Szerényi Szabolcs: Még sírni is tudnék, elhiszed? 4.

natasha-barova felvétele

Fogyni kezdtek a konzervek. Evelin hátrament, hallani lehetett, ahogy tesz-vesz a holmik között.
– Hogy állunk? – kérdezte a fiú.
– Mivel?
– Mindennel.
– Nem túl jól.
– Az mit jelent?
– Maradt három nagy sóletkonzerv, négy csomag mogyoró, pár Smack-leves.
– A kutyának?
– Úgy két kiló tápja lehet még.
– Tűzifa?
– Az van bőven.
– Víz?
– Az is. Elég, ha holnap lemégy feltölteni.
– De jó! Most nincs kedvem nekiindulni.
– Ne is akarj sehová menni. Mindjárt jön a sötét.

Alex a barlang, pontosabban sziklahasadék szélén ült, és a körös-körül elterülő robosztus hegygerinceket szemlélte. Nagyon szerette ezt a vidéket, és most különösen megnyugtató volt a tudat, hogy a Börzsönyben található az ország egyik legérintetlenebb erdősége, aminek épp a kellős közepén rejtőzködnek. Egy-két lépéssel mellette feküdt a kutya. Szálkásszőrű tacskó volt, virsliszerű kis testével teljes hosszában kinyújtózva hevert, néha egyik oldaláról a másikra fordult. Úgy tűnt, mintha ő is a hegyeket nézegetné, bozontos szemöldökének mozgásából legalábbis erre lehetett következtetni.

A lány kilépett a hasadék árnyékából és leült melléjük.
– Nem maradhatunk itt sokáig.
– Tudom.
– Megőrülök, hogy fogalmam sincs, mi lehet velük.
– Én is – miközben ezt mondta, átkarolta Evelin vállát.
– Lentebb talán nagyobb eséllyel találnánk térerőt.
– Nem ezen múlik – mondta Alex. – Azért nincs, mert kilőtték a mobiltornyokat.
– Szerinted kilőtték őket?
– Ki hát. A katonai célpontok után mindig az áramot lövik ki, aztán a telefont és az internetet. Legalábbis így olvastam. Még régebben ilyen magasan is mindig volt térerő, amikor erre túráztam.
– Viszont ilyenkor beüzemelnek ilyen mozgó adóállomásokat.
– Ezt meg honnan veszed?
– Telekommunikációs infrastruktúra órán tanultuk.
– Jézusom. Volt ilyen órád is?
– Volt bizony.
– Mindig is tudtam, hogy fura hely ez a BME.

Közeledett az este. Ahogy a nap lefelé ereszkedett a hegyek mögött, a kutya ismét morogni kezdett. Mindig ezt csinálta, amikor elkezdett odalent gyülekezni a fekete köd. Először alig lehetett megkülönböztetni a szürkületbe vesző erdőtől, aztán már szabad szemmel is egyre határozottan látszott, ahogy sötéten gomolyogva, lassan, komótosan elindult a völgyből, s úgy araszolt fölfelé a hegyoldalon, mint valami testes, fekete pondró.

A hold kétharmad fázisban világított, ami épp elég volt, hogy messzire lássanak a hegyek között. Mindketten a lassan gomolygó ismeretlen sötétséget figyelték. Sosem láttak még hasonlót. Épp olyan volt, mint a köd, csak fekete – vagyis annál is feketébb. Ilyen lenne a radioaktív köd? – tették föl magukban olykor a kérdést, ám valójában sejtésük sem volt róla, mi az. Senkinek sem volt. Csak annyit lehetett tudni, hogy akit egyszer elnyel ez a köd, az nem kerül elő többé.

Minden este valahol száz-kétszáz méterrel alattuk állapodott meg, sosem pontosan ugyanott. Alex úgy saccolta, ők maguk olyan hatszáz méter magasan lehettek. Legalábbis ezt mutatta a telefonja, amikor bejelölte a célállomást a GPS-es túratérképen. Az előző években keresztül-kasul bejárta a hegység ösvényeit, túraútvonalait, szerencse, hogy emlékezett erre a sziklahasadékra. Praktikus volt számukra ez a környék, Budapestről mindennel együtt másfél óra alatt el lehetett jutni Királyrétre, a hegyvidék lábához.

– Mennyit piszkáltál, mikor néztem YouTube-on azokat a bozótmíves videókat! – szólalt meg Alex. – Hogy mekkora hülyeség ez az egész, és sose lesz rá szükség.
– Most nem annyira bánnám, ha igazam lett volna – mondta halkan a lány.
– Jól van, nem azért mondom. Amúgy szerintem simán el tudnánk itt élni hónapokig.
Evelin értetlenül összeráncolta a szemöldökét.
– Már ha úgy alakulna.
– Hát ne alakuljon! Meg amúgy is: mit ennénk, ha elfogyna a kaja?
– Vadásznánk. Gombát szednénk, ilyenek.
– Vadásznánk, persze.
– Láttam videót arról is, hogy kell íjat készíteni. Simán meg tudnám csinálni!
– Te tiszta hülye vagy – eresztett el egy megengedő mosolyt a lány. – Menjünk inkább aludni.
Föltápászkodtak, hátra vonultak és egymás mellé feküdtek a szétterített hálózsákokon.
– Tegyünk még a tűzre?
– Szerintem jó lesz, reggelig kitart.

A tűzrakó helyet a fekhelytől úgy másfél méterre, a sziklafal tövében alakították ki, ahol egy kis gödör mélyedt a barlang aljzatában. Kövekkel alaposan körberakták, és arra is ügyeltek, hogy semmi gyúlékony ne maradjon a közelében. A láng már csak takarékon lobogott, de ahhoz még elég volt, hogy kellőképp fölmelegítse a sziklahasadékot.

– Nem lehet, hogy álmodjuk ezt az egészet? Annyira valószerűtlen.
– Kizárt.
– Miért vagy ebben ilyen biztos?
– Mert fázik a lábam. És álmomban sokféle dolgot éreztem már, félelmet, izgalmat, vágyat, de fázni még sosem fáztam.

Miközben beszélgettek, a kutya odasétált az itatóhoz, hosszasan lefetyelte a vizet, majd akkurátusan kettőjük közé fészkelte magát. A koromfekete köd pedig egyre csak gomolygott odalent a völgyben, miközben a holdfény kékes derengést hintett a Börzsöny hegycsúcsaira.

A telefon sűrű egymásutánban négyet-ötöt pittyent.
– Basszus, basszus – mintha rugó lökte volna, úgy ült föl a szinte még félálomba kábult Evelin.
A telefonjaikat két-három óránként kapcsolták csak be néhány percre, hogy megnézzék, jött-e üzenet.
– Mi az?
– Anya írt!
– Istenem, végre! Jól vannak?
Evelin kék szemei jobbra-balra cikáztak a kijelző fényében.
– Azt írja, a négyes metróban dekkolnak. Az összes metrót óvóhellyé alakították – olvasta föl a lány, miközben a hangján, arcvonásain és az összes gesztusán érezni lehetett a felszakadó megkönnyebbülést.
– Örülsz? – kérdezte kissé esetlenül Alex.
– Nagyon! Még sírni is tudnék, elhiszed?
– Hogyne hinném – mondta a fiú.
– Egy-két nap múlva kiviszik őket. Buszokkal. Nyitnak valami izé… humanitárius folyosót.
A lány ekkor vette észre, hogy Alex kezében is ott világít a telefon.
– Nálad?
– Semmi.
– Biztos, hogy vele sincs semmi baj.
– Nincs, nincs, a faszomat nincs, hát kurva nagy baj van – csattant föl idegesen a fiú.
– Nem jelent semmit. Hogy nem írt még. Keleten valszeg minden mobiltornyot – kezdte volna nyugtatni a lány, de Alex azzal a lendülettel fölpattant mellőle. Az élelmiszeres szatyorból előkotort egy Nescafé 3 az 1-bent, vizet töltött a kistermoszba, és miközben összerázta, kisétált a barlang bejáratához.

A fekete ködnek már nyoma sem volt. A még alacsonyan járó nap kellemes narancsos sugarakat vetett az ébredező hegyekre. Evelin utánament, hátulról átkarolta a fiút.
– Emlékszel, mennyi benzin volt a kocsiban, amikor otthagytuk?
– Úgy negyedéig lehetett, azt hiszem.
– Volt ott még vagy négy-öt autó, azokban biztos akad valamennyi.
– Mi jár a fejedben?
– Bemegyünk a Keletihez. Ott szépen lemész a metróba, megkeresed anyukádékat. Én meg elmegyek érte.
– Kérlek, ne csináld! Nagyon veszélyes.
– Nappal nem veszélyes. És te magad is mondtad, hogy itt nem maradhatunk.
A lány elhallgatott, lenézett az ébredező hegyekre és könnyezni kezdett.
– Na ne sírj most, gyere inkább, pakoljunk össze minél gyorsabban. Ha időben elindulunk, estig oda-vissza megjárom az utat.

Alex jól emlékezett, a királyréti parkolóban valóban állt öt-hat autó. Evelin a Škodájuk mellett ácsorgott a két jókora, ötvenliteres túrahátizsákkal. A kiskutya pár méterrel arrébb, a patakparton szimatolt.
– Nézd, mit találtam! – kiáltotta Alex, közben áthajított a kerítésen egy műanyag kannát, majd maga is kimászott a turistaház udvaráról. Egy műanyag cső lógott a szájában.
– Levágtam az egyik zuhanycsövet, szerintem ez jó lesz.
– Volt bent valaki?
– Senki.
– Se élő, se – formálgatta óvatosan a kérdést a lány.
– Senki, senki. Egy lélek sem – vágta rövidre a témát a fiú.

A következő fél órát azzal töltötték, hogy az összes kocsi benzintartájából kiszipkázták, amit tudtak. A Škoda tankját sikerült több mint félig megtölteni.
– Azért vigyük magunkkal ezt is – mondta Alex, hátradobva a kannát. – Hátha találunk még benzint útközben.
– Oké. Nos, indulhatunk? – nézett rá Evelin, merthogy ő ült a volánnál.
Alex bólintott.
– Menjünk!
Miközben a motor fölzúgott, a kis tacskó kényelmesen elhelyezkedett az anyósülésen Alex ölében.