Haklik Norbert: A lány, akinek bolygók vannak a fejében 5.

Szymon Burza felvétele

„Mit csinálsz idekint így, egyedül? Számolod a csillagokat?”

Réka végül mégis úgy döntött, nem Anya-bolygót próbálja visszaállítani eredeti pályájára, hanem inkább a Zoltán nevű kósza planéta eltűnésének okaira igyekszik fényt deríteni. Nem mintha a fiú fontosabb lett volna neki az édesanyjánál. Pusztán gyakorlati okokból döntött így a sorrendet illetően. Kiderült ugyanis, hogy pár nappal később, egészen pontosan 2006 Szilveszterén, Zoltán pályája ismét keresztezni fogja Rékáét – legalábbis ha nem próbál ellenállni a fiú gravitációs mezőjének, és hagyja magát sodortatni a vonzással. A röppályák várható találkozásáról a lány a csoporttársnőjétől, Evelintől szerzett tudomást. Evelin azon hallgatótársainak egyike volt, akik osztották rajongását az égi csodák iránt, és nem különcségként élték azt meg, hanem egy rokonlélek ismertetőjeleként. Amikor Evelin megkérdezte, vele tartana-e az óévbúcsúztató buliba, amit egyik egyetemista társuk szervez, Réka egyébként is igent mondott volna – hát még azután, hogy a várható vendégek kilétéről kérdezősködve megtudta, Zoltán is hivatalos lesz a partira.

Réka már kezdte végképp egyedül érezni magát, amikor fél tíz tájékán Zoltán végre megjelent a partin. A lány vagy fél órája szorongatott egy pohár vörösbort, ami csak nem akart fogyogatni. Réka, főképp, mióta nem lehetett nem tudomást vennie anyja italproblémájáról, nemigen kereste az alkalmat arra, hogy alkoholt vegyen magához. A kézenfekvő alternatívától, a marihuanától meg szintén megpróbálta távolt tartani magát, azóta, hogy egy közös spanglizás során másfél órán keresztül szónokolt Evelinnek csillagképekről, konstellációkról, gázóriásokról, exobolygókról, tengelyforgási időkről és pályasugarakról, mígnem végül tudatosult benne, hogy csoporttársnője folyamatosan dől a röhögéstől, miközben rétori teljesítményét hallgatja, amelyet csillagászati magasságokig repített a fűrakéta.

Réka tehát messze volt attól az állapottól, amiben a buli többi résztvevőinek többsége leledzett azon az órán, így hibátlan reflexekkel szökkenhetett az egyik állólámpa mögé, amint megpillantotta a lakásba lépő Zoltánt. Úgy gondolta, mégiscsak kiürítené először azt a borospoharat, erőt gyűjtve ahhoz, hogy magabiztosan lépjen a fiúhoz, és sikeresen színleljen meglepettséget.

Amikor a borospohár kiürült, és Réka – szerét ejtendő a nagy találkozásnak – a konyhába lépett, Zoltán neki háttal ült az egyik bárszéken, és lelkes figyelemmel hallgatta a vele szemben ülő srác okfejtését. A másik fiatalember néhány évvel lehetett csak idősebb náluk, de lerítt róla, hogy nagy eltökéltséggel próbál a koránál többnek látszani – igaz, a próbálkozás sikerét némiképp kétségbe vonta, hogy Réka számára a zselézett hajra tolt napszemüveg nyakkendővel és öltönymellénnyel kombinálva inkább keltette a modorosság, mintsem a férfiúi érettség benyomását. A kezdeti ellenszenv, amit a fickó ébresztett Rékában, csak tovább fokozódott, amikor – a zsúrkocsi mellett sürgölődők közé vegyülve, és figyelve arra, hogy véletlenül se lépjen Zoltán látóterébe – hallgatni kezdte, miről szónokol öblös hangon az idősebb srác a vele szemben ülő fiatalembernek.

– Az a te bajod, Zolikám, hogy csitrikkel kezdesz. Hagyd a veled egykorú csajokat az óvóbácsiknak. Érett nőkkel foglalkozz inkább. Már kinőtték a mániáikat, tudják, mit akarnak, és elég tapasztaltak ahhoz, hogy ne teneked kelljen tanítgatnod őket arra, hogyan élvezzék ki a társaságodat. Harminc év alatti nővel ne kezdj! És ha férjezett a csaj, annál jobb! Méginkább megbecsül! – fejtegette a fickó, és Zoltán rendre heves bólogatással nyugtázta az érvelését.

Aztán a srác belekezdett egy sztoriba arról, hogyan csábított el egyszer egy – ahogy ő fogalmazott – „ropogós húsú harmincas tanárnénikét, egy igazi MILF-et” úgy, hogy végzős gimnazistának adta ki magát, és elkezdett magánórákra járni hozzá.

Réka nem várta meg a sztori végét. Amikor Zoltán már harmadjára vetett közbe olyasvalamit, hogy „ember, nem vagy kispályás”, úgy érezte, levegőre van szüksége. És nem olyanra, amit a fiúval egy légtérben szív. Azt is érezte, hogy elkezdenek gyülekezni a szemében a könnyek, úgyhogy újratöltött vörösboros poharába kapaszkodva az erkély felé vette az irányt. Ott, a fagypont körüli hidegben úgysem faggatja senki sem arról, miért olyan zaklatott, és amikor pár perc elteltével elkezd istenigazából fázni, az úgyis eltereli majd a figyelmét a beszélgetésről, aminek akaratlanul is a fültanújává vált.

Réka felnézett a balkonról az égre. Jól bevált módszere volt ez arra, hogy megnyugtassa magát nehezebb pillanatokban. Mások is enyhülésre lelnek a csillagos égbolt látványában, ám Réka nem csak a pislákoló, fényes pontocskák mintázatát látta odafent, mint a többiek. Ő pontosan tudta, az éj melyik fázisában az égbolt mely pontján kell keresnie azokat a planétákat, amelyek szabad szemmel láthatatlanok. És hogy melyik órájánál tart éppen az éjszaka, azt pusztán a csillagok állásából pontosan meg tudta mondani.

Ahogy a magasság felé emelte a tekintetét, a fejében rögvest megjelentek az ég vándorai, a planéták és holdjaik, felfedték magukat a röppályák, és a Naprendszer időszakos vendégei is mind a helyükre kerültek az égi térképen.

Rend lett a világban.

Réka annyira belefeledkezett a látványba, hogy észre sem vette a fiatalembert, aki melléje lépett, és tekintetét követve az égboltot kezdte bámulni. Közben azért a lány felé is vetett egy-egy pillantást a fiú, és pillantásai mindegyre hosszabbodtak, mígnem megszólalt:
– Mit csinálsz idekint így, egyedül? Számolod a csillagokat?

Rékát a kérdés visszazökkentette 2006. december 31. Budapestjének földi valójába, annak minden korábbi tapasztalatával együtt, és ez ismét könnyeket csalt a szemébe. Először majdnem azt válaszolta a fiú kérdésére, hogy „kábé kétszázbillió van csillagból, ám a legtisztább éjszakán is nagyjából hatezer látható belőlük a Földről, a miénkhez hasonló nagyvárosokban meg ennél jóval kevesebb, a fényszennyezés miatt”, de ehelyett Réka, hirtelenjében maga sem tudta volna megmondani, miért, csak annyit felelt:
– A Plútót siratom.

Talán arra számított, hogy a fiú ennek hallatára visszamenekül a lakásba, és békén hagyja. Azonban a fiatalember közelebb lépett Rékához, a szemébe nézett, és így szólt:
– Ne sirasd, nincs miért! A kilencedik bolygónk a nevében hordozza a sorsát. Plútó, az alvilág római istene képes láthatatlanná válni. Így van ez bolygódruszájával is. Augusztus végéig volt Plútó nevű planétánk, most meg nincsen. Legalábbis azt mondják. De ki tudja, mikor lesz megint. Nincs ilyesmire a Föld halandóinak ráhatása. Csak azt hiszik. Az égiek erősebbek.

Rékának hirtelenjében eszébe jutott: „Úgy beszél, mint Anya beszélt. Régen. Nagyon régen”, aztán az, amikor a gimnáziumban egyik, a magyar nyelv és irodalom terén jeleskedő osztálytársa a fizikaóra előtt – jelentőségteljes pillantásokat vetve felé – arról értekezett a szünetben, hogy a csillagba bámuló embert a régi magyar nyelvben húgybanézőnek hívták. Most, 2006 utolsó napján Réka készen állt arra, hogy talpraesettebben reagáljon, mint tizenévesen. Kis híján elküldte melegebb éghajlatra a fiút: szórakozzon azokkal, akik kiküldték az erkélyre őt bosszantani. Azonban, mielőtt még Réka megszólalhatott volna, a srác sóhajtott egy mélyet, és így folytatta:

– Hallottam ám rólad. És szeretem elképzelni, mit látsz odafent. Az én égboltom is csodákkal van tele. Felnézek rá, és az ókor isteneinek gyülekezőhelyét látom. Azt is tudom, hogy a hozzád hasonlóknak köszönhetően, ahogy megy előbbre a világ, egyre többen lesznek odafent. Azt mondják, többé nincs Plútó nevű bolygó. De te és én tudjuk: ott van ő, csak most a láthatatlanság pillanatainak egyikét éli éppen. És ott kering körülötte a holdja, Kháron, a túlvilágra tartó lelkek révésze. És tavaly május közepétől kezdve Kháron anyja, Nix is, az éj és a sötétség istenasszonya. Meg Hydra, az alvilág kígyótestű, kilenc fejű őrzője. Biztos vagyok benne, hogy ott rejtőzik valahol az űr sötétjében Kerberosz és Styx is, és mind a többiek. Talán éppen te fogod megtalálni őket. Nem vagyunk egyedül, Réka. Egyébként: Kertész Dávid vagyok.

Réka megszorította a felé nyújtott kezet, a megszokott frázis kíséretében:
– Örvendek.

Csakhogy Réka valóban örvendett. Belenézett Kertész Dávid mosolygó szemeibe, és visszamosolygott rá a tekintete.

Apa, ha ez igaz, és nem csak álmodom, akkor még az is lehet, hogy hamarosan visszaadhatlak anyának, gondolta, és közelebb húzódott Dávidhoz.

Egyszerre mintha melegebbnek kezdte volna érezni a csillagos éj hidegét.

Haklik Norbert (1976, Ózd)

Író, kritikus. 2007 óta Brünnben, Csehországban él. Legutóbbi kötete a Mona Lisa elrablása című regény (2021, Kalligram). Portréját Aleksandra Haklik készítette.