Rácz Boglárka regényrészlete

borítókép: Rácz Boglárka

Fölfeslik valami a kéken át

Még két nap az indulásig. Péterrel könyvkupacot halmozunk az asztal tetejére. Csak egyet szeretnék választani, de folyton elbizonytalanodom. Péter a veszekedésünk óta nem hozta szóba az esküvőt, úgy érzem, nekem kellene beszélnem róla. Ennyi jár neki. Három hónapom lesz hozzászokni, neki viszont most van szüksége bizonyosságra. Az egyik könyvből kiesik valami, Péter veszi fel, Fortepan-képeslap, rajta a titokzatos kislány. Hosszasan vizsgálom, mintha most látnám először. Ki intézze majd a meghívókat az esküvőre, kérdezem Pétertől. Összeráncolja a szemöldökét, mintha valami helytelent vagy oda nem illőt kérdeznék. Abban a pillanatban komolyan gondolom, hogy nem történhet másképp, Szabadkai Péter a társam lesz, mindig, mindenben. Neked jobb az ízlésed, mondja végül. Még mindig összeráncolt szemmel néz. Zavar, hogy nem tudok igazán közel kerülni hozzád, Karolina. Mielőtt válaszolhatnék, megcsörren a mobilja, a munkahelyéről keresik. Felállok, pólókat és fehérneműt pakolok a bőröndbe. Végül a Világoskamrát választom. Két farmer, kényelmes pizsamaalsó, Péter hangja könnyed, udvarias, munkáról beszél, csupa olyan dologról, amiről csak érintőlegesen tudok. Fogkefe, fogkrém, a biztonság kedvéért egy doboz antidepresszáns. Nem veszem be egy ideje, de sosem lehet tudni. Szabadkai-Nyíri Karolina, meg kell tanulnom komolyan gondolni. Kitépek egy papírlapot a jegyzetfüzetemből, ráírom, hogy el kell ugranom a boltba valamiért, ami sürgős az utazáshoz, Péter elé tartom, bólogat, miközben tovább beszél. Céltalanul indulok el, valójában nem kell vennem semmit, csak ki akarom szellőztetni a fejem. Fél óra múlva a Duna-parton sétálok, szeretném felhívni Borit, hogy jöjjön ide, de nem teszem, csak állok és bámulom a kutyasétáltatókat. A Duna színe szürkészöld, ilyen színű vízben rejtőzik Medusa, akit megátkozott Athéné. Lesétálok a kajak-kenusok mólójára, annyira erősen figyelem a vizet, hogy a móló szélén üldögélő két férfit csak hosszú percek után veszem észre. Látják, ahogy megtorpanok, az egyikük feláll, sáros a nadrágja, foghíjasan vigyorog. Megfordul a fejemben, hogy most azonnal belelök a Dunába. A másik ülve vizsgálgat, ujjai közt sodort cigarettát tart, hosszasan krákog, miután beleszív. No nehogy megijedjen má’ tőlünk, mondja a foghíjas, még mindig vigyorogva. Körbenézek, csak mi vagyunk, a kutyasétáltatókat sem látom. Mágneshorgász vagyok, folytatja a férfi, én is, meg a Pali is, bök oda az állával a társára. Fogalmam sincs, kik azok a mágneshorgászok, de legalább annyit megállapítottam, hogy egyikük sem fog a Dunába lökni. Felemel egy vödröt, mindenféle kacattal, ez a mai fogásunk, magyarázza. Szögeket, érméket, kulcsokat és mindenféle alkatrészeket látok a vödörben. Kipróbálja, kérdezi végül a foghíjas. Két nappal az indulásom előtt sötétedésig horgászom két ismeretlennel, ahelyett, hogy Péterrel tölteném az időt. Mikor hazaindulok, a Duna vize már sötétszürke. Vajon ha beledobnám a jegygyűrűmet, azt is kihalászná valamelyikük?

Hol a fenében voltál?! Legalább tízszer hívtalak! A kurva életbe, Karolina! Ököllel a falba vág. Legalább nem belém. Megkérdezi még egyszer, mégis hol a fenében voltam. Mágneshorgásztam, válaszolom. Megdöbbenve néz rám. A hajába túr, sóhajt, elsétál az ablakig, aztán vissza. Mi a fene bajod van neked? Hónapokig nem fogunk találkozni, erre te elhúzol a picsába mágneshorgászni? Nincs erőm egy újabb veszekedéshez, az ágy szélére ülök, elerednek a könnyeim. Látom Péteren, hogy próbál uralkodni magán. Egy söröskupakot fogtam, semmi mást, de ezt nem mondom ki, csak eszembe jut. Megtapogatom, ott van a zsebemben. Pali egyszer biciklit fogott. Remeg a kezem, ahogy a kardigánom ujjába törlöm az orrom. Péter újra elsétál az ablakig, kifelé néz, az üveg visszatükrözi a vonásait. Ne haragudj, mondom, tényleg nem így kellett volna…. Nem tudom befejezni a mondatot. Péter visszasétál, kezembe nyom egy csomag papír zsebkendőt. Átölelem. Túl kimerült vagyok a szeretkezéshez, mégis engedek, lehunyom a szemem, még két nap, nem sok. Mikor leveszem a farmeremet, hallom a padlón a söröskupak koppanását. Nem is koppanás igazán, és csak én hallom, Péter egy fiókot próbál kinyitni, amelyben az óvszer van. Aztán gyorsan történik minden, nem is akarok figyelni az egészre. Fél perc múlva olyan mélyen alszom, mint aki soha többé nem akar felébredni.

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.