Kószó Ádám: Képeslap

Arnold Eszter felvétele

Pont mint egy képeslapon: apró tengerparti öböl homokos partján összecsukott napernyők, mellettük törölközőkre váró fa napágyak, távolabb a végtelennek látszó kékség, annak végében pedig a felkelő Nap. Egy képeslapra még rá lenne írva, hogy Egypt vagy hogy Hurghada, kézírásra hajazó rózsaszín betűkkel. Ebbe a látványba merengve kevergetem a reggeli kapucsínómat. Elhoztam otthonról a tejhabosítóm, hogy tökéletes legyen a hab. Az is lett.

Ez az első nyaralásom a feleségem, pontosabban a volt feleségem és a fiam nélkül. A válás előtt azt gondoltam, szabad leszek, de azt hiszem, a szabadság inkább jelent magányt és bizonytalanságot, mintsem felszabadult örömöt. Legalábbis számomra. Valójában a jobb időszakok az életemben mind a szabadság elvesztéséből adódtak: már végeztem a képzőművészetin, szobrász szakon, de még nem ismertem a feleségemet, és csak sodródtam, de nem mint a kövér apukák a tengerben, hogy felfeküdnek a víz felszínére, az meg fenntartja őket, hanem inkább mint egy viharos estén hídpillérnek csapódó uszadékfa. Kiderült, hogy senkinek sem kellenek szobrok, legalábbis az én szobraim senkinek sem kellettek. Aztán találkoztam a feleségemmel, és egy rendszer kezdett kialakulni az életemben. Például rávett, hogy tanuljunk együtt könyvelőnek. Később vele indítottuk a könyvelőirodát, néhány sikeresebb szaktársam dolgait is én könyvelem, és megszületett az egyetlen gyermekünk is. Szép idők voltak, pedig a szabadság szikrája sem látszott, minden percnek megvolt a maga helye. Aztán utolért minket is a végzet, ahogy a baráti társaságunkban sok másik párt, hogy mindent eluralt a szükség, hogy a nagyobb házra pénz kell, hogy a gyereket ide kell vinni, meg onnan kell hozni, hogy egymáshoz is csak okkal szólunk, és az ok legtöbbször a felgyülemlett feszültség levezetése. Hiányzik.

Lent a szálló egy alkalmazottja locsolja a homokot, másik kettő pedig gereblyézi el utána, mindezt azért, hogy napközben kevésbé égessen. Nem véletlenül ötcsillagos szálloda, odafigyelnek az ember talpára is. Szerencse, hogy kicsi az öböl, egy óra alatt végeznek vele hárman. Hat óra múlt néhány perccel, az első vendég is megjelenik a parton. Egy őszhajú férfi fehér köntösben. Körülbelül száznyolcvan centi lehet, úgy kilencven kiló, nem több. Így képzelek egy német nyugdíjast. A feleség biztosan készülődik a szobában, sminkel, a végén meg hajlakkot fúj a hajára, a férfi addig vállára csapva egy kék és kezében egy fehér törölközővel kisétál a partra, hogy lefoglaljon két napágyat, és kinyissa köztük a napernyőt. Látszik rajta, hogy gyakorlott a napernyők kinyitásában.

Én a hatodik emeleten vagyok egy huszonöt négyzetméteres szobában. Az erkélyemről pont rálátok a negyediken megszálló magyar család erkélyére, azt hiszem, ők ezt nem sejtik. Papa, mama, kisfiú, utóbbi kb. hatéves. Két éve minket is így nézhetett egy másik emeletről egy nem régiben elvált férfi. Együtt voltam ezzel a családdal a gízai piramisoknál, odafelé a buszon fedeztük fel egymás magyarságát. Ha otthon örülne meg egymásnak úgy két magyar, mint külföldön, akkor egy boldog országban élnénk. Hármójuk közül csak a feleség beszélt angolul, szóval ő fordította az idegenvezető mondatait a másik kettőnek. Nem mintha igazán érdekelték volna őket a gízai piramisok, a saját anyám sírját alig látogatjuk, bökte meg a feleségét a férfi túra közben, ha az ember Egyiptomban jár, zárta rövidre a nő, akkor a piramisokat meg kell nézni.

Most az erkélyükön a cukormentes kóláját issza a férfi, és hozzám hasonlóan csodálja a napfelkeltét. Az asztalukon egy doboz cigaretta meg egy matyóhímzésmintás öngyújtó hevert a kólásdoboz mellett. Most lép ki a feleség a szobából. Nem néz a férfira, csak felveszi az asztalról a cigarettás dobozt, kivesz egy szálat, és rágyújt. Kávé, töri meg a csendet a férfi, majd a reggelinél, válaszolja a nő. Tudod, kezdi esetlenül a férfi, csak hagyjuk, állítja le rögtön a nő. A férfi csendben nyújtja a hamutartót a felesége felé, az meg elveszi tőle, és felteszi az erkély korlátjára.

Lassan szállingóznak le az emberek a partra, hogy még a reggeli előtt letegyék a törölközőjüket a fogyatkozó napágyválaszték valamelyikére. Most látszik igazán, hogy mennyire profi volt az általam németnek gondolt nyugdíjas a napernyővel, mert két negyvenes férfi látványosan szenved. Kinyit, becsukódik, kinyit, becsukódik. A két kopaszodó úr fejbúbján megcsillan a nap fénye. Két emelettel lejjebb a férfi bement a szobába, csak az összenyomott kólásdoboz maradt utána. A negyediken a nő kezében már rövidebb a cigaretta. A tekintete pont olyan, mint a feleségemé volt, mikor egy-egy veszekedés után az erkélyen elszívott néhány szálat, hogy minden kiköltözött belőle.

Azt vettem észre, ha az emberrel történik valami szörnyűség, például egy válás, akkor önkénytelenül próbál más embereket megóvni tőle. Szinte észre sem vettem, de egy papírlapra firkálgatok valami üzenetfélét, és azon gondolkozom, ha repülőt hajtogatnék belőle, be tudnám-e reptetni az erkélyükre. A bátyámmal régen rengeteg papírrepülőt hajtogattunk, szerintem legfeljebb három próbálkozásból célba érne. Igyekszem szépen írni.

Nincs szörnyűbb, mintha senki sem keseríti meg olykor az életedet.

Kószó Ádám (1997, Baja)

Író, az ELTE pszichológia szakos hallgatója.