Nagy Gerzson: A társasági élet szépségei 5.
liaye/lomography felvétele
Ildikó nem akarta aláírni a papírokat. Könyöröghettem volna neki, de hogy? Skype-on? Vagy küldjek kis chatüzeneteket, napi hármat, négyet, hogy az őrületbe kergessem? Az ügyvéd szerint a válást előbb vagy utóbb úgyis kimondják. És hamarabb kerget ő engem az őrületbe.
Képtelen voltam a munkámra koncentrálni. Mintha készülődött volna valami. Az újságok tele voltak hírekkel, egyik fontosabb, fenyegetőbb, mint a másik, globális felmelegedés, jéghegyek olvadása, tengerszint-emelkedés. Kínai átnevelőtáborok. Eszembe jutott, amikor Kanadába repültem, azt vártam, a sötétben nagyszerűen látom majd a kivilágított városokat, sorra egymás után. Halifax, Quebec, Montreal, Ottawa. De nem a városok felett repültünk, hanem azoktól északra, Grönlandot láttam, dombok, hó, völgyben acélkék vizek, apró jégdarabokkal. Ez a jég olvad most?
Karácsony előtt David elvitte a csapatot a Red Lobsterbe. Mindenki homárt rendelt, Kim szemben ült velem, lábfejét a combomra tette. A többieket lestem, hogy hogyan kell a homárollóval széttörni a páncélt és kikanalazni a húst, Kim meg a farkamat masszírozta. Mindkét kezem ragacsos volt a csípős, édeskés szósztól, hunyorogtam, hogy hagyja már abba. David felállt az asztal végében. Jégbort ittunk, hamar a fejembe szállt. Az Ontario-tó, a Niagara folyó és az Erie-tó határolta területen több ezer hektárnyi szőlőültetvény található, mondta David. Lenyaltam a bal kezem ujjáról a szószt, Kim lábát lelöktem az ölemből. Visszatette, megint lelöktem. A szemem sarkából láttam, hogy dühöng. Davidre figyeltem, rágtam a homár húsát, ázott papírgalacsinra emlékeztetett, nem tudtam lenyelni.
Éjfélkor zárt az étterem, a csapat nagy része hazament. David maradt, Alex, Kim és Joanna, egy ciprusi lány. Az irodában mindenki tudja róla, hogy leszbikus. Vanessa, kérdeztem Alexet. Nem válaszolt. Hova menjünk? Találomra ültünk be egy éjszakai bárba a Yonge Streeten. A terem végében, alacsony emelvényen három lány táncolt. Kim nem engedte, hogy nézzem. Egyikük kínai, a másik kettő talán mexikói vagy filippínó. Vagy cigány. Sötét bokszban ültünk, ittuk a vodkákat. Beszélgetni nem lehetett a zajtól. Küldjek valakit táncolni, kérdezte a pincér üvöltve. David bólintott. A pincérek odatoltak egy paravánt a boksz bejáratához. Tíz perc múlva fehér bőrű lány lépett az asztalunkhoz. What do you want, kérdezte ismerős akcentussal. Kim kiegyenesítette a derekát. Dance, please, szólalt meg Joanna, és az asztalra könyökölt. Leszedtük a poharakat. A lány az asztal szélére tette a jobb lábát, apró, hegyes, csillogó orrú cipőt viselt, fekete harisnyát. Hajlítgatta a térdét, nem tudott felugrani. Basszus, mondta, legalábbis így értettem. Help her, súgta Kim, és nyomott kifelé. A lány mellé álltam, segítek, mondtam magyarul. Rám nézett, gyors mozdulattal visszakapta a fejét. A vállamba kapaszkodott, fellendült. A Can’t take my eyes off you ment, és a film jutott eszembe, amiben Natalie Portman táncolt. Hasonlítanak, törékeny test, szigorú tekintet. Joanna tátott szájjal bámult. A lány nem táncolt szépen, lustán ringatta jobbra-balra a csípőjét. Sovány volt, lapos a hasa, csípőcsontja kitüremkedett. A térde két nagy görcs. Levette a topját, alig volt melle. Joanna felállt, szó nélkül kibújt a kapucnis pulóverből, meztelen mellkasát kifeszítette. Kim röhögött, David befogta Alex szemét. Levegyem én is, súgta Kim. Ha akarod, feleltem. Gombolni kezdte a blúzát, a harmadik gombnál megállt. Most komolyan, kérdezte. Komolyan mondod, hogy levegyem? Ha akarod, vedd le, feleltem. Elfordult. Te tiszta hülye vagy, te nem vagy normális. A lányt néztem, véget ért a szám, az órájára mutatott, want more, kérdezte. Ten more minutes, hundred bucks. Kimnek rázkódott a háta, megsimogattam, félrelökte a kezemet. No, thank you, that was enough, thank you so much, mondta David. A lány lemászott az asztalról, eltűnt a paraván mögött.
Mi a bajod, kérdeztem Kimet az utcán. Két taxi állt előttünk, Joanna, David és Alex beszálltak az elsőbe. Kinyitottam a második taxi hátsó ajtaját, de Kim nem mozdult. Remegett a vastag kabát alatt, pedig nem volt hideg, a szél se fújt. Decemberhez képest enyhe volt az éjszaka. Beszállunk, kérdeztem. Menj csak, felelte. Nem értem, mi bajod. Féltékeny vagy? Menj csak. Ne csináld már, légy szíves. Be se akartam ide jönni. A taxis sem várhat örökké. Jó, akkor én elmegyek, mondta, és beugrott a hátsó ülésre. Hallottam, ahogy leadja a címet, a saját lakása címét.
Visszamentem a bárba. A lány leült mellém a pulthoz. Magyar vagy, kérdezte halkan. Bólintottam. Rendelj nekem egy üveg szénsavmentes vizet, az a legolcsóbb, kifizetem, beszélni szeretnék veled. Nem kell, hogy kifizesd, mondtam. De, de. Bal öklét a combomhoz érintette, átadott egy húszdolláros bankjegyet. Ennyibe kerül, kérdeztem. Ne olyan hangosan. Lehet, hogy figyelnek. Ösztönösen hátranéztem. Ne forgolódj, mondta, és megszorította a csuklómat. Szürke, Canadian Tire feliratú pulóvert viselt, legalább három számmal nagyobb volt, a karján lötyögött, leért a combja közepéig. A vastag pulóverben még soványabbnak látszott. Elénk tették a palackos vizet meg a nyugtát, tizenkilenc dollár kilencven cent. Tudsz segíteni, kérdezte a lány. Segíteni, miben? Odabent elmagyarázom. Hol? A privát szobában. Kamera van, de nem hallanak. Kétszáz dollár tizenöt perc, odaadom most, ha benne vagy. Csippant a telefonom, Kim írt, I need to think it over. Nem válaszoltam. Rendben, mondtam a lánynak. A kezembe gyűrt két százdollárost.
Fekete öltönyös, kopaszra nyírt fiú kísért minket a szobába. No touching, no jerking off, mondta. Tell her anything you wish but no physical contact. Nem magyar akcentusa volt. Leültem a székre, a lány levette magáról a pulóvert, csak a harisnyát és a cipőt hagyta fent. A kamera a hátam mögött van, ne nézz oda, így nem látják, ha beszélek. Dőlj hátra, figyelj. Táncolt, most sokkal ügyesebben, hajlékonyabban, mint az előbb. Ki kell szabadulnom innen. Fogva tartanak. Egy motelben. Azt sem tudom, hol. Jól hallasz? Ne a szemembe nézz, nézd a, izé, a pinámat. A hasát néztem. A köldökében acélkék színű kő. Sok ilyen lány, mint én, mondta, őriznek minket. Este idehoznak a bárba, reggel visszavisznek. Az egyik kidobóval már lebeszéltem. Hogy hívnak? András, feleltem. Ne a szemembe nézz! Mutass valamit, emeld fel a kezedet. Felemeltem a jobb kezemet. Megfordult, előrehajolt, megérintette a cipője orrát. Alig vártam, hogy visszaforduljon, lássam az acélkék színű követ. Benne vagy, kérdezte. De hát mi történt veled? Hogy segíthetek? Csak egy lakás kellene, ahol pár napig meghúzom magamat. A kidobó fiú leszervezte, a haverja ideáll a parkolóba kocsival. A hátsó ajtón kiengednek, csak egy lakás kellene, ahol ellehetek pár napig. Tényleg csak pár napról van szó. Tudsz segíteni? Élet-halál kérdése.
Rezgett a telefonom, de nem mertem a zsebembe nyúlni. Biztosan Kim az, gondoltam. A lány köldökén izzadságcseppek indultak lefelé. Nem kell most válaszolnod, mondta, adok egy telefonszámot, azt felhívod, délután kettő és hat között, a srác majd kiokosít, mit tegyél. Mindjárt lejár az idő. Felfeküdjek még az asztalra? Magabiztosan és határozottan beszélt, az volt az érzésem, betanult szöveget ismételget. Persze, be is tanulhatta, miért ne tanulhatta volna be, ha valóban élet-halál kérdése.
A pulton a pincér egy korsó sört tett elém. Jár a privát szoba mellé, kacsintott. A korsó alatti cédulán ceruzával írt telefonszám.
Vártam néhány percet, a lány nem jött. Kimentem az utcára taxit fogni. Aztán eszembe jutott, hogy tizenöt perc alatt gyalog is hazaérek. Melegem volt, kabátomat a karomra dobtam. Rezgett a telefonom. Kim, gondoltam, hagyjon már békén. Kivettem a telefont, három nem fogadott hívás, két üzenet Ildikótól. Fél kettő, miért nem alszik? Visszahívtam, magyarázkodott, hogy az időeltolódásról teljesen megfeledkezett, ne haragudjak, de ez fontos, csak azt akarja mondani, hogy aláírja a papírokat.
Nagy Gerzson (1975, Debrecen)
Budapesten él, könyvvizsgálóként dolgozik. Délután apámmal című első könyve 2020 tavaszán jelent meg a Kalligramnál. Portréját Ladjánszki Máté készítette.