Fuzionáló szívverések

Budapest, Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2013. november 2.
2013. november 2–3-án láthatta újra a közönség a Frenák Pál Társulat X&Y című előadását, melynek ősbemutatója áprilisban volt, s a férfi és a nő egymás melletti létének vizsgálatán alapult.

Az adott világ egy dinamikus, fehér hálórendszer volt, amely konglomerátumot alkotott a szereplőkkel és a különböző megjelenített miliőkkel. A koreográfia, a teret keresztező háló által, vertikálisan is építkezett. A férfi (Holoda Péter) és a nő (Marie-Julie Debeaulieu) viszonya különböző perspektívákat kapott, a szerepek sémái rejtették a darab esszenciáját. A változó atmoszférák között a férfi és a nő egymásra való rezonálásának nyitott perspektívájából világítódott meg a kapcsolat, mely, úgy tűnt, már a kezdetek óta fennáll. Különböző megnyilvánulási formákban jelenítődött meg a szinkron és a disszonancia, a fent és a lent, a múlt, a jelen és a jövő. Az ösztönös és a tudatos kooperációja, a külső és belső mechanizmusok, melyek a férfi és nő viszonyait fenntartották, irányították és keretben tartották, örök létezők. A Fúzió, az egymást feltételező, mindemellett vizuálisan is megvalósuló lecsupaszított, őszinte egymás melletti létezés nyert szimultán teret. Kezdetben a hálótól való elszakadás változtatta a kapcsolatok természetét, ahogyan a szereplők táncuk által kiszabadultak, ahogyan a szinkron felépült és összeomlott. Az interakció – és egyben a háló is – a kontextus része volt, amely dinamikájával összekötött és kényszerített, ugyanakkor elválasztott.

A darab kiinduló kapcsolódási pontjai X és Y kromoszómák voltak: Ádámok, Évák, férfiak, nők, társak, túlélők, akik összetartozása az emberi léten kívüli értelmet kapott. Diffúz világ bontakozott így ki, melyben a természet és a természetfeletti egyaránt érvénnyel bírt, a közösség, a másik létének tudata, a szinkron egységét alkotva meg. A kontextus folyamatosan változó szerepeket épített fel és bontott le, melyek manifesztumai a környezet és az egymásra való rezonálás szintjein változtak. A koreográfus színpadi megjelenései töréspontokat adtak a szerepek struktúráiban, az ösztön, a mezítelenség, majd a tudat és a konformizmus egymásba való átalakulásában, az embrionális állapottól a civilizációs telítettségig. A tudatos létben megjelenő pár mozgásának értelmezési tere folyamatosan mélyült, ahogyan a különböző rétegek egymásra simultak.

A darabot az emberi életút foglalta keretbe születéstől halálig. Ahogyan az ember tudatosan kezdi használni a testét, ugyanolyan manifesztuma a külső és a felvett attitűd, amely a zajokból kiinduló és folyamatában áthajló egyre komplexebb hangzásvilágon keresztül vált teljessé az előadásban. A férfi és a nő kapcsolatában folyamatosan érzékelt ambivalens érzésekkel telítődve, zárásként feltűnt a fehér emberszabású majom vagy majomszabású ember, aki körbenézett, majd csalódottan fejet hajtott.

Varga Kinga