Szávai János tanulmánya Márai Sándorról

Képek: Wikipédia, life.karpat.in.ua

Örleytől Kertészig: a Márai-Kép változásai

A magyar írók Párizs-képei elevenen élnek az irodalmi emlékezetben. A Párizsba tegnap beszökött az ősz Szent Mihály útja visszatérő és meghatározó eleme ennek a képnek, mint ahogy Radnóti Miklósnak a boulevard Saint-Michel felé lejtő utcája, a rue Cujas is részét képezi az irodalmi emlékezetnek, éppúgy, mint a 9 rue Budé, Illyés Gyula Szent Lajos-szigeti szállásának a pontos címe. Emléktáblák is jelzik Ady, József Attila, Radnóti és a többiek ott jártának a nyomát. Ide tartoznak a kávéházak is, a Dôme például, meg a többi montparnasse-i kávéház, oda járt például Kassák Lajos, amikor ifjúkorában először jutott el Párizsba. Egy földrajzilag pontosan körülhatárolható területről van szó, a Latin negyedről, a Saint-Germain negyedről, a Montparnasse-ról, vagyis az ú. n. bal partról (ide számítanám az Illyés idején még szegénynegyed Île Saint-Louis-t is), az egyetemek, a könyvkiadók, egyszóval a kultúra párizsi centrumáról. Márai Sándor viszont egészen más helyet választ magának, amikor Németországból Párizsba teszi át székhelyét. A különféle hotelekben, a rue Vaugirard-on eltöltött hetek után lakást bérel, de egészen másutt, nem a bal, hanem a jobb parton, a középpolgárság és a nagypolgárság lakta kerületben. Választása egyértelmű, a bohém élet helyett a polgári élet. Feleségével együtt előbb a rue Cambonban egy bútorozott lakást bérelnek, azután pedig a 17. kerületben vesznek ki, az avenue Wagram és az avenue Niel között, egy ötödik emeleti kétszobás, erkélyes, fürdőszobás polgári lakást, ahol azután négy éven át laknak. Cseléd is érkezik hamarosan Kassáról, egy Zsófika nevű tót lány, Matzner Lola szüleinek a házából. Bár az Egy polgár vallomásaiban nem esik róla szó, feltételezhetjük, hogy Zsófika a hatodik emeleti cselédszobában lakik, az ilyen házakban ugyanis a legfelső emeleten lévő, minden lakáshoz tartozó szobában helyezik el a személyzetet. Mintha a polgári életmódhoz tartozna, Márai hamarosan autót vásárol, amellyel hónapokon keresztül járja azután az országot. Vagyis Márai Sándor egészen mást választ, mint írótársai, más az életformája, így aztán majdnem hogy idegennek számít abban a közegben, amelyet irodalmi életnek nevezünk. Lőrinczy Huba idézi és elemzi egy tanulmányában Márainak az írók közti magányosságát. X. kérdésére – olvashatjuk Márai egy 1946-os napló bejegyzésében –, hogy van-e olyan írótárs, akivel beszélgetni szokott, az író azzal felel, hogy volna egy, méghozzá Illyés Gyula, akivel tudna eszmét cserélni, de vele meg, bizonyos jellembeli tulajdonságai miatt nem lehet. Illyés az egyetlen, magyarázza, aki felér hozzá teljesítményben, tehetségben, de vannak olyan gyengéi, amelyek miatt nem jöhet létre a dialógus. A nagyok meghaltak, a többiek pedig nincsenek a lehetséges dialógus színvonalán.1

Nem meglepő tehát, hogy sokan idegenkednek Máraitól, és hogy ennek az idegenkedésnek, akár más szinten, egyesek hangot is adnak. Márai sikerei a harmincas években, és híveinek feltétlen rajongása a másik oldalon ingerült, akár elfogult véleményeket eredményez. Az új rendszer, s azon belül különösen Lukács György 1947-es, ideologikus kritikája logikusnak tekinthető, Márainak a hagyományhoz való viszonya, a polgárság hivatásáról vallott nézetei teljességgel szembe mentek a marxista felfogással. Ez a fajta marxista kritika, mint Roland Barthes mondja Az írás nullfokában,2 egyúttal ítélet is, nem pusztán esztétikai, hanem társadalmi-jogi és hatalmi szempontból is. Márai megértette ezt, s le is vonta belőle a tanulságot. Létezett azonban egy másik fajta idegenkedés is, az irodalmi világon belül. Ennek a legismertebb képviselője Örley István, aki a Nyugatban, illetve a Magyar Csillagban közölt kritikáival erőteljesen befolyásolta a későbbi Márai-recepciót. Örley felfogása azonban nem kezelhető önmagában, ugyanis együttesen alakult ki az Ottlik Gézáéval. Ottlik azután maga is megfogalmazta véleményét, amelyet először 1946-ban, majd 1980-ban a Próza című kötetében publikált. Örley István halála, majd Ottlik Géza regényének, az Iskola a határonnak a szinte feltétlen rajongással fogadása megemelte Örley véleményének az értékét. Ugyanebben az irányban hatott az akkori fiatal írók által életre hívott Örley-kör 1985-ös megalakulása, amelynek meghatározó figurája Balassa Péter volt, a mentorai pedig Mészöly, Mándy, Ottlik, Nemes Nagy Ágnes. Az Astoriában szerda esténként működő szalon, az Örley-hajókirándulások és az Örley-díj azt szuggerálták, hogy a fiatalon meghalt író kulcsfigurája a modern magyar irodalomnak. Miközben Márai sorsa évtizedeken át a hallgatás, vagy talán inkább az elhallgatás, a sokszor nem-irodalmi szempontokból táplálkozó elutasítás. Az Örley- és az Ottlik-értékelés együttes kezelésének a példája Tandori Dezső 2000-es tanulmánya3, amelyben jól érezhető az Új Hold szellemi köréből induló, de a minden értéket elfogulatlanul kezelő költő tanácstalansága. Ottlik Géza és Örley István felfogását érdekesen világítja meg Vas István A Stambul teraszán című, 1990-es írásában. Egy hármas beszélgetésüket idézi meg, amelynek során a két új Nyugat-munkatárs a regényről s az elbeszélésről vallott nézeteit fejti ki Vasnak. Hogy mifélék voltak a két katonaiskolai barát esztétikai nézetei? „Az én prózaeszményem Proust volt – mondja Vas – rájuk viszont Proustnak és Joyce-nak […] az említése is úgy hatott, mint ördögre a tömjén: viszolyogtak a bőbeszédűségüktől, a körülményességüktől, a rétegességüktől […][Ottlik] az elbeszéléseiben a közvetett módszert tartotta célszerűnek, a leírást és a beszéltetést, nem a »rámenős« jellemzést.” 4

A továbbiakban arról szól Vas, hogy a két barát a század évtizedeinek irodalmából csak Thomas Mannt becsülte, de őt is csak a Varázshegyig – a trilógia már kívül rekedt belőle. Ottlik mintái akkor inkább Hunyady Sándor és Somerset Maugham. Vas azután így foglalja össze a kettős portrét: „Annyi bizonyos, hogy az én érdeklődésemet az egyelőre kissé idegen észjárásuk váratlan fordulatai és fölszikrázásai jobban lekötötték az újszerűen ómódú esztétikájuk tartalmánál”.5 Amilyen sommás Vas Istvánnak a két barátról alkotott portréja, ugyanolyan sommás az a kép, amely Örley és Ottlik Márai-írásaiból kirajzolódik. Örley kritikái a fiatal szerző csalódását fejezik ki, aki, mint mondja, régebben becsülte Márait, de újabb publikációi olvastán lesújtó véleményt formál róla. De ha jobban megnézzük Örley szövegeit, akkor rögtön kiviláglik, hogy kifogásai, amelyek egybevágnak Ottlik későbbi bírálatával, nemcsak a tárgyalt műveket, hanem a régebbieket, a Zendülőket és az Egy polgár vallomásait is érintik. Az egyik leghangsúlyosabb bírálat a Márai-írások deklaratív jellegét érinti. „A gondolkodó, a bíráló és ítélkező erkölcsöt semmiféle hangulat tündérvesszeje sem olthatná ki belőle”, írja Örley a kamaszregénnyel kapcsolatban. Kritikájának egy másik eleme, amely szintén egybecseng Ottlik bírálatával, még könyörtelenebb ítéletet mond. Látjuk, „miképp elegyül a könyörtelen megfigyelő komor vallomása a nagy önéletrajzi műben azzal a finom önélvező mámorral, mellyel a vallomástevő végigkóborolta egy süllyedő világ foszló-csillogó tájait”.6 Általánosító véleményt formál meg azután az egész életműre vonatkozólag. Márai „a műveit nem hordozza ki, futtában löki ki őket magából: kísérlet és alkotás egymásba szakad”.7 Ottliknak barátjával szemben van kialakult regény-koncepciója, amelyet ki is fejtett a Prózában közölt rövid tanulmányában. Vagyis elképzelhető volna, hogy a saját regényfelfogásából kiindulva kérdőjelezi meg a Márai-féle regényfelfogást, oly módon, ahogyan Balzac megbírálta Stendhal Pármai kolostorát, vagy ahogyan André Gide elkaszálta Marcel Proustnak az NRF kiadóhoz beadott kéziratát. De Ottlik szövege – melynek címe „Atmoszféra”: Márai, Cs. Szabó – rögtönzésnek hat, s teljességgel impresszionisztikus jellegű. Márai olyan író, mondja indításként, akinek „nagyobb izgalmat jelent az irodalom minden egyébnél. A fogalmazás számára nyilvánvaló szükséglet és mélységes kielégülés”.8

Ha eddig kétértelmű lett volna, akkor nem sokat vár, rögtön előáll a bunkóval: Márait „stilisztikai ihleténél fogva besorozhatom az amatőr, dilettáns alkatú írók közé, amilyen Anatole France volt”.9 A folytatás már csak ráadás. „Korábbi könyveiből – írja Ottlik – egy lelkes, áhítatosan szellemtisztelő fiatal újságíró képmásának körvonalai rajzolódnak ki.”10 Az újságíró itt nem a foglalkozásra, nem a megélhetése forrására utal, hiszen Kosztolányi is újságíró, sőt, maga Ottlik is írt hírlapi cikkeket, hanem Márainak arra a vonására, hogy „úgy érzi, felnőtté kell válnia, ’komoly’ dolgokkal foglalkozni, és véleményeket formálni ezekről a felnőttek által komolynak tartott dolgokról, úgy érzi illendő magvas könyveket írni”.11 Aztán később: „Minduntalan döntő, örök érvényű dolgokat mond ki.”12 A Márai-műről szóló diskurzus több évtizedes szünet után az 1980-as években indult újra. De teljes jogúvá csak a megjelenési tilalom feloldása után, vagyis 1989-től kezdve válhatott. Az emigrációban élő és publikáló Márai nem volt képes befolyásolni és árnyalni a róla formálódó képet. A magyar emigráció ugyanis nem tudott létrehozni egy olyan szellemi műhelyt, mint amilyet a lengyel emigráció például létrehozott, s amelynek köszönhetően Czesław Miłosz és Witold Gombrowicz bekerült a világirodalmi diskurzusba. Folyóiratuk, a Kultúra eredményesen működtette azt a közeget, amelyben az emigrációban született írások megkaphatták a szükséges visszhangot. Visszatérve a magyar recepcióhoz: ekkor jelent meg, 1990-ben az első Márai-monográfia, Rónay László könyve13, amelyet hamarosan követett azután Szegedy-Maszák Mihály monográfiája14, azután pedig Fried István több munkája.15

Az alakuló diskurzusra erősen rányomta bélyegét a negyvenes évek elejének, vagyis az Örley–Ottlik duónak a kritikája. Újabb fejezetet hozott a Márai-recepcióban, de csak az író halála után egy évtizeddel, a váratlan külföldi siker: az olasz, a német, a francia s végül az angol nyelvterületen. Ez a siker újabb kérdéseket vetett fel, ugyanis nem ugyanazok a művek emelkedtek ki a recepcióból, amelyeket a magyar kritika a legfontosabbaknak minősített. (Csak jelzésképpen: A Journal of Adaptation in Film and Performance I/3. száma részletes beszámolót ad A Hungarian Bestseller Across Cultures címmel A gyertyák csonkig égnek több tucat európai adaptációjáról.) Ami magát a regényt illeti, érdekes visszhangot olvashatunk ki az online könyvesboltok kommentárjaiból. Az Amazon német változata 83 kommentárt közöl a Die Glut címmel megjelent regényről, az eredmény 4,37, az angol Amazon az Embers címmel megjelent regényről 75 kommentárt közöl (az eredmény 4,2), s ugyancsak 4,2 Les Braises 45 kommentárjának az átlaga az Amazon francia honlapján. Ehhez hozzávehetjük még a FNAC és a Babelio további 28 kommentárját. Ugyanebben az időszakban jelent meg, váratlanul és a külföldi elismeréstől teljesen függetlenül, egy újabb Márai-kép, a Kertész Imréé. A Gályanapló egyik mottójától kezdve egyre gyakoribbak a Márai-említések Kertész írásaiban. Rendkívül erőteljes és szimbolikus gesztus a felolvasás; Kertész 1996-ban felolvassa a Magyar Rádióban Márai Sándor emigrációban írt, 1971-ben megjelent emlékező könyvét, a Föld! föld!-et. Kertésznek a Márai iránti vonzalma nagyrészt érzelmi jellegű. A nézőben egy feltehetőleg 1991-es bejegyzésben a következőképpen fogalmazza meg a kapcsolat jellegét: „Vannak, akiket olvasok; Márait szeretem. Akkor is, ha nem mindent olvasok tőle szívesen.” Érdemes megnézni a folytatást is: „Szeretem még Thomas Mannt, Camus-t, Bernhardot; szeretnék szeretni valakit ma magam körül, de nem szeretek senkit.”16 Vagyis a kötődés ellentmondásos: szeretem, de nem mindent olvasok tőle szívesen. Kertész a későbbiekben meg is jelöli, miből táplálkozik szeretete. Márainak egy 1944. júliusi bejegyzéséről van szó. „Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állanak gépfegyverekkel. Mindezt látni kell; hallomás, elbeszélés nem ad képet a valóságról.”17

Kertész egészében idézi Márai feljegyzését, aztán így folytatja: „Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba. Mindezt – hiszen mit tehet egyebet egy író? – leírta Naplójában.” És rögtön értékítélettel folytatja: „ez a Napló mellesleg a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomata.”18 Kertész két íróról beszél hasonló megközelítésből, vagyis hogy egyszerre szereti az írásait s magát a jelenséget, Albert Camus-ről és Márai Sándorról. „Mint mindig, amikor Camus-t olvasok, valami meleg, nagyon személyes rokonszenv […] Bosszantottak a L’Étranger utáni írásai. Később aztán kibontakozott az egész, a személyiség, az élet, a megrendítő példa, hogy a 20. században még létezik élet és ’mű’ egysége, nagysága.”19 Ami Kertészt Márai esetében lenyűgözi, az az író és az ember bátorsága és tisztán látása. Elsőbben, mert hiszen Kertész is az ország elhagyására készül, a saját nyelvi közegét örökre elhagyó író könyörtelen vakmerősége. „Ha Márai emigrálása demonstratív vállalkozás volt – mint ahogy az volt a Thomas Manné is –, akkor semmi kétség, Márainak kellett a radikálisabb utat megjárnia.”20 Aztán így folytatja: „Márai távozása mégsem váltotta ki a nemzet csöndes szégyenét, a jóvátehetetlen hiány fölötti megdöbbenését, a felismerést, hogy személyében az országnevelő nagy szellem hagyta el az országot. Távozását magánüggyé fokozták le, menekülésnek minősítették, és negyven esztendeig Magyarországon a nevét is alig írták le.”21

A másik, ami számára példaszerűen jelenik meg, az a nyolcvanon felüli író magányosságában is töretlen bátorsága, halála módjának a megválasztása: „A puszta fizikai iszonyat: az undor a modern halálgyáraktól, amelyek élete végén az emberre várnak, ez adja az erőt a méltóbb önmegsemmisítéshez. A kérdés – az én kérdésem, igen, hogy én majd vajon… Alázattal elébe menni, vagy alázattal megvárni? Stb.”22 Ez a különös stb. mintha a Kertész önportréjában többször is emlegetett gyávaságára utalna, már sejti, sőt tudja, hogy ő képtelen volna megtenni, Márai hajthatatlansága ezért még jobban imponál neki. De Kertész természetesen nem csak a megrendítő példáról beszél, hanem a művekről is. A regényeket egyetlen mozdulattal félrelöki: „Az a Márai, akiről itt beszélünk nem A gyertyák csonkig égnek, hanem az Egy polgár vallomásai, a Föld! föld! és az 1943-tól vezetett Naplók írója.”23 A cezúra egyértelmű. A Föld! föld!-et, amelyet hol életrajznak, hol regénynek minősít, többször is nagy könyvnek nevezi, s A néző egy bejegyzésében röviden kitér a formai jellegzetességeire is. „Márai felolvasásomat hallgatva a rádióban, feltűnik, hogy Márai mennyire egyértelműen és egyszerűen fejezi ki magát (életrajzaiban), valóban az utolsó polgár, akinek vitathatatlan értékrendje sem iróniát, sem bonyolult kifejezésmódot nem kíván.”24 A másik könyv, amelyről többször is beszél, az író utolsó, 1984-től 1989-ig terjedő naplója, az „én számomra – mondja Kertész – talán a kor legnagyobb emberi és irodalmi dokumentuma.”25

Egy másik helyen, hasonló elragadtatással: „Elolvastam egyhuzamban Márai utolsó naplóját. Lenyűgözött az öregkornak ez az illuziótlan bátorsága, a halálra szántság, a halálra készülődés nagysága. Dísztelen, nagy mű. Nagy mű a tengődése és a tengődésből létrehozott, támolygó kreativitás. A szembenézésnek ez a kopár nagysága olyan gesztus, amit hiába keresnénk a magyar irodalomban; fiction ez és teljes valóság, Sziszüfosz a maga nyers és kietlen valóságában.”26 Hogyan foglalhatnám össze? Mondhatnám, hogy a Márai-recepciónak is – ahogyan a Szegedy-Maszák Mihály szerkesztette kompendiumnak – nem története van, hanem történetei. Ezek a történetek azonban túlságosan szerteágazóak, heterogének. Mondhatnám, de akkor szembemennék nemcsak konferenciánk, hanem diszciplínánk alapozó felfogásával, hogy itt az ideje a talált tárgy, a Márai-oeuvre megtisztításának, hogy próbáljuk meg a róla szóló beszéd figyelembe nem vételével újraolvasni regényeit, az én-műfajokhoz sorolható írásait, esszéit. Ami persze aligha lehetséges, sok minden már szinte eltávolíthatatlanul rárakódott. Vagy mégis lehetséges volna? Akárhogyan is, itt az ideje az elfogulatlan újraolvasásnak.

1.) Vö. Lőrinczy Huba, „Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék…”: Márai Sándor Illyés-képe avagy: Egy elfogultság története, Forrás, 2002/11, 44.

2.)  Roland Barthes, Le degré zéro de l’écriture, Paris, 1953.

3.) Tandori Dezső, Márai – Ottlik és Örley tükrében, Kalligram, 2000/5.

4.) In memoriam Ottlik Géza: Éjszakai hajózás, szerk. Hornyik Miklós, Budapest, Nap, 2006, 26.

5.) Uo., 27–28.

6.) Örley István, A Márai-mű állomásai, Nyugat, 1941/8, 530

7.) Uo.,  534

8.) Ottlik Géza, Próza, Budapest, Magvető, 1980, 137.

9.) Uo., 137

10.) Uo., 138.

11.) Ua.

12.) Uo., 137.

13.) Rónay László, Márai Sándor, Budapest, Magvető, 1990.

14.) Szegedy-Maszák Mihály, Márai Sándor, Budapest, Akadémiai, 1991.

15.) Fried István, Márai titkai nyomában, Budapest, Mikszáth, 1993; Fried István, Író esőköpenyben, Budapest, Helikon, 2007; Fried István, A 20. század koronatanúja, Budapest, Szépmíves, 2018.

16.) Kertész Imre, A néző, Budapest, Magvető, 2016, 36.

17.) Márai Sándor, Napló, 1945–1946, Budapest, 1991, 174.

18.) Kertész, 2016, 239.

19.) Kertész, 2016, 230.

20.) Kertész Imre, A száműzött nyelv, Budapest, 2009, 236.

21. )Ua.

22.) Kertész, 2016, 207.

23.) Kertész, 2009, 227.

24.) Kertész, 2016, 276.

25.) Kertész, 2009, 237.

26.) Kertész, 2016, 206.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/4-es lapszámában.

 

 

Szávai János (1940, Budapest)

Irodalomtörténész