Bódi Péter: Írók, akik nem szeretnek minket 2.

Mandy Kerr felvétele

 

Egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom – nem érek a falhoz, bár könyökkel finoman megsuhintom. Rögzítem az információt, és mintha érezném, ahogy megindulnak a baktériumok a bőrömön. Előveszek egy zsebkendőt, megtörlöm a számat, majd várok egy kicsit, jön-e még valami. Behajlított térdemre támaszkodom, de közben savasodni kezd a combizmom, ki kell egyenesednem. A szomszédos vécében valaki öngyújtót kattogtat, majd hallom a sercegést. Egy pillanatra megint elkap a hányinger, de aztán vége.

Mi a szar volt ez.

Évek óta nem hánytam alkoholtól, igaz, évek óta nem ittam ilyen rossz pálinkát, pláne nem másnaposan. Előveszek egy másik zsebkendőt, óvatosan széthajtom, beterítem vele a tenyerem, majd rámarkolok a kilincsre, és kimegyek. Ugyanezzel a zsebkendővel fordítom el a hideg víz csapgombját is. Odahajolok, köpök egyet, majd hatalmasokat kortyolok. A könyökömmel nyomom meg a folyékony szappan adagolóját, ötször, lemosom a szennyezett felületet, aztán a tenyeremet is, hiába nem ért hozzá semmihez. Miközben a kezemről legyezem le a vizet, megcsapja az orrom a fű keserű, erős szaga, illetve nem is csak a fűé, mag is van benne – tipikus kezdő szmóker. Nem magozza ki, és a budiban tolja, azt hiszi, ki tudja fújni az ablakon. A csap mellett, egy elromlott adagoló tetején sorakoznak a kéztörlők, a közepéből veszek ki néhányat, a tisztábbak közül, majd apró galacsinokká dörzsölöm őket. Megigazítom a farzsebembe rejtett tiszteletpéldányt, majd egy finom taszítórúgással kinyitom magam előtt az ajtót.

Megcsináltam.

Elmentem budira anélkül, hogy bármit összefogdostam volna.

A kritikus faszi azt mondta, hogy a bejáratnál találkozzunk, visszamegyek hát, mire ez a tizenéves hülyegyerek persze megint kínálgat a pálinkájával, de most határozottabb vagyok. Gézának hívják, verseket ír – egyiket sem olvastam még, túl hosszúak. Sosem találkoztunk, csak Instagramon szakmázunk néha – ha valamelyik kolléga túltolja az önmarketinget vagy túl közhelyesen próbálja meg eladni magát, mindig átküldjük egymásnak a screenshotot. Néhány perc alatt három emberrel fogok kezet, és egyre jobban zavar, hogy otthon hagytam a fertőtlenítőt. Bár ki tudok jönni anélkül a vécéből, hogy megfogjam a kilincset, befelé mindenképp le kell nyomni, és hiába moshatok utána kezet, annyi mocskot, mint amennyi azon a kilincsen tanyázik, ilyen minőségű szappan nem szed le, ráadásul elég nehéz elfordítani a meleg víz csapgombját, így nagyon össze kell fogdosni a mosdó egy olyan apró elemét, amelyet mindenki hugyos kézzel piszkál, hogy aztán a nagyjából tiszta kézzel újra a húgyba nyúlkáljanak.

És már zsebkendőm sincs sok.

Eltehettem volna néhány kéztörlőt.

Egy másik költő gyújt rá mellettem, velem egyidős csaj – Anikó, de nem ezen a néven publikál –, vele is követjük egymást, de még sosem beszéltünk sem itt, sem ott. Biccentünk egymásnak, majd mindketten túl gyorsan rántjuk el a tekintetünket. Ez kellemetlen volt, és így már oda sem mehetek hozzá. Bár nem cigiztem hetek óta, most megkívánok egyet. Géza épp rágyújt, kérek, ad.

 

*

 

Az idő úgy lelassul, mintha percek óta plankgyakorlatban várakoznék a bejáratnál. És nagyjából így is érzem magam. Géza az összes garbós bölcsésznek bemutat. Mindenki tudja, ki vagyok, de egyikük sem olvasta a könyveimet. Úgy lóbálom magam mellett a karom, mintha idegen tárgy volna, folyamatosan emlékeztetve magamat: nem tiszta. Ráadásul esik, így egy egészen kis helyen zsúfolódunk mind össze, szinte már fullasztó. Elmúlt hat, mindjárt kezdenek, a kritikus meg még mindig sehol. Azt hittem, ilyenkor már hazafelé sétálhatok majd, éhes is vagyok, minden bajom van, gyere már. Még az első könyvemnél keresett meg a faszi, küldtem is neki egy példányt, aztán persze semmi – amit azért megjegyeztem –, és most, hogy itt a második, ráírtam, hogy leköröztelek, mire persze jött a bocs, ennyi meg annyi dolgom volt. Pedig volt rá pár éve. Most már kénytelen lesz írni rólam valamit, bár annak egyáltalán nem örülök, hogy ezért külön iderángatott. Körbenézek, de még mindig nincs sehol. Géza megint felém nyújtja az üveget, mondom, hogy nem, de aztán mégis elfogadom. Mielőtt beleinnék, megkérdem, nem látta-e… és ekkor eszembe jut, hogy nem is tudom a kritikus nevét.

– Kit? – kérdi Géza.
– Azt, amelyik a Helyszínibe ír kritikákat. A prózás.
– Azzal a fasz Lacival akarsz találkozni? – kérdi, majd elneveti magát, és belekezd egy sztoriba, ami alátámasztja, hogy a srác tényleg egy fasz. Őszintén írt egy könyvről, amit dicsérni illett volna.
– És ha téged is lehúz? – kérdi az egyik garbós.
– Teljesen mindegy, senki sem olvassa el. Ott lesz a borító az újságban, ez a lényeg.

A garbós úgy reagál, mintha valami vicceset mondtam volna.

– Téged nem fog lehúzni – veti oda váratlanul Anikó, aki közben Géza társaságához csapódott.
– Miért?
– Csak azokat húzza le, akik megkaptak helyette valami díjat.

Bólogatok, mintha egyetlen kritikát vagy recenziót is olvastam volna valaha is a Helyszíniben.

– Hát, akkor engem imádni fog.

Meghúzom a pálinkát, és már nem is érzem olyan rossznak. Nocsak, a hányástól végre elmúlt a másnaposságom. Ennek úgy örülök, hogy szinte érzem, ahogy a hormonjaim viháncolni kezdenek.

– Tényleg – kezd bele Géza, miközben kikapja a kezemből az üveget –, azt vágod, kik kapták meg a Tart?

Széttárom a karom, mire Géza felsorol néhány olyan nevet, amit még sosem hallottam. Mivel mindenki fintorog, én is húzom a szám. Megint ezek a kibaszott díjak. Nem lehet irodalmárokkal tíz percet anélkül eltölteni, hogy ne kezdjenek el a díjakról panaszkodni.

Haza.

Akarok.

Menni.

– Amúgy szerintem itt van – mondja Anikó, egyenesen nekem.
– Ki?
– Laci. Már láttam korábban, rég bement.

Hangosan felnyögök. Vagy negyedórája dekkolok itt, teljesen feleslegesen.

– Akkor szerintem benézek, még mielő…
– Kezdünk! Gyertek! – Attila, a főszervező, váratlanul félbeszakítja a mondatom. Próbál hangos lenni, de amolyan bölcsészfiúsan: suttogva-ordítva, mintha a világ egy könyvtár volna. Sosem beszéltünk még, de egy kiadónál vagyunk, így összeköt minket valami homályos testvériség – lájkoljuk egymás szarságait Facebookon. Újabb kézfogás, gratulál az új könyvemhez. Mindenképp elolvassa, jókat hallott róla. Hol, kérdezek vissza, amin meglepődik. Barátoktól, mondja. Udvariasan mosolygok, majd elönt a pánik, mert hirtelen mind elindulunk befelé. Nincs az az Isten, hogy én most végigüljek egy másfél órás beszélgetést és felolvasást egy olyan vén fasz tiszteletére, akitől szintén nem olvastam egy sort sem, és nem is akarok, mert az interjúiban olyan baromságokat szokott mondani, hogy elvi alapon kerülöm a tagot.

Hihetetlen, de Lacit az első sorban látom meg. Le kell lépnem, még mielőtt nekiállnának hálálkodni, amiért ilyen sokan összegyűltünk a rossz idő ellenére is. Kihasználom a zsivajt, átverekedem magam a tömegen, de aztán a Magvető egyik szerkesztője elállja az utamat. Megkocogtatnám a vállát, de sztoriban van, hangosan röhög magán. Oldalra nézek, keresem a lehetőségeket, majd egyszer csak észre veszem, hogy az egyik szervező egyenesen a szemembe néz, és közben a székekre mutogat, hogy itt még van hely, és közben vigyorog is, jajj, de jó nekem, hogy ilyen közelről nézhetem végig a nagy eseményt. Haza akarok menni, és mégis, most úgy érzem, mintha nem én irányítanám a testem, az ízületeim és az izmaim engedelmeskednek, leülök, mert ha innen visszaverekszem magam, az túl feltűnő, ráadásul Laci jóval odébb ül, és olyan bambán néz ki a fejéből, mint aki be van tépve. Csak most esik le, hogy tényleg végig fogom ülni a rendezvényt.

Ránézek a tenyeremre, több mint tíz emberrel fogtam kezet az elmúlt húsz percben. Tudja a halál, mit össze nem fogdostak korábban, legjobb esetben a hugyos csapgombot. És aztán a kilincset.

A terem hirtelen elcsöndesedik, a vén fasz krákogni kezd.

Nem.

Nem, ez nem lehet.

Érzem, hogy izzadni kezdek.

Haza akarok menni, vagy legalábbis el innen. Túl nagy a tömeg. Mintha nehezebben kapnék levegőt, és szinte érzem, ahogy felszalad a testhőmérsékletem. Sorra ugranak be a lehetőségek, hogy mi mindent csinálnék szívesebben. Mondjuk, kábé bármi jobb lenne. Inkább sétálnék haza esőben, alsógatyában, minthogy én ezt most végigüljem. Körbenézek, egyetlen kijárat van, és nincs olyan odavezető út, amihez ne kéne átgázolnom egy-egy kisebb társaságon, ráadásul a padló is tele van boros- meg söröspoharakkal, valamit tuti felrúgnék, és akkor az egész terem azt nézné, ahogy ott szerencsétlenkedem, meg jajjbocsizom.

Rábasztam.

Ezt a másfél órát már sosem kapom vissza.

Minden létező szorongás elönt, ugyanaz az érzés, ami szinte mindig, amikor bármilyen kulturális rendezvényen vagyok: mintha egy végtelenül hosszú középiskolai matekórán kéne ülnöm, képtelen vagyok figyelni, folyamatosan számolom, hány perc van még hátra, és nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy én most mégis mi a faszt keresek itt.

 

 

Bódi Péter (1991, Miskolc)

Író. Könyvei: Szétírt falak, Ab Ovo, Bp., 2012.; Hipster, Kalligram, Bp., 2017.; Engedetlenek, Kalligram, Bp., 2018.; Hype, Kalligram, Bp., 2021. Portréját Nagy Elena készítette.