Kabai Csaba prózája

Arnold Eszter felvétele

Áltörténelem

Felébred és motyogni kezd. Gyermeteg tartás, szépia háttér előtt. Fura vonalakban tegeződik a köd, testvér, így hívja, és lejmolni próbál. Hiába várt, a vonatokat félrehúzták, üres pályák tárogatják, nyújtják túl hosszú csápjaik, valahol mindegyik véget ér, valahol egy több tonnás érlekötő fémbakon üldögél a csönd és visszafelé bámul. Nyugalmam lesz, motyogja, nyugalmas, szélütött délelőtt. Mint egy kislány, haját csavargatja, idegesen, bambán. Jó lett volna hátrébb állítani a tegnapot, így törni le bájoló befolyását, és csak a síneket nézni, ahogy tűnnek el, tűnnek, tűnnek a semmiben. Légzése lassú áltörténelem. Nincsenek ilyen mondatok a történelemkönyvekben, hiszen önmagában mindez még nem esemény. Légzését meg is állíthatná akár: fulladása se lenne esemény. Hogyhogy mégis ő van ennek a közepén?

A sín mellett kiálló mészkövek, hatalmas koponyái elmúlt állatoknak, van, ahol hegynyi koponyák éktelenkednek. A halál elhagyott nyomai, felkiáltójelei. És olyan is van, biztos, hogy három fa áll a sínek mellett. Az általuk írt háromszög két hegyes- és egy tompaszög. A tompaszög csúcsán álló fa előtt pléhkrisztus, virággal, ilyen is van valahol a sínek mellett. És a bakterházak, elhagyatva, lerohadva, mindegyik egy-egy szomorú történet. Valamelyiknek falára valaki büszkén felírta örök mementóként: it basztam meg a Marit. És még a dátumot is odabiggyesztette – noha nem történelemkönyv. Érdekes diszkongruencia viszont, hogy római számmal jelöli a hónapot, ilyet manapság még művelt emberektől is ritkán látni. És ha vannak még vonatok, utasai láthatják, mi esett itt és mikor – nem történelemkönyv: nem gondolják visszatemetve fejüket az újságjukba, telefonképernyőbe, rágózva vagy csipszet majszolva tovább. És aztán holnap látják megint, holnapután is, és azután is – nem történelemkönyv. És ha vannak még sínek, vannak emlékek is, ugyanaz az útvonal, több mint száz éve vannak itt történetek, kapcsolatok kezdődnek és bomlanak fel ezeken az örök utakon, szerelmek bolyhozódnak, szövődnek, és elfelejtett nevek után kutat az elme. Miért nincs minden kőbe vésve vagy falra fújva, hogy visszakereshető legyen? És miért nincs minden ház falán emléktáblák sora, feliratok egymás mellett, hogy ki, mikor pillantott meg kit itt, mert a halál sem mindig történelem, de személyes történetünk effajta fura, hányavetin felpingált mondatok sorozata, és ha csak a halálokat jegyeznénk magunk körül, az csak valami egyensúlyvesztett történetet adna.

Elhallgat. Ő motyogott, vagy a rádiót felejtette bekapcsolva? Sínek nyújtóznak… – micsoda giccs. Nem történelem.