Szerényi Szabolcs: Irodalom és emlékezés IV.

Hepp Ildikó felvétele

 

 

 

Valahogy mindig szerettem a pályaudvarokat és vasútállomásokat. Meg úgy általában a vonatokat. Kamaszkorom legszebb éveit zakatolták keresztül-kasul, tizennégy és tizennyolc éves korom majd minden reggelét és délutánját koszos, áporodott szagú, műbőrhuzatos szerelvényeken töltöttem Újfehértó és Nyíregyháza között, majd a rákövetkező, egyetemi években Budapest és Újfehértó között zötykölődtem gyakorta három-négy órákat.

Ismerős volt az összes járat és vonattípus, az intercityk, a Nyírség, a Kócsag, a Cívis, a telegraffitizett sebes, a minden bokornál megálló személy, no meg a víz nélküli mosdók, az undorítóan mocskos vécék, és a BKV-ellenőröktől valamiért fényévnyivel barátságosabb jegyellenőrök. Ahogy az évek teltek, az otthonom vált egyre kevésbé ismerőssé.

Amelyiken akkor épp utaztam, Szolnok után személyként közlekedett. Tibi, a Gábor cigány leszállt piacolni, nélküle utaztam tovább. A Tag Hauer karórát felpróbáltam, kifejezetten jól állt. Beállítottam rajta az időt a telefonom alapján, így utaztam tovább.

 

***

 

Újfehértó vasútállomását különösen szerettem. Főleg nyáron. Ahogy ültem ott egyedül, a rég bezárt utasellátó melletti törött támlájú padon, sehol egy lélek, a levegőt összecsomósította a hőség, a ritka szellők fölkapták a szántókon tehetetlenül rostokoló port, melyet csupán a megritkult lombozatú tuják fogtak föl valamelyest, hogy ne tömítse el az ember bőrének minden pórusát.

Ekkor viszont, ahogy leszálltam, frissebbnek láttam, üdébbnek, élettel telibbnek.

– Szevasz! Téged is derég láttalak! – köszönt rám a forgalmista, Bandi bá. Már eleve, hogy ő ott volt, annak nagyon örültem. Bandi bá egy régi ovis társam faterja volt, ő volt a faluban a vasutas. Bírtam az öreget.

– Nem jövök túl sűrűn. Sajna.

– Az a lényeg, hogy néha még jössz. Az is valami. Üdvözlöm faterékat!

A buszsofőr is pontosan ugyanaz volt, mint gyerekkoromban: Pityu bá. Pityu bá akkor lehetett negyven, mikor én tizennégy, ám azóta eltelt húsz év, és Pityu bá még mindig a volán mögött rostokolt az állomásépület mögötti placcon.

Tíz perc volt a busz indulásáig. Vettem egy kávét. A Büfé, mint mondtam, már rég nem üzemelt, de egy ósdi, hol működő, hol nem működő automata azért állt az épület tövében. Rengeteg választási lehetőség volt rajta, kávé cukorral, cukor nélkül, tejjel, tej nélkül, rövid, hosszú kávé – ha jól emlékszem, még cappuccino és macchiato is szerepelt rajta. Mondjuk teljesen mindegy: bármit is nyomtál meg, fekete, mérhetetlenül tömény presszókávét eresztett ki magából, megspékelve rengeteg cukorral, így százhúsz forintért minden egyes alkalommal, mikor leszálltam azokról a távolból érkező vonatról, instant érezhettem az otthon keserédes ízét.

 

***

 

A kapu zárva volt még, be kellett másznom. A bejárati ajtó szintén. Az udvar közepén hevert egy kisebb halom sóder, még az egyik melléképület építéséből maradt ott évekkel azelőttről. Fogtam egy apróbb kavicsot, megdobtam vele az emeleti ablakot. Kétszintes volt a ház, a nyolcvanas évek virágzó gulyásszocializmusában ilyenre kaptak engedélyt azok, akik akkortájt vezető beosztásban dolgoztak a gyárban. Igen, akkor még volt itt egy nagy gyár. Most már nincs.

Ugyanazt csináltam, mint a gimis időkben, amikor lekéstem az utolsó péntek esti vonatot Nyíregyházáról. Olyankor kitoltuk a bulit, és az első, hajnali járattal jöttünk csak haza. A mi családunkban valamiért nem volt divat, hogy állandóan kulcsot hordozzunk magunkkal, mert valaki mindig volt otthon. Hol nagyanyám, amikor még élt, hol az apám, mikor munkanélküli volt, hol anyám, mikor munkanélküli volt. Valaki mindig élt vagy munkanélküli volt.

Néhány sikeres dobás után megjelent apám álmos arca az ablakban. Láttam, mennyire elkerekedik a szeme. Lecammogott, beengedett.

– Hát te? – kérdezte ásítva.

– Gondoltam, hazanézek.

– Jól van, nem baj. Örülünk. Anyád nem ébredt fel, ő majd később örül.

Nem volt különösebb célom a hazamenetellel. Annyit határoztam csak el, hogy próbálok minél többet beszélgetni velük. Közben otthonról dolgoztam az aktuális fordítási munkákon.

Három napig egész jól elvoltam, aztán hiányozni kezdett a nyüzsgés, a gyorséttermi kaja, meg az, hogy embereket lássak. Kettőnél többet.

– Hová lehet most elnézni, ahol van valami élet? – kérdeztem az ebédet kanalazva.

Apám némileg cinikusan kuncogni kezdett.

– Ez nem Pest, fiam – mondta, mire anyám kicsit elhúzta a száját.

– Apád arra gondol, hogy a Sárika talán nyitva van.

 

***

 

A Sárika kocsma legendás hely a faluban. Megvan több mint száz éve, szerintem már az első világháborúból hazatérő honvédek is oda ülhettek be búfelejteni. Mikor beléptem, ott is egy ismerős arc fogadott. Persze, hogy még mindig Zsoca volt a kocsmáros, nem is értem, mi lepett meg ebben. Talán a tény, hogy a Tiszától keletre semmi, de tényleg semmi nem változott abban a harminc évben, ameddig az elmém regisztere kiterjed.

Vittem magammal a laptopot, beültem hozzájuk dolgozni, kértem néha egy kávét, néha egy kólát.

Már ott ültem vagy két órája, mikor Zsoca külön megszólított. Addig főleg a törzsvendégekkel foglalkozott, de ők este öt-hat körülre elkezdtek elszállingózni, vagy már nagyon részegek voltak.

– Én is éltem ám Pesten, tudtad? – a megszólítás váratlanul ért, felkaptam a fejem a képernyőből.

– Még a nyolcvanas években. Te vagy a Pista fia, nem? – reagált meglepett arcomra.

– Igen, az.

– Pesten laksz, nem?

– De, de.

– Nahát akkor. Össze szoktam futni faterral néha, mindent elmesél rólad.

Beszélgetni kezdtünk. Nem kamuzott, tényleg lakott Pesten. Ismerte a helyeket, utcákat, tereket – már azoknak a régi nevét –, és kiderült, hogy a Marx Károlyra járt, még a nyolcvanas években. Ma Corvinusnak hívják.

– Miért nem fejezted be?

– Franc se tudja. Elfogyott a pénz. Akkor kezdtek jobban bejönni a külföldiek, jól lehetett belőlük élni. Taxiztam, vendéglátóztam.

Közben valahonnan előkerült a szabolcsi almapálinka. Nem a palackozott, bolti, hanem valamelyik szomszéd hozta be a házi főzetet tesztelésre. Marmonkannában. Elkezdtük fogyasztani.

– Aztán meghalt apám. Az rendesen hazavágott. Akkor jöttem haza.

– Ühüm – nyöszörögtem a gyilkos méregtől fanyalogva.

– Látod odakint azt a lugast? Ott üldögélt az öreg minden nap. Felkelt, kiment, megetette a jószágot, délután átjött a szomszéd, megittak egy-két fröccsöt. Aztán egy nap úgy találta a szomszéd. Már nem mozgott. Nem érted, miről beszélek, igaz? – nézett rám, közben töltött még egyet.

– Hát, nem biztos.

– Figyelj. Volt Pesten az első főbérlőm, Márti néni. Mindig a barátnőjével jöttek beszedni a lakbért, néha láttam őket a férjeikkel együtt ücsörögni a New York Kávéházban. Aztán elköltöztem, és pár év múlva láttam újra. Egy rozzant öregasszony volt. Nem úgy az apám.

– Jah értem. Hát igen, ez ilyen. De itt is ilyen. Szerintem. Itt is megrozzannak – mondtam, közben rettegve néztem az előttem csillogó újabb teli pohárra.

– De ők dívák voltak, érted? A férjeik meg egykori vagányok. Aztán ott totyogtak hetven évesen a kutyaszarban meg a csatornalében és abba döglöttek bele, hogy nem tudtak felmászni a saját vackukba, mert a másodikon volt a lakás, lift meg még a kerületben se volt. Hát ezért jöttem haza. Asszem itt szebben lehet megöregedni.

Ezzel a lendülettel felemelte a pálinkáspoharat, kénytelen voltam követni a mozdulatát. Összeütöttük. Legalább a harmadik-negyedik felest verhettük le.

– Fú, asszem ez most egy fontos tanulság volt – mondtam, és hátra futottam hányni.

Fél óra múlva, mikor hazaértem, annyi erőm volt, hogy behuppantam az egyik kényelmes fotelbe és már billent is oldalra a fejem.

– Jaj, kisfiam! – mondta anyám.

– Ejnye – mondta apám.

– Megöregedni. Szépen – mondtam én. Aztán elaludtam a fotelben.