Szemle-est Komáromban – Molnár Erzsébet beszámolója az Irodalmi Szemle komáromi rendezvényéről

fotók: Molnár Erzsébet

2024. december 10-én a komáromi Szinnyei József Könyvtár épülete adott otthont a nagy hagyományú Irodalmi Szemle lapbemutatójának. A szerkesztők azzal a céllal szervezték az eseményt, hogy a közönség az Irodalmi Szemlében gyakran publikáló kortárs szerzők munkásságát megismerve kerüljön közelebb a megjelenésének immáron 66. évfordulóját ünneplő szlovákiai magyar folyóirathoz.

Az elmúlt évtizedek alatt olyan jelentős alkotók szerkesztették a lapot, mint Duba Gyula, Grendel Lajos vagy Tőzsér Árpád, jelenleg is a szakma meghatározó képviselői, Mizser Attila (költő, irodalomtörténész), Nagy-Mizser Csilla (irodalomtörténész) és Németh Zoltán (költő, irodalomtörténész) végzik el az évi 11 alkalommal megjelenő print folyóirat szöveggondozási munkálatait. Az Irodalmi Szemle 2016 óta online felülettel is rendelkezik, amelynek első szerkesztője Nagy Hajnal Csilla volt. A felületet 2019-től Juhász Tibor, valamint az est moderátora, Plonicky Tamás kezeli.

A rendezvényen Plonicky az erdélyi származású Borcsa Imolával (prózaíró, a SZIFONline szerkesztője, a Magnebéhat című novelláskötet szerzője), a szlovákiai magyar Veres Erikával (költő, műfordító, a Duett a sárban című verseskötet szerzője) és a salgótarjáni születésű Juhász Tiborral (költő, író, szerkesztő, az Ez nem az a környék, a Salgó blues és az Amire telik című kötetek szerzője) beszélgetett. Első kérdése az volt, hogy a meghívott alkotók hogyan és mikor kerültek először kapcsolatba a lappal.

Veres elsőként versfordításokat publikált a folyóiratban. Megemlítette a 2016-ban megjelent Bevetés című Szemle-lapszámot is, ami azért fontos a számára, mert saját versei ebben jelentek meg először. A kéméndi alkotó a folyóirat felkérésére 2022-ben tárcarovatot indított Eredeti másolat címmel a print évfolyamában, ami a prózaírói munkássága szempontjából nagy előrelépést jelentett.

Borcsa 2017-től, az Irodalmi Szemle online felületén folyó egykori Zsemle című rovattól eredezteti a kapcsolatát, amelyben a felkért szerzők Irodalom és… előtagú címekkel adták közre folytatásos szövegciklusaikat (ő az Irodalom és papagájüldözést választotta magának). Borcsa azóta is rendszeresen publikál a folyóirat különböző felületein.

Juhász Mizser Attila és Nagy-Mizser Csilla révén hallott először a lapról a 2010-es évek elején, akik akkoriban a salgótarjáni Palócföld folyóirat szerkesztőiként dolgoztak. Ahogyan Juhász fogalmazott: abban az időben ők voltak az „irodalmi idegenvezetői”, ami azt is jelentette, hogy publikációkkal és versírással kapcsolatos hasznos tanácsokkal látták el őt.

A Szemle mindig fontosnak tartotta a határátlépést és a határokon átívelő párbeszédet, amiből kifolyólag Plonicky arra volt kíváncsi, hogy beszélgetőpartnereinek mi jut eszükbe arról a szóról, hogy „határátlépés”, illetve hogyan viszonyulnak a kisebbségi irodalomhoz és kultúrához.

Juhászt régóta foglalkoztatja a határon túli irodalom; az évek során sok elfeledett szerzőre talált, akikre szerinte érdemes lenne jobban odafigyelni. Véleménye szerint ezek közé tartozik a 30 éves korában tragikusan elhunyt szlovákiai magyar író, Talamon Alfonz, aki korai halála ellenére bőséges szövegtermést hagyott az utókorra – Juhász szerint bár Talamon magyarországi recepciója elindult, ma már kevesen tudnak róla, miközben a szlovákiai magyar irodalomban mind a mai napig látható a kultusza: az egyik legjelentősebb prózaíróként tartják számon, akiről fontos díjat neveztek el.

Borcsa a „határátlépés” és a kisebbségi kultúra kifejezésekről elsőként a számos erdélyi magyar író szövegeiben érezhető erdélyi identitástudatra asszociált. Több jelentős erdélyi írót is megemlített, akik közül véleménye szerint Dragomán György helyzete számít kimondottan érdekesnek: Dragomán szövegeiben ugyanis mindmáig „tetten érhető” az erős erdélyi identitástudat, miközben régóta Magyarországon él.

Veresnek a határátlépés kifejezésről elsőként a gyermekkora jutott eszébe: számára mindig meghatározó volt az esztergomi bazilika látványa, továbbá az akkori magyarországi világ másmilyensége: azokban az időkben ugyanis még komppal és kishajóval jártak át a határon, amelynek túlpartján más volt a hangulat, sőt még az ételek íze is. Veres később kilenc évet élt Törökországban, itt tapasztalta meg, hogy milyen az élet Európa „határán” túl egy, a Közép–Európaitól lényegesen eltérő kultúrában.

Plonicky ezt követően az írásaikról kérdezte a meghívott beszélgetőtársakat.

Borcsa 2019-ben megjelenő kötete jelentős irodalmi visszhangot kapott, az alkotó nemcsak az Írók Boltja Könyvösztöndíját, de a Romániai Írószövetség Debüt-díját is elnyerte. A prózaírót a moderátor arról kérdezte, hogy a korábban felmerült témához kapcsolódva mennyire tartozik hozzá az ő írói ars poeticájához az erdélyi kultúra és az erdélyi identitás kifejezése: ez a kérdésfelvetés annak apropóján történt, hogy a Magnebéhat novelláinak egyik fontos karaktere, Elvira néni erdélyi nyelvjárásban beszél.

Borcsa szerint írásaiban a nyelvjárás használata nem öncélú, semmi esetre sem szerette volna túlzásba vinni az autentikus nyelvi elemek felhalmozását; a kötet egyik karaktere erdélyi, ezért tartotta kiemelten fontosnak, hogy az említett szereplő identitása annak beszédmódjában is megjelenjen. Célja csupán az volt, hogy az erdélyi nyelvjárást megismertesse, és hogy ezáltal a nem Erdélyből származó olvasók is érthető, élvezhető novelláskötetet tarthassanak a kezükben.

Veres 2021-ben elnyerte az Irodalmi Szemle fiatal alkotóknak odaítélt Szemmel tartva díját, amellyel nemcsak versírói munkásságát, hanem a török nyelvről történő fordítói tevékenységét is elismerték a szerkesztők. Ennek apropóján kérdezte Plonicky, hogy a törökországi kilencéves tartózkodása alatt mennyire ismerte meg a török irodalmi kultúrát és mi volt az a késztetés, amelynek következtében török költők verseit kezdte fordítani magyarra. Veres kiemelte, hogy elsősorban a törökök vendégszeretetének köszönhetően tanulta meg a nyelvet, és ott tartózkodása során megismerkedett néhány olyan szerző műveivel (pl.: Sezai Karakoç, Ahmed Haşim és Abdülhak Hamit Tarhan), akik munkásságát annyira fontosnak tartja, hogy a magyar közönséggel is meg szeretné ismertetni.

A frissen Alföld-díjjal kitüntetett Juhász Tibor a lyukóvölgyi kutatásaival kapcsolatos kérdések vonatkozásában arról beszélt, hogy a Miskolchoz tartozó Lyukóvölgyben körülbelül 2500–3000 ember él mélyszegénységben, rettenetes körülmények között, ezért érzi szükségét annak, hogy valamilyen módon bekapcsolódjon a helyi segítő szervezetek munkájába.  Írástevékenysége az ott élőkkel történő folyamatos interakciókkal-beszélgetésekkel összhangban szerveződik. Szociografikus műveivel a mélyszegénységet mint tapasztalategyüttest szeretné megragadni.

Az est végén a meghívott szerzők mindhárman adtak némi ízelítőt a munkásságukból: Juhász Tibor az Apám hajnalban disznóvért eszik című versét olvasta fel, Borcsa Imola a készülő új kötetéből Óriáspók című prózáját osztotta meg a közönséggel. Az estet Veres Erika felolvasása zárta, aki a Duett a sárban néhány szövegét szólaltatta meg. A jó hangulatú beszélgetés végén a hallgatóság válogathatott az Irodalmi Szemle 2024-es lapszámaiból.

Molnár Erzsébet (1989, Érsekújvár)

Magyar nyelv és irodalom szakos tanár, fejlesztőpedagógus, irodalomterapeuta.