Demény Péter esszéje Fekete István Lutra című regényéről

Demény Péter esszéje Fekete István Lutra című regényéről

Fekete István író otthonában, 1967-ben (forrás: MTI Fotó: Patkó Klári)

 

Lutrakönyv

 

„A folyó olyan régen indult el, hogy arra már senki nem emlékezhetett.” „Egy könyv, amely így kezdődik, nem laposodhat el” – idézhetném Szerb Antallal Renant Fekete István Lutrája kapcsán. Mert rögtön az első pillanattól nyilvánvaló, hogy ebben a könyvben, ennek a könyvnek a világában minden pontosan úgy van, ahogy lennie kell, mert mindennek jól megállapított helye van.

Megnyugtató ez a könyv. Ha feszültségeim elhatalmasodnak rajtam, mindig ezt veszem le a polcról. Mármint az utóbbi időben – mert annak dacára, hogy legjobb barátom e-mail-címe tartalmazza a vidra nevét, csak tavaly estem bele ebbe a regénybe. Azóta folyton itt van a lelki párnámon, és már többször újraolvastam. Meghitt ismerősöm lett Miklós, Jancsi, Juli néni, Csöndes Kálmán, a molnár, Eszti és a többiek; meg Lutra, Karak, Parpu és a többi állat.

Talán az állatokkal kellett volna kezdenem – nem is tudom, mi ütött belém. Mert ha valakik, akkor az állatok adják meg ennek a könyvnek az ótestamentumi, világ-előtti hangulatát. Ahogy ők úsznak, vadásznak, lecsapnak, ahogy minden cselekedetük teljesen erkölcsi-inneni, mert az életben maradás a legfőbb gondjuk, az vigasztaló lehet az ember számára.

Kamaszkoromban felszisszentem volna, ha valaki azt mondja, hogy egy könyvnek „vigasztalónak” kell lennie. Azt hittem, a művészet a művészetért van, s a mondatok önmagukért. Ma már nem is tudom pontosan, miért gondolkodtam így, az viszont biztos, hogy nagy butaság volt.

Mint A dzsungel könyve, a Lutra is szép, folyamszerű könyv. Lassan, roppant lassan telik el a vidra élete, bár „igazi időben” talán nem is olyan hosszú, de hát egy regény igazi ideje a mesélésben mutatkozik meg. Fekete István 1900-ban született, mégis teljesen XIX. századi író: minden valamilyen, a jelenségek nem sokarcúak. A mű mégsem sematikus – egyrészt, azt hiszem, az ősi ártatlanság miatt, másrészt a történet fordulatossága következtében. Fekete soha nem hagyja, hogy beleunjunk valamibe, több szálon gombolyítja a cselekményt, Lutra élete az egyik, Eszti és Miklós szerelme a másik, Juli néni rezonőrsége a harmadik.

Fekete mindent tud a természetről. Én nagyon keveset, de látva látom, hogy ez az író úgy beszél, ahogy csak az beszélhet, aki fagyoskodott már vadászatkor, akinek a kezét vágta már a horgászzsinór, aki látott már rókát, borzot, nyulat és kerecsent.

„Bóbiskolt a nád, mert nem kerepelt már a nádirigó, aludt a sás, mert nem kellett ringatni a fényes szitakötőket, aludt a vadrózsa a parton, mert üres volt a gébicsfészek, amelyet eddig őrizni kellett, némán tátongtak a parti fecskék kis barlanglakásai, még a csónak is hasra feküdt a parton, mert a halászok kukoricát törtek valahol a határban; csak Lutra nem aludt. / Lutra tulajdonképpen soha nem aludt.”

Látszik, hogy mennyire tud írni ez az ember, mennyire jól kezeli a periódusokat, mennyire jellemez, miközben mesél. És valahogy azt is érzékeljük, hogy nem kell párducokról és kobrákról mesélni: az igazi tudás mindig elbűvölő. Főleg a mesélt tudás: magával ránt, köröttünk örvénylik, magába itat.

Azt hiszem, az is elvarázsol, hogy nagy író, aki még problémátlanul mesél. Az utóbbi időben mindig magunkra nézünk, mindig legalább két perspektívából beszélünk, előbb gondosan tisztázzuk vagy éppen kuszáljuk a szempontjainkat, hogy aztán nyugodtan elbeszélhessünk egy történetet. Feketénél nem ez a helyzet. A Lutra klasszikus regény, amennyiben mindig azt kell olvasnunk, amit olvasnunk lehet. Az ember elindul azzal a mondattal, amelyet először idéztem, és több száz oldal után megérkezik a regény végéhez.

Egy jó mese azt a benyomást kelti, hogy rend van a világban. És ez akkor is jól esik, ha nem igaz.

 

 

Demény Péter (1972, Kolozsvár)

Író, költő, fordító, a Matca Literară című bukaresti folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Forog bennem (esszék, Komp-Press, Kolozsvár, 2023). Portréját Ema Cojocaru készítette.