N. Tóth Anikó prózája

Jens Mattke felvétele

OSZTÁLYKIRÁNDULÁS

…túra kemping autóbusz városnézés panzió vonat aquapark kollégium hajó múzeum turistaház léghajó mozi kastélyszálló űrhajó pláza hostel hintó koncert bicikli vár roller várrom erdei vasút barlang repülő kilátó motorbicikli szabadulószoba ló stadion bringóhintó…

Városnevek röppennek, kirándulóhelyek gyülekeznek. Eszement ötletek tülekednek. Néhány kifejezetten bölcs javaslat óvatoskodik. Pár izgalmas indítvány befigyel.

Miután a brainstorming kifárad, következik a törlés – tűpontos indoklással, kitartó fanyalgással, csípőből elvetéssel. Marad három lehetőség. Érvek és ellenérvek sorakoznak, majd szavazunk. Én is. Az eredmény kedvemre való, nem véletlenül. Jól látszott, hányukra gyakoroltam kellő hatást a remekül kibontott argumentációmmal. Miközben természetesen egy hang voltam a sok közül. A győztesek elégedetten nyugtázzák a döntést. A másképp szavazók pofákat vágnak, dühösek, szájukat húzogatják, beszólogatnak. Csakhamar persze belenyugszanak, még a legvehemensebben ellenálló is beadja a derekát. Néhány kedvcsináló mondattal elsimítom a hullámzó kedélyeket. Kitűzzük a dátumot.

Az indulásig fennmaradó néhány hét alatt rendszeresen beszámolok gondos szervezőmunkám szakaszairól és fejleményeiről, érzékelem a várakozás feszültségének és örömének fokozatos növekedését, az elcsípett beszélgetésfoszlányokból kicsusszanó terveket, az álmodozás szeszélyes képeit. Életük legnagyobb kalandjára számítanak. Nem csalódhatnak.

Amikor a szállásbeosztást rájuk bízom, lányok egy kisebb csoportja megvár osztályfőnöki után. Nem kertelnek, kerek perec kijelentik, hogy ikszipszilonnal nem szeretnének egy szobába kerülni. Rendben, akkor ő majd másokkal alszik. Ám kiderül, hogy mások sem szeretnének vele. Gyakorlatilag senki. Rendben, akkor majd én osztom meg vele a szobám. Nem csalódhatnak. Megkönnyebbülnek, diadal és káröröm keveréke rajzolja át az arcukat.

Amikor a programot pontosítom, a kezdeti lelkesedés gyors és általános lohadását tapasztalom. Meglep, hogy a legbuzgóbbak sem tartanak ki. Kénytelen vagyok újratervezni az útvonalat, néhány ravasz cserével sikerül szellősebb hatást elérni. Nem csalódhatnak. A kirándulásokon már-már idegesítően fáradhatatlan fiú egyszer csak bejelenti, hogy családi esemény miatt mégsem jöhet velünk.

Amikor a befizetendő összeg kerül szóba, néhányan fellélegeznek, mások egykedvűen nyugtázzák, s akad, aki homlokráncolással reagál. Egyvalakiről tudom, hogy nem engedheti meg magának. Már emelkedik is a keze. Nagy mókamester, kár lenne, ha itthon maradna. Fanklubjának egyik tagja javaslattal jön elő: előlegezzük meg az osztálypénzből, s majd törleszti. Remek ötletnek tartják, támogatják, megszavazzák. Nem csalódhatnak. Büszke vagyok rájuk.

Az indulás előtti napon csomagolási tanácsokat osztok. Tiltólistáról tételeket idézek. A házirend kirándulásra vonatkozó szabályait sorolom. Ebből kifolyólag kaján és jelentőségteljes mosolyokat gyűjtök. A részvételi díj az osztálypénztárnok zacskójából a kézitáskámba készített borítékba vándorol. Az időjárásjósok igazi kirándulóidőt ígérnek. A programterv tökéletes. Nehéz eldöntenem, hogy a készülődés kollektív izgalma ragadt-e rám, vagy a felelősség egyéni gondja okoz-e szerencsére nem elviselhetetlen gyomortáji szorítást.

A vasútállomáson létszámellenőrzést tartok. Ikszipszilon hiányzik, állapítom meg félhangosan. Nekünk ugyan nem, visszhangozza fojtott vidámsággal a körülöttem nyüzsgő lánycsapat. Előkaparom a telefonom, hátha hívott, csak nem vettem észre. De nem jelez nem fogadott hívást. Új esemes sincs. Kikeresem a névjegyzékből. Rákoppintok. Kicseng. Nem veszi fel. Írjatok rá a csoportban, próbálom oldani a problémát. Nincs a csoportban, hallom a tényállást. Mi az, hogy nincs, töprengenék fennhangon, ha nem érkezne éppen a vonatunk. Szedelőzködünk, felcuccolunk. Az ülésrend nehezen alakul, többen nem találják a helyüket. Utóbb kiderül, helyjegyes kocsiba szálltunk – helyjegy nélkül. Rugalmasságom jóvoltából felülkerekedek az igazán nem nagy bakin. A harmadik megállóban felszáll a kolléganő, kicsit fellélegzem, feleződik a felelősség. Roppant feszült, nagy erőfeszítéssel leplezi, de engem nem ver át. Később elárulja, hogy összekülönbözött a férjével, aki nehezen fogadja el, hogy két éjszakát házon kívül tölt. Csaknem az út feléig ez a téma. Korábban nem voltunk bizalmas kapcsolatban, váratlanul ér. Nem tudom félbeszakítani a panaszáradatba váltó helyzetjelentését.

Pedig ikszipszilon jár a fejemben. Amikor a kolléganő néhány másodpercnyi szünetet tart, előkapom a telefonom. Koppintok. Kicseng. Nem veszi. Csak nincs valami baj. Bosszankodom. Aggódom. Felhívom a titkárságot, nem volt-e bejelentés. Nem volt. A kolléganő kerepelése miatt zúg a fejem. Felállok azzal az ürüggyel, hogy ellenőrizzem az utazóimat. Megállok egy-egy négyes fölött. Átragad rám a jókedvük.

Ami aztán kitart egész nap. Még a kolléganőnek is jut belőle, aki gyorsan elhessegeti férje szemrehányó arcát. A program flottul teljesíthető. Nem túlhajtott, de nincsenek üresjáratok se. Hiába, gyakorlat teszi a mestert. Rutin, rátermettség, rugalmasság. Ó, a három R! Amivel csodákra vagyok képes! Délutánra kicsit mindenki elpilled, a zúgolódást megelőzendő szabadot kapnak. Mi is. Noha szívesen megkeresném azt az eldugott hangulatos kávézót, amit néhány évvel ezelőtt fedeztem fel ugyancsak osztálykirándulás alkalmával, mégis inkább a kolléganő kívánságának teszek eleget, aki egy elegáns bolt ruhakölteményeibe feledkezik bele hosszú szakmai beszédbe elegyedve az eladóval. Az én tanácsomat is kikéri, végül a kettőnkét mérlegelve választ, és szerfelett elégedetten távozik nagyjából a havi béremnek megfelelő értékű zsákmánnyal. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy minden bizonnyal megéri elviselnie a kissé féltékeny természettel, ám jelentékeny jövedelemmel megáldott férjet.

A megbeszélt időt mindenki tartja, elégedett vagyok. Hiába, a következetes munka meghozza gyümölcsét: tökéletes az osztályom, tökéletes az összhang közöttünk, a kölcsönös bizalom szilárd alapokon nyugszik. Nem csalódhatok.

A pizzériában előre rendelt vacsora is időre kész és mennyiségben, ízben kielégítő (ketten-hárman biggyesztgetnek csupán – az örök elégedetlenek –, hogy ettek már jobbat is). Pikk-pakk bekebelezik azért, s mehetünk végre a szállásra.

A szobafoglalás is olajozottan megy, köszönve az előzetes beosztásnak. Bevillan ikszipszilon arca, de megint másra terelődik a figyelmem. Mindenkihez bekopogok, minden rendben van-e. Úgy találom, igen. Jó éjszakát kívánok, arra figyelmeztetve, hogy holnap is igényes nap lesz, lehetőleg ne kuruttyoljanak hajnalig. A kuruttyol szón magam is meghökkenek, nem még az elcsigázott kirándulók.

Kimerültségükön azonban elég hamar úrrá lesznek. Alighanem rögtön azután, hogy kihúztam a lábam a szobákból. Mindebből persze sokáig semmit nem érzékelek. Elhúzódik az esti toalettem, talán azért is, mert tartok tőle, hogy a kolléganő újra előveszi a reggeli témáját. De csak egy üveg bort vesz elő a csinos bőröndjéből, állítása szerint a kedvenc rozéját, és egy sokkal libilincselőbb témával is megkínál a bor mellé: a két új kolléganő magánéletének elképesztően bonyolult viszonyrendszerét boncolgatja. Sem a valóban finom rozé, sem az esti mese nem ringat félálomba, sőt, inkább felélénkít, ezért is leszek figyelmes a folyosóról érkező nyugtalanító zajokra.

Szobaellenőrzést tartok. Mintha speciális érzékük figyelmeztetné őket a tanárveszélyre: mikor kilépek a folyosóra, több ajtó is becsapódik, sietős lábdobogás, papucstalpslattyogás szűrődik ki innen-onnan. Előbb találomra nyitok be egyik-másik ajtón, de nincs ínyemre, amit látok, ezért sorra veszem a szobákat. Hunyorognak a hirtelen felkapcsolt neonlámpák hasító fényében. Természetesen nincs mindenki a helyén. De kivétel nélkül mindenki mámoros hangulatban van. Egy kapkodva ágy mögé rejtett pálinkásüveg nagy robajjal felborul. Az egyik gyanús takarót felrántom. A látvány eszembe juttat egy húsz évvel korábbi pillanatot. Akkor én bújtam meg egy osztálytársam takarója alatt. Megalázó következményei lettek. Most én is kövessem az osztályfőnököm példáját? Raplizzak a razzián? Fenyegessek? Átkozódjak? Nem csalódhatnak. Nem csalódhatok.

Az egyik lány felül az ágyban, és maga elé hány. Ketten is a segítségére sietnek. Nekem földbe gyökerezik a lábam. Oldalra csuklik a feje. Hullafehér az arca. Azt hiszem, az enyémből is kifut minden vér. A lányok nagy erőfeszítést bevetve győzködnek. Ne aggódjak, nem kell mentőt hívni. Volt már ettől rosszabb is.

Visszatámolygok a szobába. A kolléganő békésen horkol. A telefonom nyikkan: esemes érkezik. Ikszipszilon kér elnézést, amiért későn jelez. Nem indokolja, miért nem jött. Csak reméli, hogy nem okozott kellemetlenséget, s nem csalódok benne.

Nem csalódok. Nem csalódhatok.

N. Tóth Anikó (1967, Zselíz)

Prózaíró, egyetemi oktató (Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem).