Harag Anita: A helyemen ülsz 2.

Andy Travin Johnson felvétele

 

Folyamirány című új rovatunk folytatásos történeteknek ad helyet! Két hónapos futamidejű ciklusokban gondolkodik és ír együtt négy általunk felkért prózaíró. Heti rendszerességgel megjelenő szövegeik szervesen kapcsolódnak össze, így minden csütörtökön újabb irányt vesz a közösen szőtt történetük! A sorozatcímeket szerkesztőségünk jelöli ki, amelyek így nemcsak hívószavakként funkcionálnak, hanem a négyesek által alakított ciklusok címei is lesznek!

A hátam mögül hallom a lépteit. Becsukja az ajtót, óvatosan jár, mintha nem tudnám, hogy itt van, és meg akarna ijeszteni. Zavar. Mindjárt hozzáér a vállamhoz, a tarkómhoz, végigsimít a karomon. Megfeszítem az izmaimat, hogy ne rezzenjek össze, ha hozzám ér. Nem akarom, hogy végigsimítson a karomon. Az asztalához sétál, leül a székébe velem szemben.

– Nagyon sajnálom, ami történt.

Elfordítom az arcomat. Az ablakban anyósnyelv és zamioculcas, túl sok fényt kapnak. A zamioculcasnak elsárgultak a levelei. Körbenézek, könyvesszekrény lexikonokkal, évkönyvek, kicsi komód, bőrkanapé, dohányzóasztal. A bőrkanapét még az előző igazgató hagyta itt, sosem ültem rajta. Inkább a komódra, vagy a könyvesszekrény tetejére kéne tenni a növényeket.

– Miért nem mondtad? Segíthettünk volna.
– Segíteni?
– Ez egy összetartó közösség.

A zamioculcast nézem, várom, mikor fog a földre borulni. Szinte kidőlt a cserépből, egyik szára áthajol az anyósnyelvre.

– Sok neki a közvetlen napfény.
– Tessék?

Olgára nézek. A könyökére támaszkodik, előre hajol, mintha át akarna mászni az asztalon.

– Mondom sok neki a közvetlen napfény – ismétlem meg hangosabban.
– Közvetlen napfény?
– A zamioculcasnak. A világos, nem a napfényes helyet szereti.
– Ja, jó.

Zavarba jön. Nem számított rá, hogy a növényeiről fogok beszélni. Hogy észreveszem, nem gondozza őket megfelelően.

– Majd elintézem – teszi hozzá, kihúzza magát. Ez az ő irodája, itt biztonságban van. – Szólok Magdinak. Tudod, ő szokta ápolni meg locsolni őket.
– Nem te locsolod a növényeidet?
– Nem is az én növényeim. De visszatérve… Az ilyenekről nekünk is tudnunk kell. Hogy megfelelően tudjuk kezelni.

Olyan gyorsan beszél, hogy nem tudom megkérdezni, kinek a növényei, ha nem az övéi.

– Helyettesítés, plusz órák csökkentése, ha szükséges. Csak szólnod kellett volna.
– Miről?
– Hát… tudod.

Próbálok visszaemlékezni, miről kellett volna szólnom. Belekortyolok a teába, amit az asztalra készített. A fehér csészén halvány, piros rúzsnyom látszik. Nincs is rajtam rúzs. A számhoz nyúlok, nem látszik az ujjamon festék. Valami kemény csúszott a nyelvem alá, volt valami kemény a teában, ami a nyelvem alá csúszott. Piszkálom a nyelvemmel. Éles. A popcorn héja. Nem akartam kidobni tegnap a maradékot. Nagy popcorn, kétszemélyes, nem bírtam egyedül megenni. És nem is szeretem a popcornt. Reggel belemarkoltam, mielőtt elindultam otthonról. Semmit nem szabad kidobni. Rágós, sós. Ki akarom venni a számból a héjat, de Olga nem veszi le rólam a szemét.

– Kaphatnék egy zsebkendőt?
– Persze!

Keresi az asztalon, mintha csak arra várt volna, hogy zsebkendőt kérjek. Az asztalon nincs, keresi a fiókban, a fiókban nincs. Amíg keres, leszedem a nyelvemről a popcorn héját, és a nadrágomba törlöm. Elővesz egy csomag zsebkendőt a táskájából, felém nyújtja. Barack illatú.

– Sírj csak nyugodtan.
– Tessék?
– Nem is tudtuk, hogy van…
– Miért sírjak?
– A… férjed miatt.
– A férjem miatt?
– Hogy meghalt a férjed.

Ő mondta el neki, hogy meghalt a férjem. Nagyon sajnálja, hogy nem tőlem tudja, azt hitte, vagyunk olyan viszonyban. Persze nem olyan dolog ez, amit a féléves értekezleten elmond az ember, de az irodája mindig nyitva áll előttem, ez korábban sem volt másképp. Bármikor tudunk kettesben beszélni, mindig meghallgat. A zamioculcas az ablakban felém fordítja leveleit.

– Órám lesz – mondom.
– Persze, persze, menj csak! De keress meg bármikor.
– Köszönöm. És… a növények…
– Ja, persze, igen. Majd mondom Magdinak.

Végigmegyek a folyosón, ki a főbejáraton, át az udvaron, be az épületembe. Szeretem ennek az épületnek a nagy, kétszárnyú ablakait. Elindulok felfelé a lépcsőn, kopog a cipőm sarka. Eddig nem kopogott ilyen hangosan. Ez nem is az én cipőm. Nem emlékszem, hol vehettem le a cipőmet, és húzhattam fel helyette egy másikat. Egy idegen nő cipőjét, ami ennyire kopog. Megállok a faliújság előtt, lenézek a lábamra. Ezek az én cipőim. Ez az én lábam. Fekete cipő, fekete nadrág, fekete pulóver. A szobámba megyek, kinyitom az ablakot. Megérintem a virágos csempét, Piroska kanapéjának a huzatát. Becsöngetnek, elcsendesedik a folyosó, becsapódik egy ajtó, aztán még egy. Várok. Hallom kintről a lépteit, mindjárt meglebben a függöny az ajtón. Hol voltál tegnap, ezt fogom kérdezni, miért nem jöttél, vagy nem is, megvárom, amíg bejön, rágyújt egy cigarettára, jó volt a film, mondom majd neki. Közeledő, közeli, aztán távolodó, távoli léptek.

– Most komolyan ezt kell lerajzolnunk?

Feláll, és kimegy. Az asztalhoz sétál, felemeli a hibiszkuszt, és kidobja a kukába. Az asztalhoz sétál, felemeli a hibiszkuszt, kinyitja az ablakot, és kidobja az udvarra. A föld szétömlik a betonon.

– Igen, a mai órán ezt kell lerajzolniuk.
– Egy virágot?
– Hibiszkuszt

Röhögés.

– Mint a Harry Potterben.
– Az baziliszkusz, te full hülye.
– Már csak negyven percük van az órából. Kezdjenek rajzolni.

Leülök a helyemre, lapozgatom a naplót. Lucának négy ötöse van és egy négyese, nem tud semmit Berniniről és a római barokk szobrászatról. Nagyon tehetséges, csak nincs benne alázat. Elképzelem, hogy beírok neki az ellenőrzőbe. Kedves Szülők, lányuk feleselt az órán. Kedves Szülők, lányuk nem akart hibiszkuszt rajzolni az órán. Kedves Szülők, lányuk órák után a hátsó udvaron csókolózott egy tizenkettedikessel. Luca Milán ölében ült, senki más nem volt az udvaron rajtuk kívül, vagyis rajtam és rajtuk kívül, de én tudtam, hogy ők ott vannak, ők nem tudták, hogy én is ott vagyok. Néztem őket pár pillanatig, aztán sarkon fordultam, és bementem a terembe. Luca öt percet késett a szakkörről, bejött, leült a helyére. Élveztem, hogy nem tudja, nincsenek titkai előttem.

Becsukom a naplót, a hibiszkuszt nézem. Innen máshogy vetül rá a fény, más levelei vannak árnyékban, más a formája. Nem ugyanazt a hibiszkuszt látják ők, és látom én. Huszonhárom féle hibiszkusz. Felállok, elindulok a padok között. Zsófi a cserépnél kezdte, Adél a szárnál, Zsolt az egyik levélnél.

– Hibiszkusz… meg az alma, meg a kocka. Mi jön még, rajzoljuk körbe a tenyerünket?

Hallom Luca hangját, de nem nézek oda. Tudom, mit akar. Testet akar rajzolni. Látom, ahogy testnevelés órán megáll a kék függönnyel kettéválasztott tornaterem bejáratánál, és nézi a másik oldalon a fiúkat. Ugyanígy nézi a lányok spiccét szertornán, a karjukat, ahogy lendül a combjuk a gerendán, megfeszítik az izmaikat, megfeszül a vádlijuk, ahogy felállnak. Keresik az egyensúlyt. Mindig fel van mentve, gyógytornára jár.

A derekamra teszem a kezemet, ahogy visszasétálok az asztalomhoz. Kitapintom a csípőcsontomat, kicsit feljebb benyomom a bordáimat. Ilyen a teste egy özvegynek? Leülök, megtapogatom a combomat. Özvegy-comb. Megnézem a kezemet. Özvegy-kéz. Nem, egy özvegy keze nem ilyen. Egy özvegy combja nem ilyen. Nem egy özvegy bordái, csípőcsontja, ujjai, amikkel a csípőcsontját nyomkodja. Meg kell kérdeznem tőle, miért mondta, hogy özvegy vagyok. Nem is volt soha férjem.

 

 

(1988, Budapest)

Író, 2014-ben végzett az ELTE indológia szakán. Első novelláskötete 2019 októberében jelent meg Évszakhoz képest hűvösebb címmel. 2019-ben ő nyerte el a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat.