Kalapos Éva Veronika: Irodalom és soros III.

Alagi Mihály felvétele

F mint

(regényrészlet)

– Láttad már a férjemet?

– A múltkor, az ablakból…

– Akkor biztos feltűnt, milyen töketlen – keményen köpi ki a szavakat, mint a szotyihéjat, aztán hátradől a padon. Meglepődve nézek rá, oké, hát tényleg töketlennek tűnt a faszi, de úgy látszott, jól megvannak, meg amúgy is fura, hogy valaki ilyet mond a férjére. Az ügyvédnő megint előrehajol, a borosüveg szilánkjait bámulja, közben már visszamerészkedtek a szökőkúthoz a galambok, és csipegetik a bort az üvegcserepekről. – Ne érts félre, rendes ember, meg minden, de egy szalmaszálat se tudna keresztbe tenni értem. Kinyalták a seggét egész életében, egyáltalán nem tudja kezelni a válsághelyzeteket. Igazából ezért is mentem hozzá annak idején… nem azért, mert töketlen, hanem mert jó családból származott, minden olyan békésnek tűnt körülötte, és azt hittem, így nekem is békém lesz. Meg, mert nem nyaggatott a gyerekkel.

Megint a fejét rázza, mintha csodálkozna azon, amit mondott, aztán felém fordítja az arcát. Kicsit elkenődött a szemfestékje, de még így se néz ki szarul.

– Nektek van gyereketek?

– Nincs – még mindig olyan érzés kimondani ezt, mintha nekidobnának egy követ a mellkasomnak. – Látott velem valaha gyereket?

– Nem, de gondoltam, a férjed vigyáz rá, vagy a nagyszülők… – nem zavarja a befeszülésem, vagy csak nem vette észre. Kicsit közelebb húzódik, én meg ösztönösen távolabb, mert tudom, hogy olyankor csinálják ezt az emberek, ha lelkizni akarnak, én meg nem akarok lelkizni senkivel. – Nem is szeretnétek?

– Majd egyszer, ha isten is úgy akarja – ez jó válasz szokott lenni, bár Bita nagynénjének például nem elég, tavaly karácsonykor is visszakárogta, hogy „nem istennek kell akarni, hanem nektek”. Úgy látom, az ügyvédnőnek szerencsére megfelel, én viszont hirtelen bepipulok a kérdezősködéstől. Ha ő csinálhatja, akkor én is. – Mi az, hogy a férje nem nyaggatta a gyerekkel?

– Hát, én sose akartam – válaszolja közömbösen, most a másik irányba néz, nem látom az arcát. – Már kislányként se. Az összes pasim lelépett, amikor kiderült, csak a férjem nem. Azt mondta, neki mindegy, úgyis a munkára akarunk koncentrálni mindketten. Jól elleszünk, legfeljebb majd szerzünk egy macskát.

Mire a végére ér, már alig hallom, amit mond, szúr a szemem, össze kell szorítanom a szemhéjamat. Nem akar gyereket. Sose akart. Meg se próbálták. Ilyet is lehet, hogy nem próbálja meg az ember. Hogy fogja, aztán csak magának él. És a férjének ez oké, nem mondja, hogy te hülye kurva, hát milyen nő vagy, hogy nem akarsz szülni, te minek születtél meg akkor? Olyan nincs, hogy valaki nem akar gyereket, Poppa mindig azt mondta, ő is szülne, ha tehetné, ha már anyu ilyen tápos, hogy csak egyet bírt. Látom magam előtt a kórház zöld falát, a szülésznőt, a nővéreket, és legszívesebben behúznék ennek a picsának, mert neki lehetett azt választani, hogy semmi se fájjon, lehetett szarni arra, amiért egy nő a világon van, ami az egésznek az értelme kéne, hogy legyen. Mindenki szerint ez az értelme, van családok éve meg családi kedvezmények, egy családnak minden könnyebb, és két ember, az nem család. Meg három se, ha anyu a harmadik, aki csak a rohadt sudokuval van elfoglalva, előtte meg Poppával volt elfoglalva, meg azzal, hogy miért velem verte meg az isten. Megmarkolom a pad szélét, mélyeket lélegzek, aztán felállok.

– Hová mész? – kérdezi az ügyvédnő csodálkozva. Most először szabadult ki pár tincs a szőke hajából, egész kedves lenne így az arca, ha nem volnék ilyen dühös. – Most jöttünk…

– Várnak otthon! – ezt már a vállam fölött vetem oda, rá se bírok nézni, csak el akarok menni innen. Nem számítok rá, hogy visszatart, mégis megfogja a vállam, és óvatosan maga felé fordít.

– Rosszat mondtam? A gyerekkel kapcsolatban… történt veled valami?

Nem válaszolok, nem is nézek a szemébe. Mit trécseljek én egy ilyen nővel? Tőlem aztán le is üthetik egy sikátorban, és bőghet utána a balfasz férje. Megint el akarok fordulni, de megint nem hagyja, helyette finoman ráteszi a kezét a vállamra. Szabadulni akarok, mégis tűröm, hogy visszavigyen a padhoz, nem is tudom már, mi van bennem, amikor újra leülök, és a cipőm orrával odébb rúgok egy nagy üvegszilánkot.

Kalapos Éva Veronika (1983, Nyíregyháza)

Író, újságíró, műfordító. D.A.C. című ifjúsági regénysorozata, valamint Massza és Muszájcímű ifjúsági regényei a Manó Könyvek Kiadónál jelentek meg, ezen kívül antológiákban és folyóiratokban publikál folyamatosan. 2014-ben Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat kapott, jelenleg első, felnőtteknek szóló regényén dolgozik.