Körzőütem – Demény Péter esszéje Jack London Fehér Agyar című regényéről

Körzőütem – Demény Péter esszéje Jack London Fehér Agyar című regényéről

Jack London (kép forrása: Hulton Archive)

 

A legjobb természet

 

Egyszer meg kellene írni az irodalmi idealizálások történetét. Akikről eddig írtam, Fekete István, Henry Gilbert és most Jack London: mind idealizálnak. De nagyon különbözően. Gilbert többé-kevésbé szellemtelenül, kilóg-a-lóláb-formán, Fekete és London igazi íróként, ám az egyik a magyar falut, a másik az aranyásók Amerikáját idealizálja.

De hát kedves uram, már hogy is állíthat ilyent?! – szegezhetné nekem bárki a kérdést. A Fehér Agyar, melyről itt írni szándékozik, ugyancsak teli van aljas emberekkel, kegyetlenekkel, szívtelenekkel, gyilkosokkal!!!

Igen ám, válaszolnám, de valahogy úgy, mint a klasszikus westernek: nagyon világosan látszik, ki az aljas, ki a kötekedő, ki a bátor és ki az, akinek a szívében szeretet van. Ettől még a Délidő vagy a Hatosfogat is remekmű – ahogy a Fehér Agyar is az.

Tudás és stílus: azt hiszem, ez Jack London titka a legjobb műveiben. Nincs mellébeszélés, tapogatódzás, látszik, hogy az író nem mások könyveiből vette a tudását, s hogy a befagyott folyókat, a vergődő sünt, a támadó hiúzt, az üvöltő farkast éppúgy ismeri, mint az aranyásók tarka populációját vagy a kutyaviadalokat. A rövid, pontos mondatok világot teremtenek, olyan világot, amelyet az író minden ízében ismer. „A befagyott vízi út mindkét oldalán fekete szurokfenyőerdő komorlott. A fákról nemrég letépte a szél fehér fagyleplüket, s most feketén és baljósan dőltek egymás felé a gyengülő világításban. Roppant csend uralkodott a vidéken. A táj kihalt volt, élettelen, sehol semmi mozgás: oly magányos és hideg volt, hogy az már nem is a szomorúság hangulatát ébresztette fel, inkább valamiféle nevetés lappangott benne, de minden szomorúságnál szörnyűbb nevetés – olyan vidámság nélküli nevetés, mint a Szfinx mosolya, olyan hideg nevetés, mint a fagy.” Itt a fordító, Szász Imre irányába is tartozunk egy kalaplengetéssel: a legjobb magyar nyelv ez, ízes, zamatos, és ami a fő, Jack London angolságához méltó és illő.

Ebből a fagyból bontakozik ki aztán a két menekülő ember, a kutyák, az őket a tábor biztonságából kicsalogató nőstényfarkas és a farkaskölyök története, a farkaskölyöké, aki Fehér Agyarrá válik. Jack London remekül mutatja meg azt a folyamatot, ahogy a tapogatódzó kölyökből előbb amolyan „kamaszfarkaskutya”, később mind pompásabb kutyafarkas lesz, Scott Weedon szeretett állata, aki megmenti gazdája apja, a bíró életét a bosszút lihegő fegyenctől.

„Dicknek először szükségképpen végig kellett csinálnia néhány merev formaságot, azután nyugodtan elfogadta Fehér Agyart, mint a birtok gyarapodását. Ha Dick kedve szerint alakulnak a dolgok, jó barátok lettek volna, de Fehér Agyar ellene volt a barátságnak. Ő csak annyit kívánt a többi kutyától, hogy hagyják békén. Egész életében távol tartotta magát a fajtájától, és továbbra is távol óhajtotta tartani.” Ilyen békés vagy fájdalmas ütközések nyomán tanulja meg Fehér Agyar a világot, s a világ Fehér Agyart, s a könyv még azzal is adózik a várhatónak, hogy Északon vadabb dolgok történnek, mint Délen: Északon a fájdalom és a halál az úr, Délen a szeretet és az élet.

A vadon szava is nagy könyv, s az embernek ott is megesik a szíve a szarvasbikán, akit Buck nem hagy pihenni, és végül elejt. De Buckot, a kényelemben és szeretetben élő kutyát sem gyógyfürdőben tanította meg az élet kegyetlen tapasztalatokra, és önbizalma visszanyeréséhez, a vadonhoz való alkalmazkodása folyamán hasonló kíméletlenségre kell szert tennie. Nem beszélve arról, hogy a Fehér Agyarban is számtalanszor olvashatjuk, a természetfilmekben is láthatjuk: az állatok nem az emberek morálját követik cselekedeteikben. A fókákra vadászó kardszárnyú delfin hirtelen valóságos dadusként kíséri vissza az egyik borjat a partra, s a párduc antilopkölyköt gondoz. Máskor pedig megeszi őket.

Réz Pál arról beszél hangos memoárjában, hogy Nagy Lajost jobban szereti, mint Illyést, mert Illyés idealizálja a magyar falut. De ez nem egészen igaz: egyrészt a Puszták népe nagyon jó könyv, másrészt abban is van borzalom elég; emlékszem például arra az apára, akit a fia előbb agyba-főbe ver, aztán húzni kezdi. Amikor áthúzná a küszöbön, az öreg kétségbeesetten felkiált: tovább ne! Én is csak eddig húztam az apámat! Meg nemcsak az irodalmi korszakok mások, hanem az írók vérmérséklete is.

A Fehér Agyar az idealizáló remekművek egyik remek példánya – hogy abba a környezetbe is beillesszük, amelyből vétetett. Abba a sorba tartozik, amelybe A dzsungel könyve, Az öreg halász és a tenger, a Fekete- és Eric Knight-kötetek. A legjobb természet ágaskodik benne.

 

Demény Péter Körzőütem című esszésorozatának korábbi részei itt, itt és itt érhetők el!

 

 

Demény Péter (1972, Kolozsvár)

Író, költő, fordító, a Matca Literară című bukaresti folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Forog bennem (esszék, Komp-Press, Kolozsvár, 2023). Portréját Ema Cojocaru készítette.