Pénzes Tímea novellája
Szymon Burza felvétele
Kilépni és bent maradni
Már akkor beszéltél hozzájuk, amikor még csak felhőként gyülekeztek. Gomolyogtak benned. Nesztelen sóvárgás a zsigerekben. Mocorgó buborékok. Majd hangyaboly nyüzsgése. Biztattad őket. Osztódjatok. Ágyazódjatok be. Maradjatok minél tovább. Belülre beszéltél, hangtalanul. A homályos, de mindenre nyitott tekinteteknek.
Biztattál sejtekből gyerekké, nőből anyává válásra. Közös növekedésre, erősödésre, nyújtózkodásra, az ég és egymás felé.
Tested hullámzott, lépteid és mocorgásaik hozták mozgásba. Egyre csak nőttek benned, míg ki nem nőttek.
Jó volt egy testben élned velük. És jó három testben is.
Amikor megszülettek, elméláztál. Ismered ezt a mosolyt, a szüleidé, a nagyszüleidé, a dédszüleidé.
És jó volt látni bennük a felmenőket.
Mint egy újragondolt kép.
Azóta is mesélsz. Szemmel, kézzel, hangokkal. Mindenféle emlékeket. Hogyan csapódott rá apa kezére az ajtó. Hogyan kapta el kezedet a padláson a patkányfogó.
Hányféleképpen mondtad el? Mit tapasztottál az emlékre? Mennyi sallang került rá a nem megtörténtekből?
Nem fog-e fájni nekik, ami apának és anyának fájt?
Ha fájna, csitítgatsz. Kedves és vicces emlékeket rángatsz elő.
Építetek. A saját történet a legjobb tégla. A tekintetek, a bújás, a habarcs. Így épül a család. Bővül az elődeitek építette végtelen közös ház.
Most a gyerekkort építitek.
Nagymamád hosszúra nyújtott tésztájából készül. Gyurmázzátok, tapasztjátok, lakmároztok belőle.
Visszacsöppensz azokba az időkbe, amikor még a fűben fekve nézted az alakzatokat formázó felhőket. Sárkányt eregetsz, pipacsbimbóból királylányt bújtatsz elő, virág szárát pörgetted a kezedben, és magad is pörögsz, a szédületig. Sündisznót húzol össze ujjaddal a perje végéből, lándzsás útifüvet pöckölsz, ragadó galajt dobáltok egymás ruhájára. Csúszdázol, kötélmászókán inogsz, halandzsázol, mesékben merítkezel meg.
Te, a harmadik gyerek.
Ellep a pátosz. Ki sem látsz belőle. Kulimászként ragad rád. Kiválasztott vagy, ők pedig a kiválasztottjaid. Nevet választasz, sok név között turkálsz. Kiválasztottak, hogy válassz. Néven kívül jelent és jövőt. Mindenkit kihúzol, akiről valaki eszedbe jut, egyre csökken a nevek száma. Míg végül egy lány- és egy fiúnév marad.
Az anyaság számos szerepet kínál. Lehetsz hajó és part, meg világítótorony, végtelen óceán, eldöntheted. Vagy eldöntik helyetted. Vagy ők lesznek mindez neked.
Figyeled, hogyan bimbóznak, cseperednek. Hogy rügyezel te is.
Gyökereket és indákat eresztesz, ölelsz, megtartasz.
Minél később gyűjtsenek be sebeket. Forradások nélküli sima bőrt, pihekönnyű álmokat óvsz és védelmezel. Ráncok ne rajzolódjanak arcukra. Később azt mondod, ha leesnek, felállnak, hadd edződjenek. Ki hitte volna.
Tudod, a sebek behegednek és a gyűrődés kisimul.
Velük alszol. Fogod a kezüket.
Szuszogással teli, szanaszét szabdalt és mégis egybefolyó éjszakák. Az első hónapok fáradt öröme.
Összemosódtok mind, megfigyeltek és megfigyelők a megfigyelésben. És az önfeledt, magába szippantó álomban.
*
És ti? A nő és a férfi? Hova lettetek? Ámuló tekinteteitek csak őket simítják. Rég nem rajzoltatok egymásra. Őket színeztétek. Elvonták a figyelmeteket, felemésztették időtök, energiátok.
Kérdéseket tesztek fel egymásnak, de válaszolni elfelejtetek.
Körülöttük keringtek. De legalább együtt.
El akarjátok kápráztatni egymást, de az előttetek ragyogó két káprázat minden mást elnyom. Benne fürösztitek szíveteket.
A gyerekek helyettesítenek benneteket.
A négyes szám mindent felülírt.
Fészekké formálta tenyereteket.
De a kettesre is vágysz. Meg egyesre. Az igényeid azonban sokáig nem jutnak eszedbe. Mert észrevétlenül hozzájuk igazodtak.
Belesüppedtél az anyaságba, dagonyáztál benne. Jólesett.
Aztán más tekinteteket keresel. Másfelé is néznél. Másokhoz is kapcsolódnál.
Másképp formálódjon az arcod? Nem elég az anyaarc? Milyen arcot akarsz?
Csak kicsit kiszellőztetnéd magad.
Több tér kell, mondod. Hagyjanak aludni. És akkor nem győzöl simogatni, vigasztalni, ellátni. Lehajolni, felemelni, nyakba, ölbe venni, feltörölni, letörölni. Zavar a kiöntött, levert, lepotyogtatott, összemaszatolt. Ilyet korábban nem mondtál. Csak: micsoda két gyönyörűség szuszog az otthonotokban.
Az alvás magánügy. Érintések nélküli, kényelmes elmélyülés.
Ébren érintsük egymást!
A földet nézed. A zsebedben turkálsz. Honnan bukkannak elő ezek a toporzékoló szavak?
De alighogy megszületnek, máris abbahagyják a dohogást.
Csak egy kicsivel nagyobb tér kell. Csak egy kicsivel nagyobb hézag köztetek. Csak hébe-hóba.
Néhanapján kilépnél. Nagyobb levegőt vennél, kis időkre kiszökdösnél, legeltetnéd kicsit máson a tekinteted. De csak úgy, hogy tudod, minden a helyén marad.
Nem lépnél soha túl nagyot. Nem néznél túl sokáig mást. Nem szippantanál be mélyebben másokat.
De erőt merítenél a szokatlanból, a megszokotthoz.
A kevesebb rendreutasításhoz, a több mosolyhoz.
Egyedül és veled.
Pénzes Tímea (1976, Érsekújvár)
Író, költő, műfordító. Magyar nyelv és irodalom, illetve német nyelvtanári szakon végzett az ELTE-n, doktoriját ugyanott fordítástudományból szerezte. Németből, csehből és szlovákból fordít, tizenkét saját könyve és tizenhárom műfordításkötete jelent meg. Többek közt Monika Kompaníková Az ötödik hajó (Kalligram), Svetlana Žuchová Jelenetek M. életéből (Noran Libro) és Dominika Madro Szentélyek (Phoenix) című kötetét fordította. Több műfajban kipróbálta magát: ír verset, elbeszélést, drámát, útinaplókat. Legutóbb megjelent saját kötete az Ikeranyaversek és a Megnyúlások (Kalligram).