Biró Zsombor Aurél levele Szvoren Edinának

Fotó: ContextUs/Hutter Katalin Cecília

Kedves Edina,

az egyetemen, ahova járok, tanítanak nekünk dramaturgiát. Az egyik órán szóba került a setup és a payoff fogalma, a tanár hosszan magyarázta, hogyan lehet bevezetni egy történetbe valami látszólag jelentéktelen elemet, aztán hogyan lehet úgy visszahozni később, hogy a jelentése közben megváltozzon. Példának a két híres oroszrulett-jelenetet hozta a Szarvasvadászból. Miközben elemezte őket, azon gondolkoztam, hogy ezt a technikát prózaírás közben már jó ideje használom. Aztán nem sokkal később arra is rájöttem, hogy kitől tanultam. Tőled.

„Egyszer a lány azt kérdezte a Kedves fiútól: szerinted mi az ellentéte a csodának?” – írod a Kedvesék című novelládban. A történet szempontjából jelentéktelen, önmagában viszont érdekes mondat. Figyelemfelkeltő. Egy nálam gyakorlottabb szerző-olvasó már a payoff előtt ráébredhet, hogy ez bizony egy setup. Hogy ez a mondat itt megágyaz valaminek, ami majd később érkezik. Egész pontosan három oldallal később: „a székek közül néhány rögtön az első héten kettérepedt, a többi fémvázában meg furcsán kotyogott, fémesen percegett valami, ahogy pakolgatták őket. Kedves Ákos fogta az egyiket, kipiszkálta a csővázból a gumitömítést, de ahogy fejjel lefelé fordította, nem esett ki belőle semmi. Mi a csoda ellentéte, jutott eszébe akkor.” Felütés és lecsapás – én ezt azelőtt mindig így neveztem magamban.

Egyébként az egyetemen, ahova járok, kevés kortárs irodalmat olvasnak. Ezért ért váratlanul, amikor néhány héttel ezelőtt egy sörözésen egy felsőbb éves srác bemutatkozáskor megjegyezte: olvasta az írásomat a Hévízben, tetszett neki, és amúgy mi a véleményem, ki fogja megmenteni a magyar irodalmat? Zavartan kortyoltam a sörömből, doboltam az ujjaimmal a ragadós asztalon. Szerintem a magyar irodalom köszöni szépen, jól van, már ami a szövegeket illeti. De a srác kitartóan várta a választ, hát felsoroltam néhány prózaírót, aki fontos nekem, hátha így értette. Bartis – felvont szemöldök, lefitymáló szájmozdulat, értetlen fejrázás. Potozky – lassú, bizonytalan bólogatás, két halk aha, aha. Vida – üres tekintet. Aztán bedobtalak téged, és egyből felcsillant a szeme. Arcára elégedett mosoly ült ki. Na igen, mondta, a Szvoren, fú, az tud valamit.

Ezt az egészet csak azért írom neked, mert meglepő volt olvasni az interjúidban, hogy te huszonöt éves korodig nem találkoztál kortárs magyar irodalommal. És azt is, hogy tök máshogy írsz, mint ahogy elképzeltem. Azt mondod, nem strukturálsz előre, miközben a szövegeid szerkezete mindig nagyon precíz. Azt mondod, általában egy-egy mondatfoszlány, vagy motívum van csak meg a fejedben, mielőtt leülsz írni, miközben olvasóként pont az ellenkezőjét képzeltem. Talán azért lepődtem meg ezen ennyire, mert én teljesen máshogy írok. Én mindent kitalálok előre: a cselekményt, a karaktereket, a narrátor nyelvét, és persze a setupokat meg a payoffokat is jó előre betűzdelem a sztorivázlatba. Valahogy a tieid mégis jobban működnek, mégis pontosabb felépítés látszatát keltik. Őszinte irigységgel gratulálok – szokta mondani Szilasi László, ha valami olyannal találkozik, ami tetszik neki. Hát igen.

Azt hiszem, a másik, amit nagyrészt tőled tanultam, a vizualitás. Ha van egy szék, akkor nem elég odatenni mellé egy jelzőt. Mert egy szék, ha fontos a történetben, nem lehet szimplán műanyag, fekete vagy háromlábú. Annak a széknek újnak kell lennie, mégis rossz minőségűnek. Az a szék repedjen ketté az első héten. Kotyogjon, percegjen valami a fémvázában, de amikor kipiszkálják a csővázból a gumitömítést, és a fejére fordítják az egészet, akkor se essen ki belőle semmi. A széknek legyen színe, szaga, hangja, textúrája, és ami a legfontosabb, a narrátor viszonyuljon valahogy ezekhez a tulajdonságokhoz. Ne csak sorolja őket, érezzen is valamit irántuk.

Nekem alapvetően szerencsém van. Amióta az eszemet tudom, prózát, filmet és drámát akartam írni. Most, húszévesen az első kettőt olyan szakemberektől tanulhatom minden nap, akiknek nagyra becsülöm a munkásságát. Az, hogy nekem ők ezeket a technikákat megtanítják: csoda. Az, hogy te ezeket a technikákat autodidakta módon, saját magadtól tanultad meg: a csoda ellentéte. Őszinte irigységgel, ugye.

Már csak azt kéne kideríteni, kitől, hogyan és miért kell megmenteni a magyar irodalmat.

Tisztelettel,
Biró Zsombor Aurél

Biró Zsombor Aurél (1998, Budapest)

Prózaíró.