Ughy Szabina: Látlak téged

Marko Slavkovic felvétele

 

– És az megvan az Üvegtigrisből, hogy „Itt mindenki hülye?” Nem, nincs? Na, várjál – és már keresi is a mobilján a jelenetet. – Mindjárt meglesz. Tényleg… Lassú itt a net. Egyszerűen zseniális a Reviczky, ahogy mondja, erre a Csuja Imre meg felröhög, óriási mindkettő, figyelj, mindjárt betölti.

Szabolcs a Gyalog galoppból idézett jeleneteket az első randin. „Az megvan, amikor…” Nem volt meg. Sosincs meg. Mint ahogy a könyvekből is csak érzésekre emlékszem, nem a nevekre, helyszínekre vagy jelenetekre. Nem tudom, miért van ez a hivatkozós kényszer a pasikban. Biztos annak is megvan az evolúciós magyarázata, hogy miért életbe vágóan fontos, hogy egy hímnemű fejből idézzen egy régi magyar írót vagy egy filmjelenetet, a nő meg álmából fölkeltve is tudja, hol van a LED-izzósor vagy a ruhaszöszölő gurtni. Talán olyan ez, mint a páváknál a farktollak szétnyitása. – „Itt mindenki hülye?” – hallom Reviczky hangját, mire Bence idegesítően röhögni kezd. Nevetek én is, aztán megyek, töltök még a borból.

Először fél évvel a szakítás után próbálkoztam társkereséssel. Akkor még annyira gyűlöltem Szabolcsot, hogy dühömben regisztráltam egy oldalra. Pedig dühből két dolgot nem szabad csinálni: pasizni és inni. Meg hát, ha valami szánalmas, az ez: beismerni a világ előtt, hogy képtelenek vagyunk egyetlen férfit is rávenni arra, hogy megszólítson minket. Mondjuk, azt nem tudom, hol tudna bárki is leszólítani, mert az egyetemi előadásokon, az Anatómiai Intézeten és az Aldin kívül nem igazán járok sehová. Ha léteznének igazi férfiak, egy közülük biztosan megtalálna. Nekem jönne az utcán, szétszóródnának a jegyzeteim, kifordulna a papírzacskóból a két teljes kiőrlésű ciabatta, szabadkoznánk, közben rálépnék az egyik kenyérre, ő meg meghívna vigasztalásként egy kávéra. Nem olyan bonyolult a szerelem forgatókönyve.

De sóvároghattam én az ovi, aztán az általános helyes srácai iránt, semmi. Igaz, a taktikám nem épp a legnagyszerűbbnek volt mondható: egyszerűen kerültem a kiszemeltem, úgy csináltam, mintha ott sem lenne, nehogy már megtudja, hogy esetleg tetszik. Aztán jöttek a gimiben a részeg osztálykirándulásos dugások, lényeg, hogy végre veszítse már el mindenki a szánalmas szüzességét. Az egyetem alatt sem talált meg a nagy szerelem, csak egyéjszakás-reggeles kalandok, illetve egy siralmas próbálkozás az Élettan professzorommal. Mindez persze csak azután, hogy sikerült a szigorlatom. És aztán Szabolcs, nem is tudom, miért, talán mert olyan magas és okos volt, igen, nemcsak a Gyalog galoppból vagy a Mechanikus narancsból tudott fejből idézni, hanem Virág Benedektől, TGM-től meg persze Balázs Bélától, akiről a doktoriját írta. Fejből tudta az összes meséjét. Ha valamit egyszer elolvasott, soha többé nem felejtette el. Mikor azt kérdezgettem tőle, hogy szeret-e, mindig A három hűséges királyleányból idézett:

„Akkor Suryakanta előre lépett és megfogván Anangaraga kezecsuklóját így szólt: – Szeretsz?!
– Látlak – felelte mosolyogva ő és Suryakanta szemébe nézett egyenes, csendes, erős nézéssel, mint szélcsendben a délutáni napfény.”

Három év után viszont még mindig nem tudta, mikor van a születésnapom vagy az évfordulónk. Pedig a Facebook is biztosan feldobta neki. Biztosan direkt csinálja, gondoltam sokáig, de aztán beláttam, nem, ő tényleg ilyen. És a végén pont azt kezdtem el gyűlölni, amit annyira szerettem benne, a csillogó eszét. Kíváncsiságból elkezdtem más pasikkal is flörtölni, amit ő észre sem vett. Mikor egyszer azt hazudtam neki, hogy a Lukácsban összejöttem egy olasz csávóval a zuhanyzóban, azt mondta, menjek inkább a Széchenyibe, ott még több a külföldi.

Hogy milyen rossz volt vele, arra igazából csak most kezdek rájönni. Az elmúlt években minden róla szólt, mivel neki mindig egy csomó dolga volt: kutatás, könyvtárazás, konferenciák, találkozók a kollégákkal, és persze a legfontosabb: az írás. Ő is olyan meséket akart írni, mint Balázs Béla, amihez elképzelései szerint sok meditáció és kutatás kellett. Az összeköltözésünk után egyik hétről a másikra magától értetődött, hogy én főzök, mosogatok, takarítok, mivel nekem ez belefért az időmbe. Mindegy. Örültem, hogy jól működnek a hétköznapok, napról napra szebb és otthonosabb az albérletünk. Esténként sokszor olvasott fel a meséiből, imádtam a hangját, imádtam, ahogy sokszor kegyetlenül leleplezte az ellentmondásokat vagy épp vitatkozott magával. Senkit sem láttam még ilyen esendőnek és tökéletesnek. Úgy éreztem, muszáj segíteni őt, hogy minél előbb kijöjjön a könyve, és megtudja végre a világ, hogy Szabolcs mekkora istenadta zseni.

Bármennyire is próbálom felidézni, egyszerűen nem emlékszem, melyikünk mondta ki, hogy költözzünk szét. Persze, voltak már az elmúlt egy-másfél évben nagy, sírós veszekedések, hogy ki nem figyelt kire, vagy ki mit mondott és valójában mit érthetett alatta, de aztán mindig kibékültünk, bár egyre kevesebbszer követte szex a békülést, inkább csak egy hosszú ölelés, a végén pedig már csak egy-egy legyintés, hogy „De ezt már úgyis, annyiszor megbeszéltük. Tudod. Tudom.” Azt hittem, előbb-utóbb minden normális kapcsolat közepesen unalmassá, időnként elviselhetetlenné válik.

Hogy miként jutottunk el odáig, hogy vége, az egyszerűen nem ugrik be. Az első emlékem, hogy fekszem az ágyunkban, és mintha az elmúlt négy és fél év egy pillanat lett volna. Körülöttem mindenhol dobozok, majd Szabolcs bátyja jön értük egy bérelt Transporterrel. Szabolcs pedig, mielőtt kijön a fürdőből, megkérdezi, fölöltöztem-e. Kinyitom az ajtót, már rég rajtam a pizsamám, de nem bírok megszólalni, csak értetlenül bámulok rá, hogy ez meg milyen kérdés volt. Ő nem néz a szemembe, elveszi az ágyról a párnáját és a takaróját, és megágyaz magának a földön. Fekszünk a csöndben, csak egy-egy fénycsík fut át a plafonon, ahogy elhalad az utcában egy autó. Aztán meghallom Szabolcs mély és egyenletes szuszogását. Olyan csöndesen aludt mindig, mint egy kisgyerek. Soha, még nagy berúgások után sem horkolt.

Ezt is úgy szerettem benne, de akkor fájt ez a békés, egyenletes szuszogás, és zokogni kezdtem.

Odavágok hozzá egy párnát, vagy az is lehet, hogy egy pohár vizet, tényleg olyan álomszerű az egész, aztán odahajolok fölé, és ütni kezdem a mellkasát, a fejét, és kiabálom az arcába, „Hogy tudsz ilyen nyugodtan aludni, amikor most hull szét minden, ami mi voltunk? Miért nem akarod már többet látni a mellem vagy a seggem? Miért nem akarsz hozzám érni? Miért nem nyomhatom többé a hideg lábfejem a hasadhoz?” Szabolcs erre valami olyasmit mond, hogy nyugodjak meg, ő befelé sír, de lehet, hogy ezt is csak utólag képzelem. Valószínűbb, hogy akkor sem mondott semmit.

Másnap reggel megjött a bátyja, időben, ahogy mindig, én hülye még kávét is főztem neki, elvégre a vendéggel mindig kedvesek vagyunk. Aztán leléptem. Azt mondtam, órám van, pedig aznap szombat volt, persze ez sem tűnt föl Szabolcsnak. A ház előtti parkból, egy padon fagyoskodva néztem végig, ahogy szép lassan kicipelik az albérletünkből a cuccokat. Aztán Szabolcs egy üzenetet küldött, hogy a kulcsot a postaládába dobta. Mikor kinyitottam a ládát, rögtön feltűnt, hogy a parafa dugóból faragott kulcstartó nincs ott. Még én készítettem neki a kapcsolatunk elején. Ez a szinte már gyengédnek mondható gesztus annyira meglepett, hogy még sírni is elfelejtettem. Azt csak később tudtam igazán, akkor, amikor két nappal később rám írt a maga akadémikusi hidegségével, hogy „Szervusz! Nem maradt nálad a Jókai-kódex fakszimile kiadásának fénymásolata?” Ezt a szervuszt mindig is utáltam, pedig tényleg így köszönt mindenkinek.

Napokig nem aludtam otthon, hol az egyik, hol a másik barátnőmhöz kéredzkedtem be. Elviselhetetlen volt a lakás, a bútorok és a könyvek helye is rá emlékeztetett, de mivel két hónap volt a felmondási idő, tavaszig ott kellett maradnom.

Aztán március elején, egy kora esti szeminárium előtt, a proszektúra folyosóján megláttam, hogy az évfolyam legjobb nője tinderezik. Holott mindenki azt hitte róla, hogy neki aztán biztosan baromi egyszerűen megy a pasizás. Erre tessék, Székelyudvarhelyi Bettina ezerrel húzkodja a portrékat balra meg jobbra. Aznap egész éjjel cikkeket elolvastam a Tinderről, Bumble-ről, meg még néhány ismerkedős appról, és végül úgy döntöttem, kihagyom a Tindert és társait, ott úgyis mindenki csak szexelni akar, és inkább a komolykapcsolat.hu-ra regisztrálok.

Az eleje még egyszerű volt. Születési dátum, felhasználónév, nő vagyok és férfit keresek. Aztán mindenféle képek kiválasztásával kellett igazolnom, hogy nem vagyok robot. Majd megint megkérdezték, hogy mi a nemem, hogy milyen nemű társat keresek. Szépen válaszolgattam a kérdésekre az 1-től 10-ig terjedő skálán: Mennyire fontos a partnere életkora? – 6 Mennyire zavarja, ha leendő partnerének gyermeke van? – 3. Mennyire fontos a másik iskolai végzettsége? – 8. Aztán egy Miro-képrészlet meg egy felhőkarcoló közül kellett kiválasztanom, hogy melyik tetszik. Nem volt olyan lehetőség, hogy egyik sem, ezért rámentem a Miróra. Melyik évszak ad önnek inspirációt? A kérdés alatt négy, az időjárásnak megfelelő fotó ugrott elő. Tavaszi gyerek vagyok, hát a tavaszra kattintottam. Ezt rögtön megint egy komolyabb kérdés követte: Mi a vallása? Mivel nem volt olyan opció, hogy hinni próbáló ateista, ezért a hívő, de nem vallásos opciót jelöltem be. Aztán egy rakat feleletválasztós kérdés jött, amire csak random ikszelgettem igent és nemet. Mindent terv szerint csinálok. – Igen. Mindig szakítok időt másokra. Gyakran vagyok túlterhelt a sok teendőm miatt. Keresem a kalandot. – Nem. A hozzászólásaim többnyire emelik a beszélgetések színvonalát. – Igen. Sokat teszek azért, hogy mások jól érezzék magukat. – Nem. Egyszerre tudok több dologra koncentrálni. – Nem. Szeretem a rendet és a szervezettséget. – Igen. Szívesen készítek saját kezűleg ajándékokat másoknak. – Igen. Ön nyitott ablak mellett alszik?

Közben felhangosítottam a Florence and the machine-t. „We all have a hunger, We all have.” Amióta szétváltunk Szabolccsal, sok zenét hallgattam. Egészen másként hatott rám minden szám, valahogy sokkal mélyebb kapcsolatba kerültem a zenével, mint utoljára kamaszkoromban. Az utcára pedig már csak füldugóval tudtam kilépni, mert különben elviselhetetlenül unalmas volt minden.

Már majdnem feladtam a komolykapcsolat.hu-ra való regisztrációt, amikor közel két óra kattintgatás után felcsillant a remény. Üdvözöltek, bekerültem a rendszerbe. Már csak a profilomat kellett elkészítenem. Nem írtam mottót, nem fogalmaztam meg három dolgot, amiért hálás vagyok, csak egy akkora képet töltöttem fel, amin kábé akkora a fejem, mint egy mákszem, ráadásul a szemüvegem meg a kendőm teljesen el is takar. Mindegy, gondoltam magamban, csak mehessek tovább, aztán majd meglátom, mi itt a szokás, és lecserélem valami másra. A fotót még Szabolcs csinálta rólam a Balatonnál. Én kértem meg, ő sosem fotózott magától, pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy egyszer azt mondja: „Maradj így, ne mozdulj.” Mindegy, én úgy csinálok a fotón, mintha ezt mondta volna, oldalra nézek, vigyorgok, mintha a távolban pont meglátnék valakit, akinek örülök.

És amikor már azt hittem, tényleg végeztem, akkor jöttem rá, ha nem fizetek, akkor a pasikból csak szétmosódott képeket látok, meg kereszt- és foglalkozásneveket. Amúgy lehet, hogy nem ártott volna komolyabban venni a beugró kört, mert csupa programozót meg középvezetőt adott ki a rendszer.

Szóval előkaptam a bankkártyám, és már pötyögtem is be az adataim, hogy háromhavi akciós előfizetés kifizetése után végre láthassam, kik vannak a pixelek mögött. Közben újabb nyolc pasi adatlapját ajánlotta fel a rendszer. Az összeg feldolgozásáig végigpörgettem a profilokat.

Csaba kívánsága: nyerjek a lottón

Zsolt: Igazából se nem szeretnék nagy szavakat használni, de elbagatelizálni se kívánnám, inkább csak annyit mondanék: lelkitárs  Egy olyan valaki, aki egyszemélyben a párom, de mellette a legjobb barátom is. Akiről mindent tudok, és hajlandó vagyok, élvezettel tölt el, újat is megtanulni róla, természetesen csakis kölcsönös feltételezéssel.

Ami Kristófot érdekli: Minden, ami vicces! 😉 Jeligének kiválóan alkalmas, szeretem a humort, fontos dolognak tartom a jókedvet, mert ettől az ember környezete is óhatatlanul is jókedélyűvé válik, ami nem rossz kiindulási alap egy esetleges kapcsolatépítés szempontjából. 🙂

Imre magáról: Holland vezetéknév, Sportszerető, leginkább foci, nem is volt annyira rossz, bár a rengeteg sérülés és műtét nem ezt erősíti, mellette úszás, bringa, de alapvetően mozgás. Némi humorérzék, ezzel sok barát élne cáfolattal 😀 Pályakezdő-pályaelhagyó tesi tanár, aki végül számításait az online-offline grafika terén találta meg. Stephen King-rajongó, de alapvetően mindenevő, vagyis inkább mindenolvasó. Zenei ízlést tekintve a markás kifejezés használható. Krónikus gitárszerető. Marvel-filmek kedvelője stb.

Gábor kedvenc időtöltése: Attól függ, hogy hétköznap, vagy szabadnap 🙂 Szeretem a munkám, szeretem, amit csinálok, így értelemszerűen hétköznapjaim javarészét munkával töltöm, de nem mondanám magam munkamániásnak, egyszerűen jó bejárni dolgozni, családias légkör, mindamellett maximális professzionalizmus, nem is lehetne konstruktívabb légkör. Szabadnapomon természetesen a legjobb nem csinálni semmit. 😀 Persze az aktív kikapcsolódás híve vagyok, valami sport, esetleg kirándulás, de egy szimpla mozizás, vagy sörözgetés a barátokkal.

Lujó hobbija: rajz, gitár, sport, kreatív dolgok, úszás, futás, bicikli, kirándulás, PS4, filmek, barátok között, futás, valamint rajzolni is szoktam grafikus táblán, vagy szabad kézzel. Kisebb összejövetelű baráti beszélgetések.

Pál: kevésbé tudom kimutatni az érzelmeim | logikus és higgadt vagyok, nem vagyok indulatos | tisztán látom a gondokat, a partnerem kimutathatja a maga érzéseit Kicsit unalmas vagyok | megbízható | a partnerem mindig számíthat rám, és mindig érdekes maradhatok az ő számára Nem vagyok elég művelt | józan, gyakorlatias, sportos alkatú vagyok | partneremnek sem kell Nietzschét olvasni

Ádám: Szeretem fejleszteni a személyiségem, jó érzés, amikor egy ellentét során nyugodt tudok maradni, meg tudom érteni a másik fél álláspontját, és konstruktívan közös elfogadhatóság felé tudom terelni a beszélgetést. Másfél éve indultam el a személyiségfejlesztés útján, amin lenyűgöző eredményeket értem el, ezáltal jobbá tudtam válni a munkámban és a magánéletben egyaránt.

Annyira unalmasak voltak, hogy inkább lefeküdtem aludni. Egész éjjel a honlappal álmodtam, újra és újra próbáltam a kérdésekre válaszolni, de valamiért ledobott a rendszer, aztán egy hackerbanda lenyúlta az összes pénzt a bankkártyámról. A legrosszabb az a jelenet volt, amikor megláttam Szabolcs adatlapját a többi pasi között. Ő is azzal a fotóval volt fönt, amit én csináltam róla, de valahogy a mosolya nem azt üzente, hogy „Na, legyünk már túl rajta.” Hanem valami flegma és elérhetetlen férfiasságot, amire tudom, hogy egy csomó nő bukik. Zokogva ébredtem. Egészen addig eszembe sem jutott, hogy Szabolcsnak utánam is lehet nője.

Háromnegyed négy volt, mikor újra felnyitottam a laptopom. Hárman is írtak. Zoli azt, hogy szereti a komolyzenét és a természetet, bámulni a csillagos eget és kis cetliket hagyni a kedvesének. Gabi pedig azt kérte, hogy tegyünk egy próbát, és írjuk meg együtt életünk regényét. Ő is orvos szeretett volna lenni kiskorában, biztosan sok közös dolog van bennünk. Lajos pedig azt üzente, hogy egy életünk van, éljünk bátran, kíváncsi rám. Valószínűleg úgy kopizta ki a levelet, mert Ildinek hívott, nem Zsuzsinak.

Két órámba telt, mire kinyomoztam egy e-mailt, amire megírhattam, hogy „Bár nem találtam meg azt a felületet, ahol igényelni lehet a pénz visszafizetését, de nagyon szeretnék élni a kéthetes pénzvisszafizetéssel. Ha lehet, akkor most azonnal szüntessék meg a profilomat. Én még erre nem vagyok kész. Vagy írjak levelet a német postacímükre angolul?”

Egész délelőtt azt néztem a mobilomon, hogy jött-e válasz a központtól, de csak egy Gábor küldött egy mosolyt. Mit vigyorogsz, mit?!

Aztán este jött végre egy levél Klaudiától, aki azt írta, hogy nagyon sajnálják, ha nem nyerte el tetszésem az oldal, a pénzt nem is vették le, csak egy függő utalás történt, vissza fogom kapni az összeget. És elküldte a linket, ahol néhány kattintás után tényleg le tudtam iratkozni a komolykapcsolat.hu-ról, mégsem könnyebbültem meg.

Eltelt fél év, egy, másfél. Az új, kisebb albérletemet már újra otthonnak tudtam hívni. Zenét már nemcsak az utcán, hanem otthon is egyfolytában hallgattam, vagy ha nem azt, akkor valami politikai hírháttér műsort, esténként lefekvéshez pedig pszichológiai témájú előadásokat. Már tudok középen aludni a franciaágyban, a mi-ből is szép lassan újra én lett. Már nem azt mondom, hogy „Jól vagyunk.” hanem, hogy „Megvagyok.” És egyre kevésbé érzek emiatt szégyent vagy bűntudatot.

Néhány hete regisztráltam Tinderre. Ott csak a képek a fontosak, semmi kétórás teszt meg előfizetésig homályos képek. Már vállalom az arcom, cseten vicces vagyok és laza. Kávé vagy bor, mint a szex szinonimái. Havi két-három randi. Unalom. Most épp Mr. Üvegtigris. Ő az első, akit felhívok magamhoz.

– Nem, nincs? Na, várjál. „Itt mindenki hülye?”

Nincs kedvem hanyatt vágni magam, aztán valamiért mégis megteszem, hátha most más lesz. Előveszi az óvszert a farzsebéből, bontott csomag, egy már hiányzik belőle. Alig néz közben a szemembe, és nem csókol meg. Még valaki mást szeret.

Megfogadom, hogy ez volt az utolsó próbálkozás, és törlöm magam Tinderről. Nyár van, de nincs programom ma estére, mert azt hittem, hogy egész éjjel dumálni fogunk a pasival. Nem hív senki, és nekem sincs kedvem senkit felhívni. Lezuhanyozom, aztán kiülök a nyitott ablakba. Van még két szál cigim. Elindítom a zenét. Kiwanuka Light pont jó lesz. Úgy esik a délutáni fény az ablaküvegre, hogy egészen tisztán látom magam benne. Az arcom, a mosolyom, a felhúzott térdem, a mozdulataim szépnek és egészen idegennek tűnnek, mintha hosszú idő után újra látnék egy régi ismerőst.

 

 

Ughy Szabina (1985, Ajka)

Író, szerkesztő, mese- és irodalomterapeuta. Budapesten él. A Móra Kiadó irodalmi szerkesztője, Könyv-Tükör címen rendszeres tart különböző tematikájú irodalomterápiás, önismereti csoportokat. Két verseskötet és egy regény szerzője.