Soltész Béla: Kulturális körutazás Latin-Amerikában II. / A karnevál alakzatai

Fotók: Soltész Béla

 

A Karnevál a kedvenc magyar regényem. Többször kiolvastam, még többször futottam neki valamelyik kötetének és hagytam félbe, megszámlálhatatlan alkalommal ütöttem fel valahol, olvastam egy kicsit, és csuktam be aztán, sokkal jobb hangulatban, mint ahogy néhány perccel korábban kinyitottam.

A karneválról ezen kívül a magyar olvasónak még Karel Gott halhatatlan slágere, a Lady Carneval is eszébe juthat, vagy éppen Velence – a hozzánk földrajzilag legközelebb eső, de sajnos a turistatömegek súlya alatt lassan elmerülő híres karneváli helyszín.

Ha hozzátesszük, hogy a karnevál tulajdonképpen ugyanaz az ünnep, mint a farsang, akkor még előtörhetnek kedves vagy kevésbé kedves emlékek az általános iskolából is, ahogy a bordásfalak előtt végigvonult a sok tündér, bohóc, boszorkány, cica, kalóz, katica és nyúl.

Ezen kívül szinte minden, ami a karnevállal kapcsolatban elmondásra érdemes, Latin-Amerikához kötődik. És szinte minden, ami Latin-Amerikával kapcsolatban elmondásra érdemes, valamiképpen kötődik a karneválhoz.

 

A hús elhagyja magát

 

De mi is a karnevál? Eredetileg a negyven napos böjtöt megelőző egy hét ünnepi eseményeit hívták így. A későlatin carne levare jelentése: a hús elhagyása. Húshagyókedd rendszerint február végére esik (2020-ban február 25-ére), ennek megfelelően a karnevál az azt megelőző napokon (idén a február 17-ével kezdődő héten) zajlik.

Az ünnep tehát a keresztény liturgiából ered (persze korábbi, pogány elemeket is hordoz, mint szinte minden keresztény ünnep). A Bibliában viszont mindössze arról van szó, hogy húsvét előtt negyven napig böjtölni kell. Azt csak az emberi gyarlóság értelmezte úgy, hogy akkor a negyven napot megelőző héten annyit kell enni, inni és táncolni, amennyit csak lehet. Milyen szép kétértelműség innen nézve a carne levare: az ember, mint hús, ami néhány napra elhagyja magát.

A karnevál persze nem csak a mértéktelenségről szól (bár kétségtelenül ez adja a fő vonzerejét), hanem arról is, hogy pár napra át lehet lényegülni mássá: a szegény ember gazdagnak, a gazdag ember szegénynek öltözhet. Mihail Bahtyin irodalomtudós és esztéta úgy vélte, hogy a karnevál a középkor és a reneszánsz megértésének a kulcsa: egy szelep, ami lehetővé tette, hogy évente egyszer a merev társadalmi struktúrák néhány napra közmegegyezés alapján felfüggesztődjenek, akárcsak a morál és az alapvető viselkedési szabályok. Ahhoz tehát, hogy a karnevál igazán fontos, húsba vágó ünnep legyen, a következők kellenek: merev társadalmi struktúrák, álszent morál és bonyolult viselkedési kódexek. Ezeket pedig Latin-Amerikában hiánytalanul létrehozta a gyarmati rendszer, így nem csoda, hogy a karnevál épp ott lett az egyik legfontosabb ünnep.

Hogy a dolgok kifordítása melyik sarokpontnál történt meg, az minden országban, sőt minden régióban máshogy alakult. Brazíliában például a test felmagasztalása körül forog a karnevál: az egyszerű, sokszor szegénysorban élő lányok néhány napra színes tollakba és flitteres bikinibe öltözött istennőkké válnak. Máshol, mint Bolívia vagy Mexikó egyes részein, az izgalmat az adja, hogy az indiánok beöltözhetnek fehér embernek. Vagy az átlagemberek történelmi személyiségnek. Vagy a férfiak nőknek. Vagy hogy sokáig építhetnek valamit, amit aztán felgyújtanak, mint Kolumbiában. A karnevál alakzatai végtelenek: épp ez adja a dolog semmivel sem rokonítható vonzerejét. Nézni, ahogy egy közösség közmegegyezéssel néhány napra kifordul önmagából. És persze közben remekül szórakozni.

 

A megkerülhetetlen Rio

 

A leghíresebb latin-amerikai karnevál egyértelműen Rio de Janeiro-ban zajlik. Még azok a – szintén dobogós – karneváli helyszínek is, mint Salvador da Bahia, Trinidad és Tobago is úgy határozzák meg magukat, hogy „a riói karnevált látni kell, de ahhoz képest ez sokkal jobb.” Brazíliai utazásomat ennek megfelelően én is úgy igazítottam, hogy aznap érkezzek Rióba, amikor a karnevál „királya”, a Rei Momo nevű népmesei figura megkapja a város kulcsait, hogy öt napon át a totális őrület nevében uralkodjon a karnevál fővárosa fölött.

A legfontosabb, amit azokban a napokban tanultam, az az, hogy a rióiak többségének a karnevál egészen mást jelent, mint ami a tévében vagy a fotóriportokon látható. A karneváli napokat ugyanis a helyiek többsége valamelyik bloco-ban tölti: ezek amolyan spontán, vagy alig megszervezett utcabálok, ahol zenél egy zenekar, utcai árusok tömkelege árulja az ételt és az italt, a közönség pedig odamegy, és csak úgy szimplán jól érzi magát. Rióban legalább száz bloco van a karnevál ideje alatt, és sokan négyet-ötöt is felkeresnek egy nap, mások viszont egyetlen bloco-ban töltik a karnevál mind az öt napját.

A beöltözés és a testfestés nem maradhat el. Mindenki felvesz legalább valami rikító színű ruhát vagy egy virágfüzért, és sokan be is öltöznek – például indiánnak, balerinának, rendőrnek, rúdtáncosnak, papnak, szelfibotnak vagy Tinder-profilnak (tényleg). A bloco-ban voltaképpen nem történik semmi, az emberek ráérősen dumálnak, táncolnak és isznak, mint egy fesztiválon, csak épp mindenki ott van, a gyerekektől az öregekig. Lényegében az egész város egy olyan fesztivállá alakul, ahol nincs egyetlen kihagyhatatlan koncert sem, hanem csak úgy el lehet lenni.

Illetve van egy nagy kivétel, egy igazi kihagyhatatlan helyszín: a Sambódromo. Mégis a brazil vendéglátóim egyike sem látogatott el oda. – Nahát – mondták –, mi még sosem voltunk a Sambódromo-ban! Honnan van neked ennyi pénzed?

Az a hely ugyanis, ahol a színpompás kocsik és táncosok híres felvonulása zajlik, a bloco-kal ellentétben fizetős, és a belépő valóban nem az átlag brazilok pénztárcájához van árazva. A legolcsóbb állójegy (amit fél évvel előre meg kell venni az interneten, mert gyorsan elfogy), húszezer forintnyi brazil reálba kerül. Amikor elkezdtem megszervezni a brazíliai utazásomat, a repülőjegy után a Sambódromo-belépő volt a második dolog, amit megvettem. Fogcsikorgatva persze, de ez sajnos ilyen műfaj: aki a riói karnevál „híres” részére kíváncsi, annak nincs más választása, mint hogy mélyen a zsebébe nyúl.

De mi is az a Sambódromo? Nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy stadiont, csak a lelátókat nem egy focipálya, hanem egy hosszú felvonulási tér köré építették. Minden nagyobb brazil városnak van sambódromo-ja, a riói a Marquês de Sapucaí nevet viseli, és a legendás Oscar Niemeyer építette 1984-ben. Kilencvenezer nézőt tud befogadni, és a karnevál öt napját kivéve nem használják semmire, úgyhogy meg is nyitják két oldalról, hogy az autók és a buszok át tudjanak haladni rajta, mintha csak egy kihalt utca lenne egy amúgy nem túl jó hírű városrészben.

Amikor viszont karnevál van, akkor a Sambódromo a világ közepe. Kicsit aggódtam, mi lesz itt – zuhogott az eső, és egy órát csúszott a kezdés –, de aztán, ahogy elindult a zene, szinte érezni lehetett, ahogy tízezrek lelkesedése együtt melegíti fel a lelátókat. Nem is tudom, mikor állt el az eső, csak az eufóriára emlékszem. A látvány annyira pazar volt, hogy csak hosszú idő elteltével értettem meg, hogy itt „témák” vannak, és minden szambaiskola bemutat valamit. „Afrika”, „A brazil nő”, „Ha ez lenne az utolsó napod”, ilyenek, de ez mintha csak ürügy lett volna arra, hogy a lehető legszínesebb jelmezekbe öltözzön több ezer ember. A felvonulási tér végén van egy hatalmas boltív, az alatta levő részt Praça da Apoteose-nak, a „megdicsőülés terének” hívják – és valóban, aki ide eljut, színes jelmezekben, többezredmagával, az talán tényleg átlényegül valami transzcendenssé, és a nagybetűs Karnevál szelleme ölt benne testet.

 

Az apoteózishoz vezető út

 

A szambaiskolák egész éven át készülnek a nagy pillanatra. Tagjaik általában szerény körülmények között élő, hétköznapi emberek, akiknek a karneváli készülődés a közösséghez tartozás élményét és a hírnév reményét adja. A jelmezek kitalálása és elkészítése, a táncok elpróbálása és végül a jelmezes főpróbák egy egész éven át lekötik őket, és a nyertes iskola tagjának lenni olyan dicsőség, ami máskülönben aligha adatna meg nekik.

Nem csoda, hogy a szambaiskolák időt, energiát és pénzt nem sajnálva mindent megtesznek, hogy övék legyen a győzelem. A bemutatójuk „témája” (enredo), a jelmezek (fantasia), a táncok koreográfiája és kivitelezése mind-mind szigorú pontozás tárgya. Tánc- és hangszeres tudás függvényében a résztvevők különböző csoportokba rendeződnek , elöl a zászlóvivővel és a szólótáncosokkal, utána a dobosokkal, a kocsikkal és a tánccsoportokkal. Ezeket külön-külön és az egymáshoz való viszonyuk harmonikussága alapján is pontozza a zsűri.

A verseny annyira szoros, hogy amikor ott jártam, az első hat szambaiskolát egyetlen pont törtrészei választották el egymástól: a győztes 269,9, míg a hatodik helyezett 268,9 pontot szerzett. Ez pedig azt jelenti, hogy minden apró részlet, minden táncmozdulat, minden színes toll és minden dobütés számít. Vagyis a szambaiskolák számára a karnevál minden, csak nem tréfadolog.

 

Puskaporos karnevál

 

Egy másik alkalommal Mexikóban ért a karnevál. A Mexikóvárostól nyolcvan kilométerre fekvő kisvárosban, Huejotzingóban jártam, ami nem tartozik a legismertebb karneváli helyszínek közé. A mexikói folklór olyan végtelenül és felfoghatatlanul gazdag, hogy egy egészen extravagáns esemény, mint a huejotzingói karnevál, szinte észrevétlenül elsikkad a száz másik, nagyobb vagy híresebb között.

Az álmos, kisvárosi utcák szombat délután pár óra leforgása alatt csatatérré változtak, a szó szoros értelmében. Szakállas, kalapos, álarcos emberek igyekeztek a falu szélére, és fél négykor iszonyatos durrogtatásba kezdtek. Szinte minden jelmezesnél volt egy puska, amibe puskaport és fojtást tömött, aztán elsütötte. A durrogtatást túlkiabálva mexikói házigazdám elmagyarázta, hogy annak idején a falu indiánjait besorozták a franciák elleni harcban, és a döntő csata itt, a környéken zajlott. Az indiánokban mély nyomot hagytak a háborús élmények, és egy bő évtizeddel később a karneválon elkezdtek a katonai uniformisoknak megfelelő jelmezekbe öltözni és újra lejátszani a háborút.

A franciák ellen? Mexikóban? Igen, sőt, még néhány magyar is jutott a megszálló seregbe. A világtörténelem furcsa fordulatai úgy hozták, hogy III. Napóleon, az utolsó francia monarcha meggyőzte Habsburg Miksa főherceget, a mi Ferenc Józsefünk öccsét, hogy francia seregek élén foglalja el Mexikót, és legyen az uralkodója. A háború (1862–1867) francia sikerekkel indult, Miksából mexikói császár lett, az elmenekülő mexikói elnök, Benito Juárez viszont megszervezte az ellenállást, legyőzte a franciákat (és a seregükben harcoló észak-afrikaiakat, sőt pár osztrák és magyar katonát is), Miksát pedig kivégezték.

A huejotzingói karnevál erre a dicsőséges ellentámadásra emlékezik (akárcsak az Egyesült Államokban élő mexikóiak körében népszerű Cinco de Mayo). Az indián kosztümök, a mexikói nemzeti színek, a franciák kék egyenruhája mellett különös jellegzetesség az észak-afrikai zsoldosokra emlékező turbánok, szőrmekucsmák és nagy szakállak megjelenítése: alig bírtam nyomon követni, hogy ki melyik csapatban „harcol”. Ezen felül a tömegben voltak mazsorett-csoportok is, és rengeteg rezesbanda, akik folyamatosan fújták az ismétlésekkel teli, transzba ejtő indulókat.

És persze Mexikó nem lenne Mexikó, ha ez a szimbolikus harc ne torkollott volna jókedvű evés-ivásba. Vendéglátóimmal becsatlakoztunk a menetbe, egy csapat „francia” közé. A városka szélén, egy kis utcában egyszer csak szétszéledt a menet: már elő volt készítve az asztal az utcán, volt egy rezesbanda is, és a „hadsereg” minden tagját, így minket is megvendégeltek az utcában lakók: levest, chilaquilest és sört kaptunk. Elkezdődött az utcabál, és a mexikói történelem dicső pillanataiból hirtelen visszaérkeztünk a karnevál jókedvű időtlenségébe. Meg idétlenségébe.

 

Karnevál „időszakon kívül”

 

A karnevál legbosszantóbb jellemzője, hogy ezek a csodálatos események egyszerre történnek, pár napba sűrítve, így gyakorlatilag lehetetlen egynél többet felkeresni egy utazás során. Szerencsére van jónéhány „időszakon kívüli” (fuera de época) karnevál is, amelyek eredetileg nem karneválnak indultak, mégis lényegében az lett belőlük. Szintén Mexikóban jutottam el az egyik legőrültebb beöltözős-felvonulós mulatságba, a metepeci „Bolondok sétájára” (Paseo de los Locos), ami mindig a pünkösd utáni kedden zajlik.

A Mexikóvároshoz közeli Metepecben az azték időkből eredő szokás, hogy a földművesek a jó termés érdekében kukoricaáldozatot mutatnak be a falu főutcáján. Az eredeti szertartáson férfiak és nők együtt vonultak fel Tláloc, az eső és a földművelés istene elé. A szigorú spanyol inkvizíció persze tiltotta a rituálét, így az indián és mesztic lakosság a gyarmati időszakban Szent Izidor, a földművesek védőszentje napjára tette át az ünnepet. A spanyolok azonban azt is nehezményezték, hogy a nők is részt vegyenek a felvonuláson, mondván, hogy a vallás a férfiak dolga. Így néhány férfi nőnek öltözött (akárcsak a korabeli spanyol színházakban, ahol szintén férfiak játszották a női szerepeket). Így már minden mehetett a maga útján, az ősi hagyomány fennmaradt, és az egyház sem akadékoskodott tovább.

Ebből mára az lett, hogy a metepeci felvonulás leginkább egy transzvesztita utcabálra emlékeztet, ami elég meglepő ahhoz képest, hogy itt voltaképpen egy vallási eredetű ünnepről van szó. Korábban a parasztemberek parasztasszonyoknak öltöztek, vagyis nem volt semmi glamour, semmi szexi az öltözékükben. Az utóbbi időben azonban egyik-másik felvonuló teherautó platóján feszes, rózsaszín és lila latex cuccokban táncolnak, a kocsikat pedig gyalogos csoportok követik, amelyekben egyik-másik fiú menyasszonynak, sőt, apácának van öltözve, és a bámészkodó közönségből is berángatnak férfiakat, hogy táncoljanak velük. A bonyolult kultúrtörténeti magyarázat mellett ugyanis azt sem szabad elfelejteni, hogy a mexikóiak jelentős része minden hülyeségben benne van, ha az az utcán való bohóckodással, hangos zenével és fényes nappal történő berúgással párosul. A karnevál szelleme nem csupán februárban járja be Latin-Amerikát, hanem bármikor, amikor a Jóisten – vagy akár az Ördög – úgy látja helyesnek.

A kolumbiai Riosucióban ugyanis egyenesen az ördög tiszteletére tartanak karnevált – a szezon előtt egy hónappal. Papírmasé ördögszobrokat építenek a főtéren, a fesztivál utolsó napján pedig a résztvevők – helyiek és látogatók egyaránt – ördögnek öltöznek, végigmasíroznak az utcákon, aztán felgyújtják a szobrokat. A Carnaval del Diablo eredete a középkor ködébe vész, de az alapgondolat elég univerzális: felgyújtjuk az ördögöt, és akkor nem lesznek többé rossz dolgok. Vagy valami ilyesmi.

A nagy nap délutánján érkeztem a kisvárosba. Mint egy fesztiválon, a délután itt is a lézengésről és alapozásról szólt, nem történt semmi különös. Amint besötétedett, megjelentek a vörös ruhás, szarvakat viselő karneválozók. Megindult a felvonulás körbe a városban, én is csatlakoztam a menethez. Épp akkor értünk a főtérre, amikor lángra lobbantak az ördögszobrok: volt férfi- és nőördög is, utóbbi méretes, félgömb alakú mellekkel. Pár perc alatt elporladtak, a közönség tombolt, fütyült, huhogott. Üvöltött a hangfalakból a cumbia, és még tűzijáték is volt, de a táncoló tömeg akkor már alig figyelt oda.

És volt egyszer egy olyan „karneváli” élményem is, ami teljesen váratlanul ért, egy buenos airesi utcasarkon. Egy hetet töltöttem a városban, októberben, amikor ráadásul épp politikai demonstrációk lázában égett egész Argentína. Körülbelül tizenöt tüntetést vagy felvonulást láttam hét nap alatt, amiből csak egy nem volt politikai természetű: a bolíviai bevándorlók utcabálja.

A teljesen modern, nagyvárosias Diagonal Sur sétányon először csak a dobolás hallatszott, mintha tüntetők közelednének. Aztán megjelentek a színpompás, flitteres ruhákba öltözött felvonulók. Volt köztük ördögnek, sárkánynak, de tatunak öltözött résztvevő is. Indiános arcvonásaik nagyon eltértek az argentin főváros lakóinak európaias kinézetétől. A bámészkodóktól megtudtam, hogy a híres orurói karnevál – ami az Andok kecsua és ajmara indiánjainak történelmében, az Inka Birodalom idejében gyökerezik – jelmezeit és tánclépéseit látom. – Miért épp októberben? – kérdeztem. Senki sem tudta a választ. Valószínűleg épp mostanra sikerült megszervezni: a rosszul fizetett, sokat dolgozó bolíviai bevándorlók alighanem ekkorra lettek kész a saját maguk által varrt kosztümökkel.

A karnevál szelleme tehát nem csak februárban, nem csak a híres karneváli városokban teszi tiszteletét. Bárhol és bármikor megjelenhet, ahol és amikor ki kell fordítani a sarkából a rendet. Akár a Kolumbusz előtti hitvilág átmentése, akár a többszáz éves etnikai alapú elnyomás vagy a merev nemi szerepek kibillentése a cél, a karnevál az az eszköz, amit évente legalább egyszer használatba vesznek Latin-Amerikában. Olyannyira, hogy a karnevál lett az egyik legfontosabb kulturális jelenség, az egyes latin-amerikai országok és városok önazonosságának egyik legfontosabb eleme.

Ami különösen érdekes annak fényében, hogy a karnevál épp arról szól, hogy minden önazonosságot ki kell cserélni a másságra. De épp errefelé kell keresni Latin-Amerika lényegét. Emiatt hiszem azt, hogy szinte minden, ami Latin-Amerikával kapcsolatban elmondásra érdemes, valamiképpen kötődik a karneválhoz.

 

 

Soltész Béla (1981, Budapest)

Író, társadalomkutató. Kötetei: Clandestino – Egy év Latin-Amerikában (útleírás), Rabszolgasors (regény), Inbox (novellák), Hátizsákkal Brazíliában (útleírás). Előkészületben: Eldorádótól az Antillákig (útleírás).