Ami az ablak túlsó felén rekedt – Nagy Gerzson Ablak az Ontario-tóra című regényéről Erdődi-Juhász Ágnes írt

Nagy Gerzson portréját Ladjánszki Máté készítette

„El kellene olvastatni, miheztartás végett, hogy kik voltunk, hogy kik vagyunk, és kikkel vagyunk körülvéve. Önmagunkkal, sajnos.” – szól Nagy Gerzson Ablak az Ontario-tóra című regényének mottója. Azzal, hogy a szerző Németh Gábor Zsidó nyaralás című doktori disszertációjának tézisét jelöli ki vonalvezetőnek, a kollektív emlékezetpolitikai kérdések mezsgyéjére irányítja a fókuszt. Az identitáskeresés, közösségi együttélés, az elbeszélhetőség korlátai, a távolság – topográfiai és temporális – aspektusai, és az ehhez szervesen kapcsolódó határátlépési kísérletek kétségkívül fontos szegmensei a szövegnek, ugyanakkor a történelmi, politikai perspektíva mindvégig háttérben marad. Feladatát betölti azzal, hogy megteremti a közeget, amelyben az egyén szerelmekkel, veszteségekkel és kétségekkel túlfűtött monodrámája az eseményekkel reaktív módon kibontakozhat.

A történet két párhuzamos idősík szaggatott – olykor egymásba hajló, máskor nagyobb távolságra eresztett – váltakozásából bomlik ki. Az egyik szál András fiatalkorának autopoézise: szemlélteti, ahogy a főhős – szabadságát és önazonosságát keresve – megteremti és másokhoz mérten pozicionálja magát. A tíz évvel későbbi kontextusban András már egy kanadai gazdasági nagyvállalat alkalmazottja, s a költözés utáni beilleszkedési nehézségeire, magányára és idegenséggel kapcsolatos reflexióira kerül a hangsúly. A szerző – a kronológia linearitását megbontva – a régmúlt eseményeit jelen idejű énelbeszélő hangján prezentálja, míg a cselekmény aktuális idejében – avagy a közelmúltban – zajló részeknél omnipotens narrátort szólaltat meg. De nem csupán az elbeszélőmód differenciálásával határolja el egymástól a főszereplő két életszakaszát, a karakter személyiségében történt változások is felfejthetők a szövegben. A cselekményfolyamból kimetszett évtized alatt – melynek történésit visszaemlékezésekből, levelekből és dialógusokból implicit módon ismerjük meg – András jelleméből kikopik az a spontán lazaság, mely az egyetemista srác habitusát jellemezte és helyét egy kimért, szenvtelen és távolságtartó, analitikus szemléletmód veszi át. Ugyanez a kettősség jellemzi a külső körülmények interpretálását is: míg a ’90-es évek ábrázolásánál érezhető a korrajz és atmoszférateremtés intenciója, a felnőtt Andrásra vonatkozó fejezetekben inkább a csendes, fojtott, befelé forduló, sokszor önreflexív részek dominálnak.

A regény egy állóképpel indul: a harmincas éveiben járó Andrást látjuk, ahogy a huszonhetedik emeleti lakásának fémoszlopokkal szabdalt ablakából az Ontario-tó vékony csíkját nézi. A jelen sivárságán és múltbéli veszteségeken mereng. Gondolataiban megjelenik Kim, „a harmincéves, életvidám, csinos lány” (11): a kollégák közül ő az egyetlen, aki képes dekódolni András metakommunikatív jelzéseit. Majd pár oldallal később feltűnik Ildikó is, az egykori nagy szerelem, aki hiányával tíz éve fantomként kísért András életében.

Már a nyitójelenetben felsejlik az öngyilkosság motívuma. A szellőzőnyílásra szerelt rács – fokozva a bezártság bénító érzését – és a százméternyi zuhanás víziója megteremtik a szituáció melankolikus, komor alaphangját, amit a rideg, fagyos kanadai táj és a karakter belső világának rezonanciája tovább erősít. A külső, szemlélődő pozíció a cselekmény valós idejében sokáig domináns marad, s a közösségen kívül rekedt egyén távolról – mintha folyamatosan egy ablaküveg mögött állna – detektálja környezetét, társait és a történéseket. Vállalását meg is fogalmazza, ami nem több, mint „Szemügyre venni a létezést, kívülállóként, tét nélkül” (177). A cselekmény ezzel összhangban lassan, egymás mellé illesztett hétköznapi jelenettöredékeken keresztül csordogál, s az egyén – kapcsolatteremtési és asszimilációs kísérleteinek kudarca után – folyvást visszahúzódik megszokott magányos rítusai mögé: úszni jár, meccset néz vagy épp a sorozatgyártott parkettaszelvények erezetébe vizionált lófejmintát számolja. Ugyanakkor a jellemzően deskriptív kijelentésekből összefűzött gondolatfolyam közel sem csupán egy megfáradt férfi számvető és rendszerező lajstroma, miután a múlt és jelen közti váltások játékából kibontakozik a motívumháló, utólagos értelmet nyernek az apró részletek.

A két központi karakter, András és Ildikó sokáig analóg pályán mozog. Hasonló családi háttérből indulnak – a csendes alkoholista apa, és aggodalmaskodó anya alaptípusa figyelhető meg mindkettőjüknél –, és belső vívódásuk a féltékenység, szégyen, megfelelési kényszer gócpontjaiban összpontosul. András kapcsolataiban örök második – Ildikó mellett csupán szerető, Veronikával való viszonya tisztázatlan, kaotikus és kizárólagosságot sem tételez, Kim pedig férjezett –, míg Ildikó múltja traumáktól terhes, s egy ponton túl az apja számára is láthatatlanná válik. Mindketten hiányállapotból fakadó motiváció miatt hagyják el az országot, s az új környezetben az elszigeteltséggel és – részben a nyelvi korlátok miatt – meg nem értettséggel szembesülnek. A szöveg allúziók és intertextusok sokaságát vonultatja fel, de azok a kulturális és művészettörténeti szegmensek, melyek a két karakter – főképp egymáshoz kapcsolódó – emlékeinek szerves részét képezik, az új közeg számára ismeretlenek, s mindez erősíti bennük az izoláltság érzését. A szerző nyelvi eszközökkel, iróniába, humorba oltott játékossággal is rájátszik a kultúrák közti különbségekre. Az éles kettémetszettség időbeli távlatokra vetítve is érvényes, a generációk közti szakadékot érzékelteti az „Apám ezt úgysem értené” (154) iteratív szentencia is.

A történet valós idejének kontextusa a karakter életterére redukálódik, mindössze arra a kötött útvonalra tágítva, amit András a munkahelyéig vagy a nyelviskoláig megtesz. A múltban sokkal nagyobb távolságokat jár be: a szerző végigvezeti az olvasót Budapest utcáin – máskor piros Bzmottal zötyögünk Debrecen felé, vagy épp Marrákesig utazunk –, s Andrást követve a színházak, kocsmák és klubok mikrokozmoszába is bepillantást nyerünk. Állandó lakhelye sincs, a kollégium és az albérlet közt ingázik, s az is előfordul, hogy egy idegen lakásban, csupán látásból ismert emberek közt éri a hajnal.

A polifónia nem csupán a narratív struktúrában jelenik meg: mintegy szürreális, alternatív valóságokként ékelődnek a szövegbe András egy-egy szituációval kapcsolatos prekoncepciói, vagy a szükséges információk hiányában utólagosan összetákolt múltkonstrukciók. Azzal, hogy az elbeszélő gondolati síkon végigvezet egy még meg nem történt, vagy korábban ki nem bontott cselekményszálat, a realitás-relativitás kettősségére játszik rá, s mindez a jelentésmező tágításának aktusaként is értelmezhető. A regény időkontextusa legtöbbször politikai, kulturális és sportesemények alapján szintetizálható. Emellett hangsúlyos időkezelési stratégia a kihagyás és sűrítés is, s ez sokszor szürreális, álomszerű percepciót eredményez: „Átmenet nélkül lesz hajnal. Elkezdek egy mondatot, még sötét van, amikor befejezem, világos” (52).

A szaggatottság, a jelenetek közti gyors, átmenet nélküli váltás hangsúlyos szervezőelve a kötetnek, s mindez jól tükrözi az emlékezet működésének fragmentáltságát. A szakaszosra metszett regénykoncepció nem csupán az átkötés hiányából fakadó mozaikstruktúra vagy az elhallgatások miatt érdekes. Azzal, hogy a cselekményfolyamot véletlenszerű összetalálkozások mozdítják előre, és a szereplők kisebb-nagyobb intenzitással vesznek részt András életében – esetlegesen kikopnak, személyük takarásban marad, vagy épp ellenkezőleg, a későbbiekben kiemelt fontosságot nyer –, a regény hétköznapi valóságunk reális képét adja. Mindemellett a szerző folyamatosan döntések elé állítja, választásra kényszeríti karakterét, s ezzel aktív cselekvő pozícióba emeli őt. A kötet kulcspontjain felsejlik a sors megváltoztatásának lehetősége, s minden elágazásnál érezhető, hogy a másik ösvényen haladva az események teljesen más végkifejletet eredményeznének (az elvarratlan szálak jó alapot adtak ahhoz is, hogy a regény kezdőtraktusa 2021-ben az Irodalmi Szemle online felületén olvasható, A társasági élet szépségei című sorozat nyitódarabja legyen). Ez a szervezőelv, melybe mintegy – a kihagyott lehetőségek frusztráltságával – ellenerőként idomulnak az alternatív lehetőségek, további konfliktusok ígéretével látja el a szöveget. Nem tudhatjuk, hogy Mongol, a friss népszerűsége miatt körülrajongott író, vagy az egy-egy jelenetben felbukkanó testvérek mellékszerepből kilépnek-e, fény derül-e a kollégiumi portás, Géza bácsi múltjára, s az Ildikóval való újratalálkozás lehetősége is mindvégig ott rezeg a sorok között. Mindez folyamatosan új narratív feszültséget generál, mígnem a zárójelenetben elérkező nyugvópont – a hétköznapi szituációba ültetett eszményi állapotot idézve – lekerekíti a történetet.

A test, testiség reprezentációja központi szerepet kap a regényben. A szexuális aktusok nyers, finomkodást mellőző bemutatása, s a naturalista testábrázolás nem csupán az esendőség és kiszolgáltatottság érzékeltetésének eszközei, az ontológiai szférákba átsejlő elmélkedések ellenpontjaként a materiális világhoz horgonyozzák a központi karaktert. A testhatárok kijelölése, elbontása, vagy épp statikussá dermesztése meghatározza a kapcsolatok dinamikáját is: míg Ildikót úgy ismerjük meg, hogy szájába veszi András farkát, Veronika – az intellektuális, értelmiségi családból származó lány – a testiség tagadásával gyakorol hatalmat András felett. A saját test feletti önkontroll, vagyis az „uralom” elvesztése további feszültségfaktorként épül a szövegbe: „Bizsergés indul az ágyékomban, nem tudom visszatartani, az arcára élvezek” (180), s ugyanez figyelhető meg a betegség kapcsán is, amikor a rák, mint külső, idegen erő veszi át a hatalmat a test felett.

„Ami véglegesen eltűnik, az létezett valaha?” (11) – teszi fel a kérdést András a kötet elején. Az eltűnés, mint többször visszatérő mozzanat, nem pusztán a hétköznapi interakciók síkjára korlátozódik, ahol a karakterek rendre eltűnnek, majd véletlenszerűen felbukkannak András életében, a testtel való összefüggésében is domináns: „Meddig küzdesz, hol van az a pont, ahol feladod? Mi adja fel előbb, a tested vagy az akaratod?” (43) – pedzegeti a szerző, András karakterét magára öltve, a szubsztancia kettősségének húrjait. Ugyanígy, a szellemi szféra kérdéseit szerves makrokomponensekre bontva modellálja a múlandósággal összefonódó megkerülhetetlen változást: „Ez ugyanaz az ember, akivel harmincöt évet leélt? Vagy mégsem ugyanaz? A sejtek hétévenként lecserélődnek.” Sőt, ezen is túllép, mikor a testhatárok végleges lebontásának kérdéseit feszegeti: „Az jár a fejemben, hogy tűnik el a patkánytetem az utcáról. Tegnapelőtt még itt volt, széles ívben kerültem ki, hiányzott a feje, véres volt a csonk. Már csak a folt látható. Ráhajtanak az autók, a kerekek minden alkalommal fölszednek egy apró darabot, szőrcsomót, bőrt, húscafatot, beszorulnak a cafatok a gumi barázdái közé, a kerék a csontot az aszfaltba nyomja, rávasalja a megmaradt szövetet az út felületére” (86).

A szerző gazdag motívumhálóval operál, melynek mintázatai belső tartást, vázat adnak a szövegnek. A motívumok közti koherenciát túlnyomórészt a félelem teremti meg: a belövés, mely Ildikó múltjában bukkan fel elsőként, egy szürreális, alkoholmámoros jelenetben a főhős saját élményévé válik, később egy kötet címében és András stabilitás iránti vágyában – a biztonság ellenpontjaként – is fellelhető. A permanensen visszatérő álmok, melyekben a karakter legbelsőbb szorongásai koncentrálódnak – az öregedés, halál, céltalan bolyongás – is jelentős fragmentumai a történetnek. Mind közül legerősebb a tenger – tágabb spektrumban a víz – metaforikus jelentésteremtő ereje, mely a kontextus függvényében lehet a vágyott halál, a szabadság és a nyers erő szimbóluma.

„Mi értelme ennek, kérdezem. Mi értelme bárminek is, feleli.” (117) – hangzik el a dialógus Ildikó és András közt a regény mértani közepén. S valóban, a kilátástalanság és bizonytalanság állapotában minden értelmetlennek tűnik. Mi az, ami feloldást adhat? Válasz gyanánt Ildikó búcsúlevele nyit meg egy lehetséges értelmezési keretet, amikor az emlékezetbe vésett, örökérvényű pillanatokat, a világban, vagy épp egymásban hagyott nyomokat említi: „Olyan, mint amikor már érezni a levegőben a tél illatát. Ehhez az illathoz vonattal kell utazz, estefelé. Ez a falu illata. Az eső szele, mielőtt kitör a vihar. Fára mászás utána a kezemre tapadt fakéreg. A lehorzsolódott bőr. (254)” Ugyanakkor mindezt rögtön fel is számolja a barlangban rekedt egyén víziójával, s így a nyitójelenetben vázolt bezártság a kötet végpontján visszatér: „Egyetlen reményem, hogy az agyam kikapcsolja az érzékeimet. Ne érezzem a fájdalmat, az éhséget, a magányt, a kilátástalanságot. Ebben az életben, amit élek, ez a reményem sem maradt. (256)” A rezignáltság végső fázisában nem marad más alternatíva a menekülésre, csupán az álom: „Mi értelme felébredni? Aludhatnék tovább, folytatódhatna valamelyik álmom.” (256)

Az interpretáció két ellenirányú aspektusának felvillantásával a szerző nemcsak a következtetések levonását bízza az olvasóra – ahogy teszi ezt a kötet egészében –, hanem a perspektívaváltás lehetőségét is beemeli a szövegbe. S ez az pont, ahol a regény karakterisztikája és többrétegűsége leginkább tetten érhető: hiszen az Ontario-tó is másképp fest, annak függvényében, hogy milyen szögből szemléli az ember.

(Kalligram, 2022.)

Erdődi-Juhász Ágnes (1988, Balassagyarmat)

Diplomáját az ELTE kommunikáció- és médiatudomány szakán szerezte. 2019-ben kezdett el az írással mint művészeti tevékenységgel tudatosabban is foglalkozni, azóta jár Péterfy Gergely kreatív írás kurzusára. Novellái eddig a Felhő Cafén, a Litera-Túra folyóiratban, a Szilfa-Líra-Kávéházban, kritikái pedig a Litera irodalmi portálon jelentek meg. A Tarandus Kiadó Van hangunk pályázatán második, az Aranymosás Irodalmi Magazin Aranyrög pályázatán első helyezést ért el. A PesText Buborék írópályázat közönségdíjasa 2021-ben. A Csillagközi űrutalás avagy a téridő pénz (ThinkZee Kft., 2021) című mesekönyv szerzője. Portréját Nieto Mercedes készítette.