Csillag Lajos: Irodalom és szesz 4. / A vulkán alatt

Van ez a haverom, ez a Ray. Róla még nem beszéltem, pedig ami őt illeti, az igazat megvallva, eddig csak ő beszélt. Szóval elég sokat tudtok róla, meg nem is. Nem is tudom, hogyan kéne róla beszélnem… Az egész olyan kusza, olyan semmitmondó és üres. Nem maradt belőle lényegében semmi, csak pár impressziófoszlány, néhány zagyva gondolat a neuronjaim cafatai között. Egy nap meghívott magához, hogy elmeséljen néhány dolgot, de a mondatait csak amolyan fuldokló gurgulázásnak tudnám nevezni. Két napig látott vendégül a házában, és mondhatom, ez alatt a két nap alatt csak Mescalt ivott… még, hogy ivott… vedelt! Már estére járt, mikor a verandán ültünk, és mintha egy józan pillanata lett volna, amikor kinyögött pár értelmes mondatot:

– Nem mondtam el, ki volt a vendégünk. Habár, azt sem mondtam el, hogy ki volt az a hang a fejemben. Mert valaki igenis van ott, aki nem én vagyok. Az a valaki zuhan helyettem, és ezért van az, hogy nem érzem azt, amiről már beszéltem neked, hogy színtelenebbnek látna az ember dolgokat. Az a valaki issza meg az egésznek a levét, amit én akkor ott, aznap megittam. Én meg itt maradtam. Nem tudom, hogy ez jó-e egyáltalán… talán még mindig jobb annál, mint ami Geoffal, vagy azzal az íróval történt.

– Várjál, most kicsoda, milyen íróval?

– Arra a fickóra gondolok, aki másnap érkezett hozzánk. Velük kettejükkel példálózhatnék, ha csak annyit akartam volna kihozni az egészből, hogy „az alkohol rossz”. De nem erről van szó… Aznap reggel, mikor elhagytam a Konzul házát, senkit sem találtam, sem hátul a kertben, sem a verandán, sem pedig bent a szobákban. Még akkor sem búcsúzott el tőlem senki, amikor a csomagjaimmal a repülőtérre taxiztam. Már a gépen ültem, mikor az ötlött fel bennem, hogy ez az egész talán meg sem történt. Sem a hang a fejemben, és így Geoff és az író soha nem is létezett a valóságban… Persze ez marhaság, mert a Konzul igenis létezik, vagy legalábbis van jele annak, hogy valaha létezett…

– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, Ray. Ez az egész valahogy… olyan zavaros. Nem az, hogy ne volna értelme annak, amit mondasz, csak… – Egyáltalán nem lepődött meg azon, amit mondtam. Mialatt beszélt, végig az eget bámulta, néha behunyta a szemét, és úgy mondta a magáét.

– Tudom, hogy nem érted, miről beszélek. Sokáig nem fogják még érteni. Attól tartok, ez a zűrzavar elég sokáig eltart még, mire megértenek bármit is az emberek abból, amit valaha is tettem, vagy mondtam… – Lesütötte a szemét, és göcögni kezdett. Az egész olyan megalázó volt, mintha bármit is értenem kellett volna a sok zagyvaságból, amiket összehordott.

Baromi ideges lettem, nem is tudom, miért hittem azt, hogy majd bármi fontosat fog nekem egyáltalán mondani. Úgy éreztem, az egész csak időpocsékolás. Egy hülye zagyvaságai arról, hogy duhajkodott anno. Azon kaptam magam, hogy a mellvédnél állok, és a vulkánt bámulom. Negyvenhét óta nem tört ki, alvó vulkán, valószínűleg már nem is fog soha.

– Ez a vulkán itt – vetettem oda Raynek – tisztára olyan, mint te vagy. Még mindig azzal nyugtatod magad, hogy van benned valami, ami kitörhet belőled, aztán, gondolom, mint a meséd szerint, beterít mindent. – Meg akartam bántani. A szemébe akartam nézni, hogy lássa, nem csak ugratom, nem csak csipkelődöm. De ő egyre csak az eget bámulta, meg se hallotta, mit mondok neki. – Most inkább elmegyek, Ray.

A taxiban ültem, amikor az egész karosszériát remegés rázta meg. Láttam, ahogy a vulkán kráteréből sűrű, fekete füst szál fel. Ilyen nincs! – mondom. – Ilyen… nincs! A sofőr a fékre taposott, én meg egyből belefejeltem az ülés támlájába, mélyet szívtam a füsttel átitatott szövetből. Aztán mindketten kiszálltunk, és csak bámultunk, a sofőr hisztérikusan hablatyolt valamit spanyolul, össze-vissza hadonászott a kezeivel. Próbáltam megértetni vele, hogy fogalmam sincs, mit beszél, vigyen ki a reptérre, ahogy kértem. Majd eszembe jutott Ray. Ő fogja a leghamarább megszívni, ha a vulkán kitör. Vagy talán nem is bánja, talán erre vágyott egész életében. Volt ebben valami megkönnyebbülés a számomra is. Arra gondoltam, hogy ha a vulkán is újra lélegzik, akkor Ray is. Sőt! Újra fellélegez a Konzul, az író… újra fellélegeznek azok, akik még nem értek földet, vagy csak azt képzelik pár pohár után, hogy zuhannak. Aztán tudatosítottam, hogy lényegében én is fellélegzem. Egyenesen vágyom arra, hogy feltörjön az a forró magma. Mit is jelent ez… Valószínűleg nem többet, minthogy bennem is ott zuhan egy Konzul, egy író, és végül is egy ismeretlen hang is velem van állandóan..

Arra eszméltem, hogy a szitáló pernyében táncolok, és néha eszelősen a taxisofőr arcába vonyítok. Már nem siettem sehová, a járatokat úgyis törölték. Visszataxiztam a városba, és a legelső útba eső cantinába menekültem.

„Csak egy pohár Mescal… csak, hogy a remegés alábbhagyjon, aztán keresek valami olcsó szállodát, és kész… Rayhez már nem megyek vissza úgysem… ettől az egy pohártól meg úgysem dől össze a világ… legalábbis most nem ettől fog összedőlni… meg amúgy is, most hadd jöjjön elő, nézze meg maga a Konzul, az író, vagy akárki, aki ott bent rejtőzködik, mi is az, amire annyira vágyott… Ami engem illet: az első pohártól rúgok be és változok más emberré.”