Egyetlen toll hiányzik

Ars Poetica fesztivál, Pozsony, 2013. október 17.

Amikor este hétkor megérkezünk az A4-be az Ars Poetica fesztivál nyitónapján, már jó a hangulat, a klubhelyiségben mindenki előtt frissen csapolt sör/kimért bor, és bár a rendezők alaposan felcsigáznak minket azzal, hogy több mint negyven perc múlva engednek csak be az előadóterembe, Martin Solotruk, a fesztivál igazgatója végül úgy dönt, semmiért nem kér bocsánatot, hisz mind itt vagyunk, és végső soron ez volt a cél.

A tizenegyedik alkalommal megrendezett fesztivál most ismerkedik ezzel a térrel, az A4 terével: az alacsonyan szituált színpad, a háttérben színesen hömpölygő képekkel a kivetítőn, egyszerre nagyszabású és zavarba ejtő, kivált, amikor egy-egy visszafogottabb szereplő lép elénk, aki nem tud mit kezdeni ezzel a – nyomasztóan? felszabadítóan? – tág térrel.

Amilyen színes a fesztivál plakátja, narancssárga háttérben úszó rózsaszín, türkiszzöld, lila stb. pillangókkal (mintha Nabokovot akarnák megidézni a szervezők…), olyan színes maga a program is, a filmes szekció részben itt, az A4 kortárs művészeti központ terében, részben a Lumière moziban zajlik, a felolvasóestek és egyéb programok már mind itt. Az első este nyolc költőt hirdetnek meg a program szerint héttől induló felolvasóesten, Bulgáriától Indiáig, igazán színes a felhozatal, és időnként Martin Solotruknak is sikerül őket úgy felkonferálni, ahogy szeretné. Egy bolgár fiatalemberrel indítunk, Ivan Landzhevvel, aki mindjárt az elején meghökkentő nietzschei utalásokkal szegélyezett nőitest-topográfiájába ránt bele bennünket, és nemkülönben magával ragadóan értekezik arról, milyen, amikor a szerető anyába vált, az esztétika pedig etikába. Honfitársa, a fiatal, törékeny Nevena Borisova egy izgalmas szalamandraverssel kezd, majd jóbi mélységekbe száll alá, hogy végül naiv szentimentalizmussal oda lyukadjon ki, csak egyetlen toll hiányzik neki az angyallá váláshoz: itt az ideje megtalálni. Az őt követő brit fiú, Steven Fowler homlokegyenest más világot képvisel (meglátszik rajta, honnan jött, jegyzi meg a felkonfban Solotruk), versei szigorúbbak és szikárabbak, miközben felolvassa őket, poharak törnek össze a nézőtéren (még arra is van ideje, hogy felpillantson és megkérdezze: mindenki jól van-e), és míg a szlovák verzió elhangzik, telefonjával a nézőket fotózgatja a színpadról. A versek szlovák fordításait Lucia Hurajová és Ľubo Bukový, két fiatal színész olvassa egy kis asztal mögül, halvány lámpafényben (olyanok ebből a pozícióból kissé, mint valami vallatótisztek), s míg a költők felolvasásai elképesztően változatosak, ők ketten képviselik az állandóságot. Olyan így kissé a felolvasóest, mint amikor egy idegen országban egy szállodai szobában összevissza kapcsolgatunk a tévécsatornák között, és a sok keveredő nyelvet izgalmas döngicsélésnek halljuk; ebből a jótékony idegenségből térítenek bennünket magunkhoz a szlovák színészek. Csak a következő felolvasónál, a szlovák Agda Bavi Painnál hallgatnak el (neki, ha máshonnan nem, az Irodalmi Szemle júliusi számából ismerhetjük a nevét), aki Europain című készülő kötetéből is ízelítőt ad, és szójátékokkal bőven megtűzdelt verseit oda futtatja ki, hogy neki a vers a gitárja, amit nyugodt szívvel elhiszünk neki. A finn Helena Sinervo rendkívüli szuggesztióval olvassa fel verseit, amelyeknek az aszimmetria a kulcsfogalmuk, és a felolvasás, a maga zaklatottságában, ugyancsak aszimmetrikus élmény. Üdítően hatnak ezt követően az argentin Mariano Peyrou világközeli versei, és maga a költő mint jelenség: mintha romantikus lenne, pedig csak értelmiségi, ahogy ezt Solotrukkal közösen megállapítják. Utolsónak felolvasott verse a legerősebb: egy fáról, amit nem lehet megérteni. A programfüzetben szintén beharangozott Rácz Pétert nem szólítják a színpadra: nem tudjuk meg, vajon a Pered átnevezését elutasító szlovák kormányhatározat elleni tiltakozásból marad távol, vagy más oka van hiányzásának, őt átugorva az indiai Prafull Shiledar zárja a felolvasást, aki először egy jet (magyarul érdekes lehet a jet/cet áthallás, de ez most csak a tudósító külön játéka) gyomrában kuksol, majd egy talányos-ironikus versben arról morfondírozik, hogyan léphet/nem léphet bele egy hangya egy költő világába.

Ami ezután következik, a Skúmanie javov (Jelenségek vizsgálata) című, Költészet és tánc alcímű előadás, az mintha egy teljesen más világ lenne: a háttérben vörösen pulzáló színek a kijelzőn, kétoldalt két-két közreműködő, a színpadon egy táncosnő (Jana Tereková) – a kerettörténet egy furcsa, a Marson játszódó nem túl fantáziadús sci-fi (Zuzana Husarová munkája), amire szürrealista, olykor dadaizmusba hajló versfoszlányok felelnek a kijelzőn, és az eleinte a padlón kúszó táncosnő végül felemelkedik, ami akár egy evolúciós fejlődéstörténetre is emlékeztethetne, de az ennyire világos következtetésektől megóvnak bennünket a rendezők (bár az valahogy nem derül ki, volt-e tulajdonképpen rendezője az előadásnak). Mintha itt is hiányzott volna még legalább egy toll, hogy valóban szárnyalni tudjanak az előadás készítői, ez már az előadóteremből kitóduló déenesláncgazdák arcán is meglátszik. Stroon, a zenei kaméleon szórakoztatja még a közönséget az est hátralévő részében barátságos székeivel (a Friendly Chair énekkar tagjaival), amikor a pillangók már éjszakai ruhát öltenek magukra. (szalzo)