Szávai Attila: Aludj csak tovább

Hálószoba. Ágy. Ablak résnyire nyitva. Nézlek. Betüremkedik a résen a hajnali város. Enyhe dinsztelthagymaillat. Ha ébren lennél, nem értenéd, ki kezd ilyen korán főzni. Közben hosszú szőke hajaddal játszanál. Nem ébresztelek fel. Az ágy fölött keveredik össze a hálószobaszag és a hagymaillat. Ha elmondanám ezt, biztos kijavítanál. Hogy tehát a hagymának a szag, a hálószobának az illat (ha szag is).

A szoba ablaka egy parkra nyílik. A park körül, nem benne, hajnali futó köröz. Az ütemes cipőtalppufogás egyre hangosabb, ahogy közeledik, két másodpercig teljes hangerőn, aztán ugyanolyan tempóval elhalkul. Újra és újra. Közeledik, távolodik. Köröz a hajnalunk körül. Nem kocog bele, csak a szélén pufog. Hét körig számolom, aztán csak figyelem. Hallgatom. Nem keltelek fel. Nem keltelek fel, hogy megkérdezzem, szerinted férfi vagy nő a futó. Idős vagy fiatal. Egyelőre egy kortalan, nemtelen lény futkároz az ablak alatt. Nem mondom ezt el neked. Lehet, hogy nem is egy darab időtlen és nemtelen lény kocog a park körül. Hanem több száz, egyesével. Külön-külön indítja őket egy néma jelzés, amit nem a fülükkel fognak, hanem valami más érzékszervükkel. Aludj csak tovább. Nem keltelek fel, mert erre biztos azt mondanád, hogy a szívükkel. Aludj. Szép szemed ide-oda jár a szemhéjad alatt. Egyszer azt találtam mondani, hogy szerelmes vagyok a szemhéjadba. Te derékig elpirultál.

Új zaj szűrődik be a hálószobába. Mindig jönnek új zajok. Amiket aztán meg kell szokni, helyükre kell tenni saját zenénkben, mondanád. Az előző hanghoz viszonyítva helyére tenni az újat. Lehetőleg úgy ‒ mondanám ‒, hogy a végeredmény megszólaljon valahogy a hangzavarban. Ha dallama lesz, még jobb. Nem keltelek fel, hogy elmondjam a hangzavart. Az ablakrésen át új zajrendszer érkezik. Sörösdoboz-recsegés. A parkszéli kukák felől, teljesen rendszertelen ritmusban valaki sörösdobozokat tapos össze. Nem keltelek fel, nem mondom el neked. Ha felébresztenélek, becsukatnád velem az ablakot, mert szociálisan érzékeny vagy. Tíz másodperc alatt három dobozt tapos össze, mindig változó ütemben. Közben a futó kedves rendszeressége, a cipőtalpak puha pufogása, másodpercenként hajszálpontosan kettő földet érés. Aludj csak tovább. A két zaj együtt él tovább, az alumíniumhengerek tiprási szinkópája és a cipőtalpak puha ritmusa. A kettő együtt ad valami közös egészet. A rendszertelenség ad teljességet a rendszerességnek, és viszont. Nem keltelek fel, hogy elmondjam ezt. És azért sem keltelek fel, hogy közösen találgassunk: nő, avagy férfi tapossa laposra a sörösdobozokat. A két hangrendszer percekig szól egymás mellett, egymásban, egymásból, aztán egyszerre hallgatnak el. Mintha egyszerre kapcsolnák ki őket, mintha azonos erőforráson lettek volna, amit kihúztak, lenyomtak, akármi. Csak a szünet, ami biztos. Pont, mikor te felkapcsolod az olvasólámpát, és azt kérdezed, miért nem alszom.