Csehy Zoltán versei

pinkbutterfly felvétele

Egy Aciman-jelenetre

Elio barackja a vágy és a szégyen
pomológiájában a toszkán szerelem
felsőfoka. Rendhagyó fokozás:
cukrosodásig táguló ritmikus
gyümölcs, dzsem- vagy pálinkametafora,
a makk-tarack kamaszos rostostroma és
a forró feltöltődés érett versillata.
A nyelv találkája a testnedvvel szennyezett
metaforával: aztán a visszaútkeresés a tudós testbe,
a másikéba, melyhez ítéletnapig tartozol.
Kiegészíteni az örök Hérakleitosz örök töredékeit.
Mégis a görcs, a sírás, a tiltakozás, hogy ne, hogy igen,
hogy ne, hogy igen, hogy nem lehet ideális
testté tágítani egy ilyen olcsó,
csöpögős nyári metaforát,
hogy amit a fáról leszakítottak,
nem nő vissza olyan könnyen,
hogy ami egyszer a pergamenről kikopott,
az örökre kiolvashatatlan marad.

Winckelmann szerint
  
Winckelmann szerint aki nem csak  a nőkben, de legalább
valamelyest a férfiakban is képes meglátni a szépet, annak
pártatlan, életerős és veleszületett ösztöne van, hogy élvezze
a művészetet.

Rómában pártatlan, életerős és veleszületett ösztönének hála,
megismert egy 16 éves, nála egy fejjel
magasabb fiút, akivel vasárnaponként együtt vacsorázott.

Később rájött, hogy az ideális műértő és műtárgy lehet azonos is:
Friedrich Rheinhold von Berget,
a tökéletes műtárgyat 1762-ben katalogizálta.

Esztétizmus egyik csúcsa azonban az volt, amikor,
Goethe feljegyzése szerint Frascatiban egy rézmetsző
pontosságával véste bele egy platánfába a fiú monogramját.

Winckelmann néha tévedett is:
Francesco Arcangeliben, a fiatal szakácsban is meglátta
a szépet. A szépség előbb hurokkal fojtogatta,
majd hat késszúrással ölte meg egyetlen éremért,
melyet Winckelmann állítólag Mária Teréziától kapott.
Már nem vigasztalhatta,
milyen szép volt a meztelen hús akkor is,
amikor a gyilkosságért kerékbe törték, és úgy
gurult az utcán, mint egy templomban elejtett arany pénzérme,
mely most már sose találja meg a persely lyukát.
 
 
 
Variációk egy Paisiello-áriára

Mi pizzichi, mi stuzzichi, mi pungichi, mi mastichi,
ilyen dallam nincs is, a kottatáj foszlik, repedezik a bőr,
a rímek izgatott, nedvesedő kétségbeesése. Még sose
volt ennyire nyitva a seb, még sose örültek ennyire
a fertőzésnek, a sejtről sejtre terjedő, véralvadásos
nyákrózsaszínnek.
Idővel ki fognak operálni belőle pár hegedűt,
a fúvósokat megritkítják, vagy maguktól esnek ki,
egyre több lesz a plasztikai
korrekció a magasabb fekvésű hangoknál.
Mire itt az öregség, elég lesz a zenekart egyetlen zongorára redukálni.
Akkor már attól az abszurd képzettől is rettegni fogsz,
hogy valaki csak úgy, a hecc kedvéért rácsapja a fedelet
rózsaszín billentyűkön tévelygő, köszvényes kezedre.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/7-8-as számában.

Csehy Zoltán (1973, Pozsony)

Költő, műfordító, egyetemi tanár (Comenius Egyetem, Pozsony).