Fehér Enikő verse

Mandy Kerr felvétele

Papám borotvát kér

A kórházról szóló rémtörténetek mind igazak,
a kórházról szóló szép történetek mind igazak.

Nyakán a körtényi duzzanat.
A büdös csempék között,
a poloskaszínű csempék között
papám villanyborotvát kér,
sarjad a szakálla.

Apám faggatja apját.
Zizegő figyelemmel tapogatja le.
Csak válaszolna már.
Papám hallgat,
messziről tér vissza a szeme,
túllát a légyszaros kórházfalon,
túl a munkásvároson.
Mit szeretnél, mire van szükséged,
így apám,
borotvát, papám nyög, elromlott a régi,
haszontalanul fekszik a gézkendők, érdes frottír között,
almacsutkák, joghurtospoharak között,
ápolók, betegek között.

Nézem a gombócot, óriás,
mint egy ököl, mint egy csillag,
hallgatást növeszt magában.
Nem illik nézni, nézem.

Képzelem, ahogy kifakad a genny,
folyik végig a poloskaszínű folyosón,
a maszkon át szivárog a szag,
két maszkon is átszivárog a szag,
minek növeszt az ember még egy embert a nyakára.

Ápolók jönnek, maszkos ápolók,
és a maszkos tömegről letakarítják a dzsuvát,
kipucolják a füleket, az infúzióba új szavakat tesznek,
tiszta és kristályos szavakat, mire lecsöpög, beszélhetne
apám és papám, ha beszélnének.

Apám felpattan, borotváért rohanunk,
a város főutcáján, el a munkásszobrok előtt,
a dicsőséges munkások előtt,
akik dicsőségesen kidolgozták a belüket,
és most kórházban fekszenek,
maszk alatt, takaró alatt, kitüntetések alatt.

Nehéz apámnak megszólalnia.
Drágállja a villanyborotvákat,
sok ez, pláne, mikor másra is, itt elharapja, kéne.
Gombócba gyűlik a torokban a szó.
Futunk, villanyborotvánk fáklya,
lassítunk,
felhasad a sebidő, belépünk megint.

Apám, mikor gyerekként boltba küldték,
hazafelé mindig megette a kenyeret.
Lassan harapott a csücskéből, egyre mohóbban, el a
fehér beléig, miután hazaért,
küldhették újabb kenyérért.

Papám a nagy daganat alatt szuszog,
a reszketeg öregek között,
a szarszagú öregek között
papám is öreg.

Apám a kupacra helyezi a borotvát,
billeg, billegünk, papám
borostás állát vakarja,
kifakadt sebeit vakarja.

A duzzanat kemény és büszke,
nem enged máshová nézni.
Papám befelé néz, önmagába,
csinál magának kicsi szobát,
kicsi széket, kicsi asztalt,
ott látja vendégül apámat,
lassan fogynak el, mint a kenyér.

Fehér Enikő (1997, Tatabánya)

Ír, olvas, rádiózik, háttérzajong. Portréját Leczo Bence készítette.