Tér és identitás Kolozsvári Papp László Madarak voltunk és A diák utolsó története című műveiben
Kolozsvári Papp műveinek értelmezési lehetőségei között jelen van a legújabb határon túli irodalmi kritikaírásban megjelenő aspektus, mely a közöttiségre, a kevertségre fekteti a hangsúlyt. E vizsgálati módszernél már nem a geográfiai szempont a fontos, hanem annak a látásmódnak a feltérképezése, mely a kisebbségi, kitaszított én megszólalásában jut kifejezésre. A Kolozsvár-ciklusban (Holló úr, Kleotéra története) megjelenő, a kisvárosi helyszínhez köthető mágikus realista jegyek ezt a két regényt kevésbé jellemzik, ám mindenképpen beleillenek abba az elbeszélői hagyományba, melynek középpontjában a perifériára sodródás tapasztalata áll. Az e művekben megjelenő alakokkal kapcsolatban nem az a kérdés, hogy minek köszönhetően szorultak a perifériára, hanem hogy hogyan dolgozzák föl ezt, illetve hogyan képeződik le bennük ennek a sorsnak a tudata.
A Madarak voltunk és A diák utolsó története között első pillantásra kevés közös jellemzőt fedezhetünk föl, de nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tágabb értelemben vett legfőbb érintkezési pontot, mely talán az egész Kolozsvári Papp-életművet is jellemezheti, hogy e művek legfőként a vergődő lélek drámájaként definiálhatóak, ami az én bezárkózásával és a tér folyamatos felszámolódásával jár együtt. Az itt megjelenő lélektaniság egyszerre irányul az elszigetelődés és egyben az ezzel a bezárkózottsággal járó szabadság-illúzió részletes ábrázolására.
Kolozsvári Papp Madarak voltunk című regényében kilenc értelmiségi egyetlen napját kísérhetjük végig. A szereplők élete keresztbe-kasul kapcsolódik egymáshoz, mindannyian ismerik egymást. Ez az ismeretség adja a mű tulajdonképpeni vázát, hiszen a regény szerkezete végigviszi a hősök egymáshoz való viszonyát. A regény időkezelését a sűrített jelen idő alkalmazása jellemzi. Ebben az állandó jelen időben ugyanakkor a hősök egész eddigi élettörténete is feltárul a belső monológok által. Ezekbe a monológokba szövődik bele idézetként a többiek szemszöge, vélekedése.
A hősök alakjukkal a félresiklott élet különböző változatait testesítik meg, kétségeik, vívódásaik szoros kapcsolatban vannak a foglalkozásuk egy-egy szükségszerű negatív vonzatával. A szereplők tulajdonképpen egy-egy önmagában pozitív emberi tulajdonság inverzióját képviselik.
A történet az egyes szereplők ébredésével indul, első gondolataikba beszűrődő álmok által tudatuk még az álom és a valóság közötti vékony határon mozog. Vidor első gondolataiban az agy fizikális látványának elképzelésével tartja távol a tényt, hogy meghalt az apja. Az agy működése, az erekben tóduló vér, az idegpályák működésének vizualizációja, akár egy térkép, a gondolatok áramlásának pályáit rajzolja le. E kép tulajdonképpen a mű későbbi tartalmára is utal: a cselekményben a gondolatoké a főszerep, a hősök belső monológjai, az én önmagával való beszélgetései által kapjuk meg a szövevényes kapcsolati hálót, a hősök akár az idegpályákon haladó ingerületek, egy zárt rendszeren belül mozognak, lényük csupán egymással való viszonyukban létezik, ám a tetterős értelmiségi felmorzsolódott ebben az enervált, belterjes közegben. Ez visszafelé is érvényesül, a kirajzolódó kapcsolati hálók függvényében a hősök személyiségjegyei is megmutatkoznak. A szereplők egymáshoz való viszonya tükrözi egyben önmagukkal való viszonyukat is. Ugyanakkor kiviláglik a szövegből, hogy egykor ez a társaság volt hivatott a külvilággal való kapcsolattartásra, de az idők folyamán ez is elszigetelődött a környezetétől, belterjessé vált. Az én számára ez a kapcsolatrendszer már csak a külvilág illúziójaként működik, a külső kapaszkodók híján saját gondolatvilágába száműzi magát.
A szereplők gondolati és kapcsolati hálója a regény tényleges tereként működik, a kisváros csupán mellékes szerepet kap. A teret folyamatosan felszámolja az identitás, a kisiklottság által az én egyre inkább bezárkózik a hasonlóan gondolkodó értelmiségiekből álló társasági kötelékekbe, illetve a saját gondolataiba. Ez a gondolati és kapcsolati háló a temporalitásra is hatással van, ugyanis a regényt egyfajta időn kívüliség és állandóság jellemzi. A mű idejében az állandó jelen és a múlt néhány eleme kapcsolódik össze.
A művön végigívelő állandóságérzet arra enged következtetni, hogy a hősök élete ugyanolyan napokból áll, a regény ideje után folytatódó életükben is minden bizonnyal hasonló napok egymásutánjai következnek. Az egyes jellemek időn kívüliségbe burkolóznak, szereplőink nem tartanak semerre, lényük saját időtlen gondolatfolyamuk rabja. Ugyanakkor az egyes szereplőknek különböző idejük van, mely a foglalkozásukkal szoros kapcsolatot alkot.
A műben megmutatkozó gondolati és kapcsolati rendszerben az értelmiségi identitás elmozdulása mutatkozik meg. Az egyedi jellemvonások, az egykor kitűnő emberi értékek a kisvárosi belterjesség által önmaguk ellentéte felé mozdulnak el, és veszendővé válnak. Az emberi lét helyhez kötött volta két szinten is megmutatkozik a regényben, egyrészt a szereplők kisvárosi elszigetelődésében, másrészt elvontan a saját gondolatokba való menekülésben és elzárkózásban. Ez a megkötöttség egy olyan általános képet fest a kisvárosi értelmiségről, mely a 20. századi közép-kelet-európai létre való közvetlen reflektálásként is olvasható.
A diák utolsó történetének cselekménye sokkal átpolitizáltabb. Kolozsvár leírásában és Tibor naiv kamaszkori gondolataiban is több ízben felbukkannak az 1950-es évek romániai szocializmusának jellegzetességei. Első pillantásra a mű egy korrajznak tűnhet, de ezt ellensúlyozni látszik a főszereplő kamaszkori élményeinek, gondolatainak és fantáziájának erős lélektani ábrázolása.
A helyszínről, Kolozsvárról egy részletes térképet kapunk, azonban a város terei, az utcák és az épületek átitatódnak Tibor történetével. A kamaszkori kalandok, csavargások, az átjáróházak zeg-zugos labirintusaiban való fantáziálások által Kolozsvár térképe telítődik Tibor felnőtté válásának eseményeivel. Bizonyos helyszínekhez bizonyos események köthetők, ugyanakkor ez visszafelé is érvényesülni látszik, a város terének vonásai hatással vannak az ott zajló eseményekre. Kolozsvár terei bizonyos tulajdonságokkal vannak felruházva, melyek az események szervezőiként működnek.
Kolozsvár leírásában a kamasz fiú fantáziája által keveredik a múlt és a jelen, a város utcáin a múlt bizonyos képei is megjelennek. Ez egyfajta téren és időn kívüliséget is jelképez, mely a város terét ellentétektől mentes állandónak írja le, amiben múlt és jelen, valóság és fantázia egyszerre képes jelen lenni. A diák fantáziájában a kifordított térképzetek a szabadság és függetlenség fogalmát is beleszövik a történetbe. A város fölötti, madártávlati szemszög egyfajta kívülálló, megfigyelő pozíciót teremt, amely a térből és időből kiszakadás utáni vágy erőteljes szimbóluma, illetve a szocializmus gépezetéből, az alárendelődésből való menekülés tárgyiasított képzete.
A valóság és a képzelet keveredése a mű leghangsúlyosabb eleme. Tibor sokszor nem is tudja, hogy éppen melyiket éli, de a képzelet segítségül hívásában egyfajta tudatosság is megfigyelhető. Fantáziája segítségével a kamasz én nemcsak testi kalandokat élhet át, hanem ignorálni képes a teret és az időt. Az időt fénysugárhoz hasonlítja, ami kettétört egy belső és külső időre („Tibor idejének új látomása nemcsak hogy megtört, hanem a sugár két szára elvált egymástól, mint csontok nyílt törésben, amiket már csak izmok, hús és inak véres kötése tart egyben.”). Ez egyben a kor emberének túlélési stratégiáját is jelképezi. A korlátozó hatalom az egyén belső életét is szabályozza, így az egyetlen kapaszkodót képzelete jelenti.
A fantáziálásokon túl az időbeli és térbeli határtalanságot a diák és barátainak olvasmány- és moziélményei jelentik. A műben megjelenő egyes könyvcímek és szerzők a társadalomkritika megtestesítőiként értelmezhetőek. A moziban látott filmek és a valóság között Tibor folytonosan párhuzamot von, a moziban tipikus kamaszkori beszélgetések zajlanak közte és barátai között a titkos testi vágyaikról. Ezáltal a mozi, mint a megismerés közege jelenik meg, a vásznon látott félelmetes és undorodást kiváltó jeleneteket a kamasz álmaiba beleszőve értelmezi. Az undor a mű érzéki alapjaként is tekinthető, hiszen folytonos visszatérő elem a diák testiséggel kapcsolatos tapasztalataiban.
A külső tapasztalat a szimbolikus jelentésű álmok által beivódik a belső életbe. Ez a határáthágás több ízben is jellemzi a regényt. Tibor a kamasz- és felnőttkor határán áll, lényében a valóság és képzelet összemosódik, mely oppozíciót tudatosan kívánja feloldani. Tibor belső életét jelenti a családja, a barátai, az iskola és a városban tett séták. Ebbe hatol be a külső világ, melyet Matild, a jegyszedőnő, Zita a szadista hajlamokkal rendelkező börtönőr és az iskola pártszimpatizáns igazgatója jelent. A két világ közötti határsértés már a mű első oldalain megtörténik: Tibor akaratán kívül fültanúja lesz annak a beszélgetésnek, melyben a Duna-csatorna kényszermunkásainak kínzásáról beszélnek. Itt tulajdonképpen a gyermeki belső világ határát agresszívan áttöri a külső világ borzalma. Ez később megismétlődik, mikor az iskolások a város határán látják a rabokat, amint csupasz kezükkel szedik ki a parazsat a kemencéből. Ezen élmények feldolgozására tett kísérletként értelmezhetőek a lidérces álmok, melyekben megjelennek a hatalomgépezet szimbólumai. A legerőteljesebb, többször visszatérő álomban egy hatalmas gépezet fogaskerekei maga alá gyűrik, szinte felemésztik Tibort. A diák kamasz- és felnőttlét határán lebegő lénye egyfajta médiumként viselkedik: a belső naiv világába behatoló külvilág momentumait fantáziája és álmai által kísérli meg értelmezni, átdolgozni és feloldani a két világ közötti feszültséget. Ám az átalakulóban lévő lélekből a mű végére szükségszerűen elveszik az ártatlanság és az ifjúság illúziója. A diák elenyészett, és ezzel együtt egy régi világ képe is elveszett. E momentum tükrében lehetőség nyílik az anti-fejlődésregényként való értelmezésre is.
Csupán a mű utolsó soraiból derül fény arra, hogy a diák történetét egyes szám harmadik személyben saját felnőttkori énje meséli, így e mesélői aktus révén a mítoszteremtés mechanizmusa ível át a történeten. Tibor kamaszkorának elbeszélésén keresztül az ifjúság és az ártatlanság elvesztésének mítosza képződik meg, a hatalomgépezet által felemésztetett intellektuális egyén egyetemes története bomlik ki. A diák örökre elenyészett, azonban története itt maradt számunkra a regényben, amire való megelőlegezett utalásként értelmezhető, hogy Tibor csavargásai során úgy érzi, mintha egy regény szereplője lenne.
Kolozsvári Papp két regényében a hatalom és a kirekesztettség által való felmorzsolódott egyén történetének lehetünk szemtanúi. A Madarak voltunkban az intellektuális, egykor tetterős ént az elszigeteltség számolja föl, míg az A diák utolsó történetében az elvekhez való hűség és a kamaszkori illúziók elvesztésén keresztül a belső élet szabadsága és ártatlansága tűnik el. Mindkét mű egy egész korszak és a benne élő intellektuális egyén helyzetének állít emléket, amivel nemcsak a romániai magyarságról, hanem a hatalom fogságában élt 20. századi közép-kelet-európai értelmiségről is képet alkot.
Malek Ízisz