Csillag Lajos: Irodalom és szesz 2. / Másnap

…egy …kettő …három korty víz a tükör előtt, aztán mély légvétel: be- és ki-, majd újra három korty, és mintha feloldódnának a beszáradt emlékek: a lila égbolt, Geoff bevonszol a vendégszobába, ledob az ágyra, kioldja a cipőfűzőm, és én kifordult szemekkel elalszom. Valamit álmodok, de fogalmam sincs, hogy mit, csak néha bevillan egy-két szó. A csempéről például, amit a betörő napfény világít meg, ez: mustársárga.

Lassan levonszolom magam a lépcsőn, és Geoff rakott kandallójáról csupán ennyi: fal. – Ray elmondta, hogy ezzel le is írta tulajdonképpen a másnapot, legalábbis azt, amit egyáltalán felfogott belőle. Persze mondtam, hogy ez azért eléggé sarkított, hogy bezzeg mennyit mondogatta, hogy az egy igazán fontos nap az életében, hát akkor mondja el tisztesen. Erre ő: „Megpróbálom a hipnózist, hehh!” Úgyhogy felnyit egy üveget, meghúzza, majd tarkóra tett kézzel és csukott szemmel hátradől a székében:

A teraszról hangfoszlányok szűrődnek be, szóval az ipse már megérkezett, és neki is ugyanúgy végig kell hallgatnia a sok sületlenséget a városról, a lélekről meg a vulkánról. Aztán Geoff hangját hallom:

‒ Gaseosa is van, ha azt kérsz bele… nem tudom, te hogy vagy vele, én csak tisztán iszom… ‒ Idáig kíváncsi voltam, hogy ki a franc lehet az, akire annyira várunk tegnap óta, de ezektől a szavaktól és a pohárkoccanásoktól el is megy a kedvem, hogy kilépjek a teraszra és leüljek közéjük, hogy azután újrakezdődjön az egész zuhanás, hogy azután még fakóbb legyen minden. Mert minden szín, amit feloldasz egy üveg szeszben, annál jobban beszárad másnapra, és egyszer csak azt veszed észre, hogy a dolgok, amiket nem mertél kimondani vagy megtenni, már nem csupán egy karnyújtásnyira vannak tőled, hanem egy óriási fal mögött rekedtek.

Hallom, hogy Kleist… meg, hogy idéz tőle valamit, aminek semmi köze ahhoz, amit Geoff mondott, és persze hallom, ahogy ő is elmondja a mondókáját, hogy mi az ő lelke, meg mi számára a város… aztán nevet. Kineveti saját magát, kineveti a várost és a vulkánt. Hogy miért nevet, azt már nem mondja el, de valahányszor ránéz a vulkánra, felhorkan és megcsóválja a fejét:

‒ Még hogy nem marad más, csak lávamező…

‒ Épp ma álmodtam egy hasonlót. – Kilépek a teraszra. – Valami rohadt nagy sivatagban bolyongtam víz és élelem nélkül, amikor egy várost pillantottam meg a távolban. A város mögött pedig jeges csúcsokat. Arra emlékszem, hogy egy pillanatig kimondhatatlan nagy megkönnyebbülést éreztem, hogy talán ott vízhez jutok… aztán a következő pillanatban a város falai előtt találtam magam. Valamilyen szorongató érzés lett rajtam úrrá. Próbáltam keresztüljutni a mustársárga falakon, kerestem a bejáratot, valami kapualjat, vagy legalább egy rést, hogy bejussak… aztán később már valami árnyékkal is megelégedtem volna… de semmi… a falakon kívül rekedtem. – Persze hazugság az egész… majdnem az egész, de mit mondjak, megsajnáltam Geoffot, ahogy ez a valaki egyszerűen kineveti mindazt, ami számára még létező és kézzelfogható.

A vendégünk végig az asztalnál ült, amíg szövegeltem, én meg végig a járólapot bámultam, hogy még hatásosabb legyen a belépőm. De most, hogy befejeztem, odalép hozzám, és egymást vizslatjuk. Mélyen ülő szemei úgy villognak rám, mint amikor tükörrel világítanak az ember képébe. Nem bírod állni azt a tekintetet… ennek semmi köze a lelkiismeret-furdaláshoz, egyszerűen csak… nem megy.

‒ Ti még nem ismeritek egymást… na, ő az akiről beszéltem neked. – Geoff bemutat minket egymásnak. Hallom, hogy mondja a nevemet, aztán az ő nevét, de az egészből valahogy nem fogok fel semmit. Jó lenne leülni, vagy a ház mögött lévő medencébe meríteni a fejemet.

‒ Van valami víz vagy szóda? – kérdezem. – Eléggé száraznak érzem a szám.

‒ Nem víz kell most neked… ‒ Ezt nem tudom, melyikük mondta nekem. Valaki kezembe nyom egy poharat, beleszagolok. Nem Mescal, megkönnyebbülök, de így is eszembe jut a Mescal szaga, és felháborodik a gyomrom. Felhajtom, és megint csak nevetnek:

‒ Fokozatosan: be- és ki-.