Plasztik nosztalgia és párhuzamos monológok

Csehov: Meggyeskert – Örkény Színház, Budapest, 2013. október 12.

Csehov Meggyeskertje talán nem tartozik a szerző legnépszerűbb drámái közé: a Három nővér, a Ványa bácsi vagy a Sirály sokkal többször tűnnek fel az egyes színházi évadokban.

Az Örkény Színház előadása egyrészt ezért is ígérkezett izgalmas vállalkozásnak, másfelől pedig Zsótér Sándor neve is garanciának tűnt; külön érdekesség, hogy Zsótér most először rendezett Csehovot.A közönség erős koncepcióra és egy új Csehov-értelmezésre (ahogy ezt a fordítás Ungár Júlia nevéhez kapcsolódó kiigazítása is jelzi) számíthatott. De vajon mennyire vált be ez a felforgató átalakítás?

Az előadás kísérőfüzetében Csehov levelezéséből olvashatunk részleteket: aprólékos, százszor is átgondolt szerzői utasításokat, javaslatokat. Szinte minden egyes mondat arról tesz tanúbizonyságot, hogy a darabot (amely a farce négy részben alcímet viseli) alapos gonddal készülnek színre vinni. A színes füzet azonban minden elemében félrevezető, hiszen korántsem azt kapja a néző, amire a csehovi sorok nyomán számít. Már a borítóról is egy hatalmas zöld macskafej mered az olvasóra, s a kiadvány külleme minden elemében harmonizál a színpadképpel. Ambrus Mária díszlete három fontos elemből áll: egy műanyag pálmafából, egy műanyag, óriási méretű, szétnyitható mobiltelefonból és egy hatalmas, műanyag macskafejből. A műpálmafa mint a meggyfák kifordított metaforája, a telefon, amely, ha nyitva van, kapcsolat a külvilággal, ha zárva, akkor koporsó, valamint a macskafej, amely az egykori múltat és gyerekkort idézi, mind egy torz és plasztik világ fontos elemeinek megjelenítői.

Ebbe a szürreális térbe érkezik meg a család egy része Párizsból: Ranyevszkaja (Kerekes Éva) és lánya, Ánya (Takács Nóra Diána). Habár egykori otthonukba térnek vissza, mégis idegenek ebben a világban. Nem képesek felvenni a kapcsolatot az otthon maradottakkal, mondvacsinált nosztalgikus szólamaik párhuzamos monológok, az első pillanattól az utolsóig. Kerekes Éva jelenléte mindvégig álomszerű, révedező tekintettel mered maga elé – a soha meg nem érkező, egykori családi házában mára már otthontalanná lett lélek tökéletes megjelenítője. Ellenpontja az otthon maradottak közösségéből Lopahin: Nagy Zsolt alakítása bravúros. A paraszti elnyomásból felemelkedett, szolgából úrrá avanzsálódott újgazdag férfi kiutat kínál a családnak, de mondatai süket fülekre találnak. Ő az egyetlen cselekvő személy a darabban. Az egykori virágzó meggyeskert tulajdonosai, a szemlélők, a már és a még nem mesterséges világában ragadtak: nem tudnak – és nem is akarnak – boldog nosztalgiával visszanézni a múltra, de a jövőbe sem képesek tekinteni. Az elkövetkezendő változások hírnöke Trofimov (Vajda Milán) lenne, azonban az örök egyetemista teóriáiból sosem válnak cselekedetek. Talán a ház vezetője, az otthon maradott Várja (Szandter Anna) sem tudja már, mi is az, amit sirat; az egyetlen tiszta emlékező a nemtelen szolga, Firsz: Békés Itala játéka az előadás legkiemelkedőbb pillanatait hozza.

Az előadás során a színészek szinte végig frontálisan, a közönségnek beszélnek, jóformán semmilyen kontaktus nincs közöttük. Habár a meggyeskert elvesztése a közösség tragédiája lenne, mégsem a közösség, hanem az egyes emberek sorstragédiája jelenítődik meg. A rendezés a változást követi nyomon, azonban nem a külvilág átalakulását, hanem a lélek rezdüléseit dokumentálja. A színpadon nincsen akció, a báli jelentben is mozdulatlan bábfiguraként csüngnek a színészek. Az egyetlen fontos történés a pálmafa lebontása, ami talán túl szájbarágósra sikeredett: darabokra szedik a múlt, a jelen és a jövő délibábszerű szimbólumát.

A darab során többször kárhoztatják a nyolcvanas éveket: Benedek Mari jelmezei egy századdal későbbi nyolcvanas éveket jelenítenek meg. Indokolatlan színkavalkád, giccses zakók és ruhák: a jelmezek is a teljes valószínűtlenségre játszanak rá. Ha akarunk, akkor a döntően zöld és piros, valamint virágos ruhaköltemények felől is közelíthetünk a Zsótér-féle Meggyeskerthez. Ha így nézzük a darabot, akkor nem nehéz felgöngyölíteni a két évtizeddel korábbi világ (ha akarom, magyar valóság) és az ebben a kényszerűen változni akaró világban létező emberek személyes drámáit, félelmeit és frusztrációit. Hiába térnek vissza az egykori gyerekszobába, már semmi nem az, aminek látszik.

Az eredeti csehovi koncepció direkt kiforgatása, a valószerűtlen díszlet, a nyolcvanas éveket megidéző jelmezek akár jól is működhetnének és sokkal erőteljesebb hatást is kiválthatnának. A három felvonás végignézése után azonban mégis azt érezzük, hogy az egész darab súlytalan volt. Halk, sokszor tényleg érthetetlen monológok sorozata, amely a fent említett három színészi alakítást – Kerekes Éva, Békés Itala és Nagy Zsolt – leszámítva leginkább semmilyen volt. Talán az utolsó jelenet kárpótolhatja a nézőt: Firsz végső monológja rendkívül erős, azonban kilépve a színházból csak egy mondat hasít az ember fejébe: kár érte.

Varró Annamária