Kosztrabszky Réka kritikája Frances O’Connor Emily című filmjéről

Egy írónő enigmája

A 19. századi angol irodalom jelentős szerzői közé sorolt Brontë nővérek élete már korábban is foglalkoztatta a filmes alkotókat. Az első, Devotion című, fikciós elemekben bővelkedő fekete-fehér életrajzi filmet, mely egy szerelmi háromszög keretei közé helyezte Charlotte és Emily íróvá válásának folyamatát, 1946-ban mutatták be az amerikai mozikban. Ezt követte az 1973-as The Brontës of Haworth című minisorozat, majd André Téchine 1979-es filmje (Les Sœurs Brontë), mely a három írónő életére, valamint az általuk segíteni kívánt testvérükhöz, a szintén írni vágyó, de önpusztító életmódjába végül belehaló Branwellhez fűződő viszonyukra koncentrált.  A 2016-ban bemutatott To Walk Invisible című tévéfilm középpontjában viszont már sokkal inkább a publikálási nehézségeik és sikeres alkotóvá válásuk állt. Ebbe a sorba illeszkedik a Frances O’Connor által írt és rendezett Emily című mozifilm is, mely azonban a korábbi életrajzi alkotásoktól eltérően a három nővér közül a legvisszahúzódóbb, enigmatikusnak és vadócnak tartott Emilyt tette meg főhősnőnek.

Az Emily azok közé az életrajzi filmek közé sorolható, melyek egy-egy írónő műveinek keletkezési körülményeire koncentrálnak, mint például a Mary Shelley – Frankenstein születése, a Colette, a Vita és Virginia vagy a Dickinson című sorozat. Ezek jellemzője, hogy szinte kivétel nélkül egy szerelmi kapcsolatot láttatnak az adott szerzők inspirációs forrásául. Azonban míg a felsorolt alkotók élete valamelyest ismert, addig Emily Brontë nem hagyott hátra naplóbejegyzéseket vagy levelezést, és ami tudható róla, az szinte kizárólag a legidősebb nővér, Charlotte Brontë elmondásából származik, aki egyes irodalomtörténészek feltételezése szerint tudatosan alakította ki Emilyről a félénk, különc testvér képét, hogy magát egyfajta vezető szerepet vállaló anyafigurának állítsa be, és elfedje húgának a társadalom által el nem fogadható „sokkoló viselkedését”. Az alkotás érezhetően épít Emily személyiségének Charlotte által vélhetően kifogásolt vonásaira (amely a két nővér közti súrlódások fő forrása is), ugyanakkor Emily leveleinek megsemmisítését nem a nővére önkényes cselekedeteként, hanem a fiatalabb testvér halálos ágyán megfogalmazott kéréseként prezentálja. Emily Brontë személyének az önfeltáró dokumentumok hiányából következő rejtélyessége a kutatók számára még manapság is fejtörést okoz, megválaszolatlan kérdés például az is, hogy az írónő honnan meríthetett ihletet a bűnt, erőszakot és hátborzongató történéseket is ábrázoló, s emiatt vegyes kritikai fogadtatásban részesült Üvöltő szelek megírásához. Ugyanakkor éppen ez a hiány adott lehetőséget O’Connornak arra, hogy egy fikciós elemekkel átszőtt történettel adjon feleletet az alkotásban Charlotte által artikulált kérdésre, és első, maga által írt és rendezett filmjében megalkothassa saját Emily-portréját.

A rendezőnő művének egyik szembetűnő vonása, hogy a főhősnőt a nővéreitől elszigetelődő alakként jeleníti meg. Charlotte-ot kevésbé rokonszenves, minden lében kanál személyként láttatja, aki számtalanszor szóvá teszi, hogy nemcsak zavarónak tartja, hanem olykor egyenesen szégyelli is Emily különcségeit. Anne karaktere még nála is jobban háttérbe szorul, annak ellenére, hogy Emilyvel – Charlotte elmondása szerint – szinte elválaszthatatlanok voltak, és sokáig együtt szövögették a kettejük által megálmodott Gondalban játszódó történeteiket. Ezzel szemben a filmben Anne a meséiket gyerekesnek tartó Charlotte miatt hagy fel a szokásos esti történetszövögetésükkel, ezáltal Emily megfosztatik a bensőséges kapcsolat és a kreativitás megélésének lehetőségétől. A lány elszigetelődése a kudarcai miatt hazatérő Branwellel való viszonyának szorosabbra fűzését szolgálja, mely viszonyt a rendező részben az Üvöltő szelek két szereplőjének, Catherine Earnshaw és Heathcliff kapcsolatának példájára formálta meg. Még a két testvér szerepére választott színészek külseje is az említett regényalakokat idézi (ez főleg Branwell esetében feltűnő, akit a korábbi feldolgozásokban autentikus külsejű, vörös hajú színészek alakítottak), a film ablakos-leskelődős szcénája pedig főhajtás a mű felé (ami anélkül is betölthette volna a szerepét, ha nem szájbarágós módon Mr. Lintonnak keresztelték volna a meglesett családfőt). Az alkotás a két testvér közelállásának érzékeltetésére szolgáló hasonmástematika működtetésével szintén a Brontë-műre játszik rá; kudarcaik után mindketten kénytelenek hazatérni a kilátásokkal nem kecsegtető otthonukba, elszigetelődnek a családtól, szabadságra vágynak, írói álmokat dédelgetnek, ugyanazt a mondatot karcolják a karjukba („Gondolatszabadságot!”), olykor alkoholt és ópiumot fogyasztanak.

Az Emily alkotásaira hatást gyakorló másik alaknak a film a címszereplő apjának új segédlelkészét, William Weightmant teszi meg, aki nem teljesen fiktív személy, hiszen Patrick Brontë-nak valóban volt egy ilyen nevű segédlelkésze (aki azonban filmbéli verziójától eltérően mulatozós, gazdag feleségre vágyó férfi volt, és sokat tartózkodott az italozó Branwell társaságában). Azonban jelenlegi ismereteink szerint nem Emily, hanem Anne táplált iránta gyengéd érzelmeket, olyannyira, hogy a férfi halála versírásra inspirálta őt, és még az Agnes Grey férfi főhősét is róla mintázta. Emily Weightmannel folytatott viszonya ugyan tragikus véget ér, de egyszerre boldog, szexuálisan is beteljesült és a későbbi, híres regény megírására ösztönző szerelemként jelenik meg a vásznon (a film szerint például a mű egyik ikonikus mondata a férfi egyik leveléből származik). A két szereplő szakítása azonban túlságosan erőltetett, hiszen semmi akadálya nem lett volna az egybekelésüknek. Ha William Weightman Emily gondolkodásmódját megkérdőjelező attitűdjét (melynek a film első felének dialógusaiban hangot is ad) összekötötték volna a lány istentelennek minősített költeményeitől való idegenkedésével (amire bár maga is hivatkozott, de csak kifogásként, és később ő maga biztatja írásra a főhősnőt), akkor nemcsak hitelesebb lett volna kettejük elválása, hanem egyúttal az alkotók azt is a cselekménybe építhették volna, hogy a korabeli férfiak miért helytelenítették annyira a nők írástevékenységét.

Ezt az Emily olyannyira nem dramatizálja, hogy a filmben látott Üvöltő szelek-példányok gerincén Emily Brontë neve szerepel, holott köztudott, hogy az életében még Ellis Bell néven adták ki a művét, hiszen az írónő – két testvéréhez hasonlóan, akik a Currer és Acton Bell nevet használták – éppen azért volt kénytelen férfi álnéven benyújtani a költeményeinek és művének kéziratát, mert nőként szóba sem álltak volna vele a kiadók. Habár az alkotás cselekménye szerint senki előtt sem titok a szerző kiléte, mégsem kelt megütközést senkiben, hogy az Üvöltő szelek olyan, női íróktól szokatlan témákat feszeget, mint például a züllés, az alkoholizmus vagy a családon belüli erőszak. Emellett az Emily egyáltalán nem ábrázolja a mű kiadatásának nehézségeit, s a címszereplő nővérei – egy közös esti írogatást mutató rövid snittől eltekintve – sem igazán írónőkként vannak jelen a cselekményben (holott a valóságban mindhárman egyszerre próbálták kiadatni a műveiket). Ezzel a film tulajdonképpen egy olyan példaképpé formálja Emily Brontë-t, akinek hatására és buzdítására Charlotte és Anne saját, az angol irodalom kiemelkedő alkotásai között számon tartott regényeik írásába fognak. Ezt az értelmezést domborítja ki a film zárójelenete is, melyben Charlotte Emily szobájában, s ugyanazzal a módszerrel (kinyitja az ablakot, hogy a beszűrődő hangoktól ihletet kapjon) fog műve írásába, mint előtte Emily a saját alkotásaiba.

A film nemcsak a már említett testvérviszony révén idézi fel a Brontë-művet, hanem gyakran játszik rá annak motivikus megoldásaira, valamint a gótikus regények műfaji sajátosságaira. Felhasználja például az Üvöltő szelekben is fontos szerepet betöltő fenyér motívumát, mely különböző szereplői hangulatok, érzések vizuális megjelenítésére, továbbá az életút mérföldköveinek (például Emily és Branwell itt fogalmazzák meg, mit várnak az élettől, az esőben táncoló főhősnő itt betegszik meg halálosan) előrejelzésére egyaránt alkalmas. A regényben is tematizált gyászfeldolgozás nehézségei, valamint a benne megjelenő halottjárás motívuma szintén fontos szereppel bírnak a filmben, például William Weightman halálát az Emily álmában való megjelenése (a függöny mögül lép elő) jelzi előre. Az alkotás egyik legjobban sikerült megoldása a Brontë testvérek közös játékát (az egyik résztvevő egy kifejezéstelen arcú maszkot vesz fel, a többieknek pedig ki kell találni, kit személyesít meg az illető) bemutató jelenet, melyben a főhősnő történetalkotó, hangulatteremtő, valamint a szereplők hihető megalkotására való képessége kerül előtérbe. A játék során Emily olyan átéléssel formálja meg halott édesanyjukat, hogy valamennyien úgy érzik, az ő szelleme járja át a lányt, és a „szeánsz” csak úgy érhet véget, ha leveszi a maszkot. De ugyanígy a regényt idézik az egyes megmagyarázhatatlannak ható, melodramatikus események (például a szeles idő miatt hirtelen kivágódó ablak), a vihar motívumának érzelemábrázolásra szolgáló használata vagy az Üvöltő szelekre jellemző baljós hangulat zenei és vizuális megteremtése is.

A színészi alakítások tekintetében figyelemre méltó a címszereplőt megformáló Emmy Mackey játéka, aki az érzelmek széles skáláját felvonultatva képes életre kelteni a hol visszahúzódó, hol a világot gyanakvóan szemlélő és mások vélekedését megkérdőjelező, hol haragos és szenvedélyes, hol pedig érzelmileg sebezhető, honvággyal küszködő Emily Brontë alakját. Fionn Whitehead Branwell Brontë szerepében egy tehetséges, de az életét eltékozló, saját démonaival megküzdeni képtelen, s rajongva szeretett húgát kis híján önpusztító életmódba sodró férfit formál meg. Oliver Jackson-Cohen szintén hitelesen alakítja a szilárd erkölcsi és vallási nézeteket valló, a metaforákban és érzékletes természeti képekben gazdag prédikációit egy író módjára megalkotó, ám a főhősnővel folytatott titkos viszonyának kitudódása miatti félelmével küszködő William Weightmant. Alexandra Dowling egy sokszor lekezelően viselkedő, Emily személyisége és az apjuk segédlelkésze iránti viszonzatlan szerelme miatt frusztrált, ám testvére tehetségét elismerő, annak jó hírét szem előtt tartó, érzékeny Charlotte Brontë-t alakít, aki a film végén maga is belekezd világirodalmi rangú regénye megírásába.

Az Emily a híres angol írónő fikciós elemekkel átszőtt életére, valamint fő művének inspirációs forrásaira koncentráló, s annak egyes motívumaira rájátszó alkotás, mely egy olyan példaképként prezentálja a fiatalon elhunyt Emily Brontë-t, akinek ösztönző hatása nélkül nem születhettek volna meg a világirodalom másik két női alkotójának meghatározó művei.

Kosztrabszky Réka (1983, Budapest)

Irodalomtörténész, kritikus.