Hegyi Ede: Szép időnk lesz 7.

liaye/lomography felvétele

 

Várok. Hallgatom a szuszogását. Mire összeszedném a bátorságomat, belekezd.

„Nézze Endre, igazából nem véletlenül hívtam. Sajnálom, de nem tudtam, kihez fordulhatnék. Most vitték el az öreget a mentők, a mosdóba menet ájult el.”

Talán nem most kéne elhívnom vacsorázni.

„Igen?”

„Összepakoltam a kórházi csomagját, utána kéne vinnem, de sajnos nincs autóm.”

Utálok vezetés közben telefonálni. Szinte sosem tudok a másikra figyelni. Most mégis tisztán értek minden szót.

„Félóra múlva érkezem. Legyen készen.”

A következő benzinkútnál lefordulok a pályáról. Tankolok, veszek két szendvicset, egyet Annának, egyet nekem. Meg egy zacskó nápolyit a vénembernek. Áthajtok néhány falun, alig lassítok. A főúton száztízzel, a falvakon át hetvennel megyek. Úgy érzem, Anna mellett kell lennem.

A kapu előtt vár. Az egyik vállán sporttáska, a másikon hátizsák. Bepakolunk a csomagtartóba. Elindulunk.

„Majd navigálok” – mondja.

Ráadom a gyújtást.

„Itt balra, aztán egyenesen a főtér felé” – kezd bele, mintha nem tudná, hogy itt nőttem fel.

„Mi is történt egészen pontosan?” – kérdezem.

„Azt mondta, ki kell mennie. A karomra fogtam, de már akkor éreztem, hogy alig tartja magát. Megkérdeztem, nem akar-e leülni, erre összecsuklott.”

„És aztán?”

„Semmi és aztán. Nem akart felkelni, erre hívtam a mentőket, majd magát.”

„Élt még?”

„Volt pulzusa. A következőnél pedig jobbra.”

„Köszönöm.”

„Igazából én köszönöm. Ha maga nem jött volna, nem tudom, mi lett volna velem.”
„Nincs mit” – felelem, és felváltok négyesbe. Kiérünk a faluból. Egy ideig szótlanul utazunk. Bekapcsolom a rádiót. Időjárás-jelentés. A hétvégén még szép időnk lesz. Jövő hétfőtől záporok, zivatarok.

„Mindig ezt mondja, nem?” – kérdezem.

„Tessék?”

„Mindig ugyanaz a szöveg. Ha csapadék várható, mindig azt mondják, záporok, zivatarok. Ugyanaz a két szó, ugyanaz a sorrend. Nem furcsa?”

„De, engem is a hideg ráz” – vágja rá, és látom a szemem sarkából, hogy elmosolyodik.

„Nem is mondja komolyan.”

„Dehogynem. Itt majd megint jobbra. De egy idő után megszokja az ember. Kell hozzá néhány évtized.”

Elhallgatunk. A kötelező reklám után valami pörgős, elektronikus zene indul el. Kikapcsolom a rádiót.

„Hoztam magának enni, ha gondolja” – mondom.

„Tényleg? Ez igazán kedves… tudja… eléggé éhes vagyok. Reggel üres gyomorral indultam, gondoltam, majd megreggelizünk együtt Polszkával.”

„Mögöttem a hátsó ülésen van egy szatyor. Vegyen ki egy szendvicset nekem is, kérem.”

Kikapcsolja magát, hátrafordul, közben akaratlanul is a vállamhoz nyomja a mellét. Nem is tudom, mióta nem volt hozzám ilyen közel nő. Igyekszem az útra fókuszálni.

„Kibontsam?”
„Igen, legyen olyan kedves.”

A kezembe nyomja a háromszög alakú szalámis-tojásos szendvicset, szinte rágás nélkül falom be. A nadrágomba törlöm a kezemet.

„Maga szerint lehet hinni Polszkának?”

„Bár tudnám… sajnos nem igazán lehet megítélni. Szerintem már nem ebben a világban jár.”

„Mármint?”

„Úgy hiszem, hogy akárki is volt valaha, már nem az az ember.”

„Szóval maga is tud arról, mekkora egy görény volt.”

„Persze, hogy tudok. Úgy kaptam meg a munkát is.”

„Tudta, hogy egy gyilkos, és mégis eljött hozzá?”

„Igen.”

„Sajnálom, de nem értem. Nem fér a fejembe.”

„Nem is kértem, hogy megértse.” Érzem a hangján, hogy elkomorodott. Talán meg is bántottam.

„Ne haragudjon, nem akartam megsérteni.”

„Mindegy.”

Ezt Zsuzsa is nagyon jól csinálta. Amikor felszívta magát, mindenre ez volt a válasza. Minden rendben? Mindegy. Jól vagy? Mindegy. Nincs baj? Mindegy. Istenem, mennyire utáltam ezt benne.

„Sajnálom, Anna. Tudja, nekem egészen rémes emlékeim vannak róla. Eléggé megkeserítette a gyerekkoromat. Sőt, az egész családom vagy talán az egész falu életét, nem beszélve a nyilvánvaló bűneiről. Féltünk tőle, rettenetes figura volt. Persze most sem egy kifogástalan úriember.”

„Mit csinált?”

„Ez itt a kórház, nem?”

„De, de. Igen. Ott tud megállni” – mutat egy sorompó felé.

Leparkolunk. A vállamra veszem Polszka egészségügyi csomagját, és kiveszem a kekszet a hátsó ülésről. Bemegyünk a recepcióra, Anna intéz mindent. Tanúja lehetett már néhány ember utolsó napjainak.

Leültetnek minket a váróban. Elmegyek a büfébe, hozok két presszót, az újságosnál meg veszek egy keresztrejtvényes füzetet. Arra számítok, sokáig leszünk itt. Ráérek este is hazamenni. Otthon úgysem vár semmi.

„Ez a kávé rettenetes” – mondja Anna nevetve. Belekortyolok én is.

„Egyenesen undorító. Csak tudnám, minek árulnak egyáltalán ilyet.”

„A semminél végül is jobb.” Összegyűri a műanyag poharat. Elkéri az enyémet is, elviszi a legközelebbi kukáig.

„Akar játszani?” – kérdezem, és előveszem a rejtvényt.

A dromedár is ez, négy betű: teve. Hajókikötő, három betű: rév. Tisztán látható (körvonal), négy betű: éles. A tárgy ragja, egy betű: t. Az idő jele a fizikában, egy betű: t. Kérdő szócska, egy betű: e. Római egyes, egy betű: i. Kitöltünk négyoldalnyit, megunjuk.

„Mint az időjárás-jelentés” – mondja Anna. „Mindig ugyanaz.”

Ebédidő után az egyik nővér Annát hívja, elmennek. Pár percre rá betolnak egy idős, csontsovány férfit. Kitámasztják a tolószékét. Hurutos köhögőrohamok rázzák. A kezében véres nyállal teli zacskót tart, abba köpi a váladékot.

Két rendőr egy felszakadt fejű, talajrészeg fickót kísér, aki egyáltalán nem hajlandó szót fogadni. Miután leültetik az egyik padra, szinte lefolyik a székről, és hason csúszva próbál meg elosonni. Amikor felszedik, ugrik egy nagyot, majd elterül a padlón.

„Maradj már nyugton, bazmeg” – kéri az egyikük. „Aludj inkább.”

Órák telnek el, közben anyámra gondolok és Polszkára, megpróbálom elképzelni, ahogy azzal a fényes bajszával anyámat csókolja. Röhejes. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy együtt voltak. Nem akarom elhinni, hogy bármi közük is lehetett egymáshoz.

Nem tudom, mi volna a helyes. Elolvassam a naplókat, kutassak a nyomok után? Vagy hagyjam a francba az egészet? Lehet, hogy fel kéne gyújtanom inkább a naplókat, a kristálypoharakat, a csengőt meg az egész rohadt házat. Égjen porig minden.

Anna közeledik. A szemei kisírtak, vörösek. Odafutok hozzá, megölelem.

A vállamba fúrja az arcát. Amikor úgy tűnik, megnyugodott, elkísérem a padhoz, leültetem, zsebkendővel kínálom. Kifújja az orrát, levegőért kapkod.

„Jól van, ne tartsa vissza” – mondom ugyanazzal a higgadtsággal, amellyel a gyerekeket nyugtatom, amikor a hörcsögüket vagy a teknősüket gyászolják. „Meghalt.”

„Sajnálom” – vágom rá automatikusan. „Jöjjön, hazaviszem.”

Beülünk a kocsiba, szótlanul megyünk Polszka házáig.

„Be tudna jönni velem?”

„Persze.”

Bevisszük a cuccokat az ebédlőbe. Kivesz az öreg csomagjából egy borítékot, átnyújtja. Az áll rajta: végrendelet.

„Szerintem el kéne olvasnunk” – mondja.

 

Hegyi Ede (1988, Budapest)

Szabad bölcsészként végzett. Első regénye, A senki megjelenését követően egy éven keresztül vezetett tárcasorozatot a Könyvesmagazinban, továbbá jelentek meg írásai a Népszavában is. Második regénye Te címmel látott napvilágot.