahogy, akár egy kifeszített húr, elpattan benne valami, ő pedig nekiugrik Ákosnak. Innentől nem emlékszik semmire, se az ütések tompa puffanására, se a kiáltozásokra, se az osztálytársak döbbent sikolyaira, arra se, ahogy a nagydarab Jani és a vézna ofője meglepő erővel szétszedik őket, még mielőtt komolyabb kárt okozna test a testnek.

Nem értett a mai napból semmit. Csak nézte a plafont, és várta, hogy valaminek vége legyen. A képek ismétlődtek a fejében, Ákos, aztán a szerencsétlen ofő kiáltozása, Evi csalódott arca,

Evi csalódott arca,

szégyellte magát, mert a fojtogatott nő helyére őt kell odaképzelnie, hogy el tudjon menni. Néha úgy érzi, a földre már csak Evi mosolya hoz világosságot. Nem értette, miért nem képes elengedni, azt sem, mit szeret abban a szánalmas pasijában, és megint az arca, mintha savak marták volna be a lebenyébe, de már nem a mosolygós, nem a fényt hozó Evi van előtte, hanem a csalódott, az undorodott, és tudta, ma nemcsak attól vágta el magát, hogy valaha is összejöjjenek, de ezután még szóba sem fog állni vele,

pedig csak azt csináltam, amit kell,

mondta ki magabiztosan, igaz, nem értette, mit is kell ilyenkor csinálni, agyonverni egy szerencsétlent vagy csendben tűrni.

Néha kiesik a jelenből. Amikor felel vagy ha szórakozni jár. Egyszer csak felébred, és nem tudja, mit keres ott, hogy jönnek ki azok a mondatok a száján, amit a tanár hallani akar. Egyszer csak észreveszi, hogy lépked a zenére, mozog az ütemre, de közben mintha repülne, valahová a semmibe, csakhogy a test nem engedi el, úgy ragad benne, hogy közben tudatának egy apró része el próbál szakadni, és ilyenkor, hirtelen nevetségessé lesznek a mozdulatai. Rideggé és idegenné válik önmaga számára is. Ez történt, amikor Ákos mellkasán támaszkodott, testét a földnek szegezte, és akkor is, miután újra elővette félkemény péniszét, és a szűnő zakatolás reményében újra húzogatni kezdte. És akkor egyszer csak ott volt, letolt gatyával, kiesve a jelenből, még épp bevillant Ákos fekvő alakja, ő meg rajta, térdével a combjait szorítja le, kezével a testét szegezi a földnek, a mellizmainak érintése pedig még ott volt a kezében, amivel most magát, mintha egy másik férfit markolna. És akkor megint nevetségesnek érezte magát, felhúzta nadrágját és először most volt bűntudata, ahogy a feje kezdett kitisztulni. Mert az igazi férfiak nem így intézik a problémáikat. Próbált megint Evire gondolni, addig is nem a nap megalázó képei forognak. Az igazgatói bársonyos széke, mintha virág lenne egy vesztőhelyen. A mondatok abból a szájból. A hideg végigzakatolt a hátán, amint felfogta, mi történik, mint ólomgolyók, koppantak a szavak, két heted van másik iskola után nézni, aztán eltanácsolunk. Evi arca, Ákosé, a félelem, az undor és a koponya keménysége.

Fel-le járt a szobájában, tudta, terembe kellene menni, ha most elindul, bőven lesz egy órája edzeni, és az segítene. Szinte fájdalommal járt bepakolni a táskába, mintha az alatta megnyílt földbe zuhanna, zuhanna, még mindig vesztes gondolkodása van, és ezen nem tud segíteni, gondolta. Próbálta elképzelni magát kívülről, ahogy szánalmasan sétál a szobájában, aztán az órájára pillantott, de valahogy apránként csak bepakolt, házi sertésként próbált menekülni, és mielőtt anyja hazaért volna, már az edzőterem öltözőjében vetkőzött. Nézte, hogy fogynak a percek, de lassú öltözésén nem tudott segíteni, nyújtotta az időt, a zuhanyzóból párás meleg levegő omlott, ez sem segített semmiben, a túlzsúfolt hétköznap este sem, és akkor vette észre magát ismét, amikor merevedni kezdett a pénisze. Gyermeki zavarában felhúzta boxerét, majd a sportnadrágot, és mielőtt bármin is gondolkodni kezdett volna, beviharzott a terembe, hátha megerősödik, és akkor majd jobban bírja a ránehezedő nap tömegét.

Nem sikerült rögtön hazamennie. Lassan kitisztult a feje, a nap eseményei sziklává csomósították gyomrát. Eszébe jutott, hogy meg kellene néznie azt a szobrot, amit a múlt héten látott az autóból. Bement a boltba is, nem tudta, mit vegyen, kikacagta magát, egyszerre volt az úton, az igazgatóiban és Ákos mellén, egyszerre nézte félve Evi és Ákos, és nézett rá az igazgató és az anyja, pedig vele még nem is találkozott, csak odázta a hazamenetelt. Nem akarta kimondani magának sem,

ki van csapva,

csak sétált. Próbált újra kiesni a jelenből, de nem tudott. Evi arcát akarta elképzelni, de a mosolya most nem jelent meg, a félelem mintha minden más emléket felülírt volna benne. Hiába várta mástól a fényt, maga okozta a sötétséget. Hideg borzongatta, pedig az októberhez képest szokatlanul meleg volt. Ki hazudta, hogy a pokolban forróság van? A pokolban hidegrázás van és elhűlő végtagok. A testére gondolt, kellemesen fáradt izmaira, érezte, hogy ez jó, hogy legalább ez jó, mégsem jött el a megszokott könnyebbség. Végül elengedte magát, hagyta, hogy a lába hazavigye, fel a dombra, be a kapun, be a házba, be a nappaliba az anyja elé.

Ádám, mondta, mikor meglátta, Ádám, mit csináltál, kell neked ez, kérdezte kijelentő hangsúllyal.
Ki fognak csapni.
Megmondta az igazgató, hogy elegük van.
Mihez kezdjek most veled?
Apád ordított a telefonba, érted?
Mit mondasz majd neki?
Jövő héten hazajön néhány napra.
Agyon fog ütni.
Kell ez neked?
Pont tizenkettedikben?
Érettségi előtt?
Miért csináltad?
Miért?

A földet nézte, és érezte, hogy összemegy az anyja előtt. Tudta ő jól. Tudta, hogy mit csinált, de a miértet nem. A miért abban a néhány ezredmásodpercben bújt meg, ami elveszett a számára. Abban az ezredmásodpercben pedig tizennyolc ismeretlen év volt. Pörgött a fejében a mai nap, Evi arca, Ákos mellét érezte a kezében, az edzőterem szagát, fáradt izmait, érezte, ahogy a feszültség megint egyetlen testrészébe iramlik. Zavarában elfordult, orra törölte a földet, míg végre anyjának is ki tudta mondani, hogy

nem tudom,

értsd meg, anyám, nem tudom, mi van velem, nem tudom, félek, félek magamtól, kiáltanék, de nem merek,

mindezt nem mondta, csak ökölbe szorított kézzel állt, és azt érezte, mindennek vége.

Ádám Szilamér (1997, Székelyudvarhely)

Jelenleg Budapesten tanít, ír, él.