Megkövesedett emlékek

Nem nosztalgia, hanem számvetés ez a kötet. A tiltott nyelv megszólalása, a visszatartott könnyek szabadon engedése.  „Élhettünk volna úgy, mintha éltünk volna.” A szavakat mégis ki kell mondani, a következtetéseket le kell vonni, ostoba kétségbeesésünket be kell ismerni. A szenvedés csak így enyhülhet. A Tiltott nyelv Takács Zsuzsa Kossuth-díjas író, költő, műfordító tizenhatodik megjelent verseskötete.

Szűk, fojtogató, kellemetlen terek, magányos küzdelmek, sötét képek jellemzik ezeket a verseket. Az emlékek kibontásán keresztül újratalálkozások sorát nézhetjük végig. A művészeten, sorson, személyiségen nyomot hagyó súlyos élmények, benyomások kikristályosodásának eredményeit olvassuk, cselekményes, monológszerű, gyakran álomjellegű formában.

A költemények négy jól elkülöníthető ciklusba vannak rendezve. A kötetet a hallgatás csöndje nyitja és zárja. A nem szabad megszólalni és a jobb meg sem szólalni intése. „A Hallgatás Tornyait keselyűk látogatják, / holttestekkel élnek, lelkünket kiisszák.” A szerepek levetkőzése, az emlékek kibuggyanása előtt és után ártalmas némaság honol.

A könyv első része az Emlékezésgyakorlatok címet viseli. Más bőrébe bújni és onnan nézni vissza, az utazás leggyorsabb formája, s utazunk mi is, minden egyes vers más világba visz el minket. Járunk mindenfelé, magunkévá tesszük a nyomasztó sorsok terhét. Az Auschwitz utáni emlékekbe ragadt magányt, a kórházi üvegfal mögé szorult életet, a béna tehetetlenség kiúttalanságát vagy egy régi szerelem reménytelenségét. Eltévelyedés, megrekedés, magány, hiányok, gyász és halálvágy.  „Nem is rossz halottnak lenni.” Mintha ez a gondolat ismétlődne, variálódna minden versben, állandóan ott kísért ez a „néma H”. És ott ül „az évek rozsdája” is az emlékeken.

Minden szűk, minden barátságtalan, minden hideg. Sokszor előkerül az édenkerti kiűzetés motívuma, mint a vágyak tiltásának és e tiltás megszegésének következménye. A másik oldalon kontrasztként pedig a befogadás képe bukkan fel: „A család egy évben egyszer, / karácsonyestére befogad, de nem / hagy időt a melegedésre.”  Krisztus alakja, a hajdani paradicsom, az Angyal megjelenése jelentik azokat a „keresztény toxinokat”, melyek nagyon finoman felbukkannak a költeményekben. „Isten lett megszólalásunk színpadi apropója.”

A Hideg gyíkok és a Beteglátogatás című versek emblematikussága kitűnik a ciklus többi alkotása közül. Ez a két mű, párt alkotva ars poeticaként működik. „Kétéltű vagyok, s ezt tudod rólam. / Nem véd kabát, se toll, se szőrme / fázom örökké. Boldogságom ideje / rövid, csak a nap heve sarkall gyors / cikázásra.” Az állati természet, a hidegség, a fajfenntartás ösztöne egyszerre szégyellni való és megmásíthatatlan. „Verseim tojásban érlelődnek, melegre / vágyó, felemás magzatok maguk is.” Ezek a „megkövült tojások” máshol is felbukkannak, a költemény, a költészet allegóriájává válnak. „Ám ha a fagy fölenged, / és szívemen megtörik a jég, / elveszek mindörökre és velem / együtt a tojásban fuldoklók is.”

A verseskötet második részében a Mesterek kerülnek előtérbe, Isten után ők szolgáltatják az apropót a megszólalásra. Weöres Sándor, Ady, Vajda János, Dosztojevszkij, Kálnoky László és Petri György emlékére születnek meg a művek. (Érdekes módon Pilinszky hiányzik ebből a sorból, pedig ő az író leggyakrabban emlegetett példaképe.) A cselekményesség, az álomszerűség továbbra is fontos jellemzője marad a verseknek. „És amikor senki sem hallja, / az álom kristálytiszta nyelvén kimondom / elképesztő vádjaimat azok ellen, akiket szeretek.” A mesterek bemutatásának ürügyén végül maga a költészet, a művészet is értelmezésre kerül, mint egyfajta messianizmus, mely egyszerre jelent áldozatokat és küldetést. „Láttam, hogy fehér cérnakesztyűt visel, / és tudtam, a költészet stigmái miatt.”

A gyász előérzete című harmadik versciklus tartalmazza a legszebb és legmegrázóbb verseket. Rövid, tömör képek, egyszerű, halk suttogás, az elemi és ösztönös félelem hangjai. A rettegés attól, hogy elveszítünk valakit, akit szeretünk. A tehetetlenség, mely elnyújtja az időt, a szenvedés perceit szinte végtelenné teszi, s mindeközben állandó készenlétben tart. „Egy gép könyörületes szívére bíztam magunkat.” Vesztegelni, bizakodni, aztán szilánkokra hullani. Szinte érzi az ember a kórházak fertőtlenítőszagát és a lélekbe befészkelődő reménytelenséget. S a gyász előérzetéből egyszer csak valós gyász lesz. „Lesz majd sírás, rettegtem / előre, ha majd az Ég királya / beállít téged szobros Csarnokába / – és lett. Süt a kültéri Nap.”

A kötet utolsó részének címe India. Itt is egyfajta szerepjáték, egyfajta utazás valósul meg, s a megszólalás apropója megint csak Isten lesz. Kalkuttai Teréz anya levelei, szonettszerű monológjai ezek. A megkísértéstől, a hit elvesztésétől, a Hang elhallgatásától való félelem határozza meg ezeknek a műveknek a világát. A költő félelmei is ezek. „Szomjúságot érzek és rettegek, hogy / elhallgat a Hang.”

És a félelem beigazolódik, a Hang elhallgat. A tojásban érlelt emlékek, versek megkövültek. Csönd van, minden alszik. „Beveszem én is a szokásos altatómat.”

(Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv. Magvető, Budapest, 2013, 91 oldal, 2290 Ft)

Forgách Kinga