Csanda Gábor naplopója
Sven Beyersdorff felvétele
Július 17., hétfő: Györgyike feleségem még mindig beteg, sőt egyre betegebb. Izgul, hogyan alakul a Vasárnap jövő heti száma, az e hetit már előre megtervezte, részben elkészítette, egész éjjel instrukciókat írt a munkatársainak meg értesítette a felettesét. Én meg már ott tartok, hogy nem a Vasárnapot féltem, az rendben, hanem Györgyikét.
A kertben persze megint nem voltam, nem baj.
Kikészítettem Pasolinit, holnap elviszem Benyovszky Krisztiánnak, lesz két centi szabad hely a polcainkon. Eldöntöttük, Soma kutya marad itthon, az autót sem szereti, ebben a melegben meg minek is hurciválni, ráadásul Somorján a félórás podcast alatt nemigen volna hová tenni, ezek a Fórum Intézetben igen rendes népek, semmiképp se szabad a terhükre lennem.
Filep Tamás írja, pedig még nincs is éjfél, hogy kint az asztalán a Zalabai-monográfiája, nem felejti el az ígért tanulmányt, azt válaszolom, hogy én se tettem el az asztalomról, de csak azért, hogy ne felejtsek neki negyedévente írni, hogy tényleg jó lesz, nagyon fogok majd örülni, ha megkapom, mert különben benne van ez a monográfiája a gépemben, azt használom. Rögtön a válasz: küldjem el neki, ha lehetséges, mert nincs meg, csak egy ókori, fényképezett változat. Rámegyek az OSZK oldalára, letöltöm, küldöm, örül. Én majd késő ősszel fogok, ő meg már ma, nyár közepén.
Tegnap fejeztük be a Sylvie-t, Brodszky Erzsébet szerintem nagyon jó fordító, kéne persze tudnom pár nyelvet, franciául elsőként, ma meg már egyedül próbálom olvasni, lassan, csak magamnak. Itt álltam meg az imént: „Hány óra lehet? / Nem volt órám.” Nagyon szeretem az ilyesmit. Györgyike annyira tönkre volt, hogy itt-ott szokásom szerint beleszőttem saját mondatokat is, ez az ember különben is annyit jár-kel, tölgyesek és kardvirágok közt összevissza, néha fiáker meg postakocsi viszi, na meg a fikció, jön-megy, jól megvezeti az olvasót. Hát ilyeneket olvastam a lehunyt szemű feleségemnek a Sylvie-ből: „Aztán Kisújfaluról átballagtam Köbölkútra, onnan az egyre sűrűsödő avarban tettem egy kis kitérőt Kéméndre, majd Nagyölveden át botorkáltam be Újvárba.” Már hogy legyen neki sava-borsa, ha ágyban vagyunk, én ezt a fűszerezést szlovákul gondolom: styava (juice, angolul, azt hiszem). És nevetett. Meg fog gyógyulni, remélem. Amúgy minden hangosan olvasott könyvbe beleszövök valamit, néha mert nem tudom, mennyire lehet ébren, néha mert szereti. De nem szabad túlzásba vinni, azt mondja, ne csináljam, mert ha valahol megkérdik, mit olvas most, és épp ezt a részt fogja említeni, hát ráförmedhetnek, hogy ilyen epizód egyetlen klasszikus francia kisregényben sincs, ne hamukázzon. (Holnap megnézem, ez ikes ige-e.)
39,2 – megy fel ez a piszok láz. Valahányszor beveszi a lázcsillapítót, szó szerint csillapul, egy órát lapul, két óra múlva pedig felszökik. Igaz, a lakásban is meleg van, hiába a hetedik emelet. A gépem szerint most kint 27 fok van, mindjárt éjfél. Tegnap talán ennél is melegebb volt. Igaz, ez a príma gép Pozsonyligetfalut mutatja, valamiből arra gondol, hogy ott lakom, ráhagyom, nem baj, lakhatnék ott is, de azért jobb nekem a második városkerület, itt születtem. Itt meg, ahol most lakunk, ide jártunk fagyizni. Cseresznyézni. Itt állhattak a fák, az út mentén, a mostani lakótömbök helyett meg házak voltak, az egyikben mozi. Olyan filmet is adtak, amit a belvárosban sosem, néha csak ketten-hárman ültünk bent, mi voltunk a közönség, Czakó-féle hülyekamaszok vagy még fiatalabbak. Nem is tudnám megmondani, én mikor kezdtem kamaszodni, szerintem jó későn, nem baj, bizonyos értelemben most is kamasznak érzem, ó, Ádám, magam.
Július 18., kedd: Hazaértem, minden rendben, Györgyike él, sőt majdnem evett is, mesélte, hogy a tegnapról maradt fél kiflit kitette a pultra, rá a vajat, hogy olvadjon, de mire visszabotorkált a konyhába, már nem volt ott. Szóval, Soma kutya mai ebédje ezzel megvolt.
Reggel 6.40-re húztam fel az órát, hogy még az újvári út előtt nyugodtan levihessem Somát. 5.40-kor keltem arra, hogy reng alattam az ágy. Nem is reng, inkább finoman rázkódik. Mintha valami óriás rázna egy dobot, babot szelel vagy lisztet szitál. Hát, Györgyike halottsápadtan vibrál mellettem, ki tudja, mióta. Rázza a hideg. Csak annyit mond, mindent, ami van, terítsek rá, mert fázik. Elmentemben nézem a láznaplót, tegnap óta vezetjük. 5:50 – 38,7.
Láttam Öllös Lacit a Fórum Intézet belső teraszán, büszkén mutatta, hogy épp a tanulmányát írja, nekem, a Fórum Társadalomtudományi Szemlébe. Június végén már elküldte a rezümét és a kulcsszavakat, június 15-én volt a konferencia, amikor e témában előadott, ő szervezte, s utána büszkén felhívott, hogy teljesítette óhajomat, azaz bejelentette, hogy a Fórum Társadalomtudományi Szemle várja ezeket a tanulmányokat.
Ez volt a hatodik podcastom, még kettő, s megvan az idei penzum. Krisztián útközben jókat mesélt a könyvről, hallgattam volna szívesen Kassáig. Hogy miként lepi meg magát könyvekkel. Nagyon jó technika. Hat podcast kitelne abból, amit mondott. Tizenkettő. Ha nem lotyogok közbe, negyvennégy. Vannak még hozzá hasonlók többen is, szerencsére, ezekkel mind lehetne podcastot készíteni. Fel is merült: podcast az autóban, odafelé, csak úgy, belső használatra, aztán a helyszínen, végül a visszaúton. Még jobb: elég volna beszélgetni velük. Akárhol, útközben, út mellett, kávé mellett, egy padon. Néha leülni ezzel, legalább egyszer egy évben amazzal, nem rendezvényen, nem hivatalosan, nem munkaügyben, csak úgy. Egy Gazdag Józseffel, például az újságírásról. Liszka Józsival fogom kezdeni, ő van a legközelebb, na meg neki talán nem leszek terhére. Hunčík Péterrel lehetne folytatni. Azt kérdezte tegnap a telefonban, mikor az állapota felől érdeklődtem, jellemzően ő is kérdéssel válaszolt, hogy hol is tartok az ő történetében? Hát, ha jól emlékszem, elmentél Szerdahelyen a szemeddel a kórházba, és kivették az epéd, vagy epegörcsöd volt, és megoperálták a szemed, hadarom, tudod, a történeted még úgy-ahogy megvan, a cselekményben nem vagyok biztos, de mondtam neked, hogy ne Dunaszerdahelyre járj orvoshoz, én egyetlen ottani orvost ismerek, az is nagyon komolytalan figura. Drága barátom, jól emlékszel, de Pozsonyba járok. Aha. Akkor ezek mind egyformák.
Ma majdnem voltam a kertben, Krisztiánékéban. Ott rukkola is terem, mégpedig bőséggel. Jó hír. Vannak még jó hírek, vannak még jó kertek. S az egyik mondatából kivettem, hogy olvassa a Vasárnapot. Sok jó hír ugyanazon a napon. (39,4 – mi lesz így velünk?)
Kérdi az alattunk levő Coopban a kasszás, elektronikusan kérem-e a számlát, vagy nyomtassa ki. Mondom, amit minden alkalommal: nyomtassa ki, mert látni akarom, elektronikusan ugyanis nem jön, ráadásul úgy egy esetleges reklamációnak semmi helye. Mondja, amit mindig: ő már rákattintott, hogy elektronikusan. Köszönöm szépen, válaszolom.
Szalay Zoli elküldte a szövegét, nagyon rendes ember, irtó kevés időt hagytam neki. Egyetlen vesszőt vettem ki belőle, amelyet az utolsó olvasás után visszatettem. Így lett jó. Ennyit a szerkesztésről.
Most jutok csak a keddi Vasárnaphoz, még csak a versnél járok, Erdős Virág mikor című darabjából részlet – holnap folytatom tovább. A Függönynek nevezett két hasáb hírei közt megint csupa jó név az Irodalmi Szemle dupla, nyári számának tartalmából. Te jó ég, mióta nem nyitottam ki az online-t, ott is fönn lehet már a tartalomjegyzék, honnan máshonnan vették volna le. Már nem is tudom, ki a Függöny felelőse: Veres Pista? Tényleg fönn van, csaknem két hete már, nem igaz, hogy így zajlanak a napok, zúgnak el fölöttem. Jó, erős szám. Az is lehet, hogy már megjelent, tényleg nem vagyok normális, ott jártam Somorján, benézhettem volna a raktárba. Mondjuk, eszembe se jutott, úgy siettem. Nekem ha azt mondják, Somorja, csak a Fórum Intézet jut az eszembe. (Hallom angyali párom éteri hangját, szeret, tehát nem lekezelő a hang: neked akkor is, ha nem mondják, hogy Somorja. Bezzeg én, én mikor fogok már végre eszedbe jutni, újabb negyven év kell hozzá?)
Július 19., szerda: Lássunk csak, mit tettem le ma az asztalra! Volt egy munkatársam, annak volt ez a szavajárása: mert azért az nem semmi, amit már eddig letettem. Nem akartam bántani, első szerencsétlen recenziómban már bántottam. Ő mondta, megbántam. Igyekszem nem bántani senkit, és ebben egyre jobb eredményeket érek el. Ahhoz kell csak tartanom magam, hogy többet olvassak, és kevesebbet írjak. És az arány is ez, minél többet olvasok, annál inkább megbánok mindent. A nyomokban zsidó elemeket is tartalmazó regényről megírtam, hogy nem indul rosszul, de sajnos szétesik, végül szarrá lesz úgy, ahogy van. Ezt fogalmaztam meg röviden és tisztességesen, de nem küldtem el. Így is hasznot húztam a dologból, hiszen a szerző vagy lakberendező, vagy bútorasztalos, így, hogy nem közöltem, amit írtam, bármikor felvehetem vele a kapcsolatot függöny vagy sötétítő ügyében is.
Írja Liszka Józsi, hogy halottal álmodott, vagyis nem halottal, mert élt (nem is így írja, nem tudnék mások leveleiből megint másoknak idézni). Egy temetésen volt, az elhunyt már a ravatalon, vagy a Szent Mihály lován, nyilván beköszöntött az ősz, és akkor látja, hogy mintha felé fordulna. Ő meg hozzálép, hozzáhajol, kérdezni akar, de addigra tényleg meghal… Így foglalkozzék az ember szakrális kisemlékekkel. Meg egyáltalán, etnológiával. Nekem persze rutinfeladat volna, simán odamegyek bárkihez, aki tanácstalanul hozzám fordul, s ezt kérdezem: Ugye ismeri a Vasárnapot? Jár Önnek, vagy keddenként megveszi? Szerdán csak? Akkor is kapni még? Bármit válaszol, tudok neki lapot adni, jó a lapjárás, alattunk a trafikba kettő jár, nem mindig veszek, mert van egy néni, három kapualjjal arrébb, szóval egy nálam idősebb hölgy, aki pontosan kiszámolva benyújtja az aprót az ablakon, a trafikos meg kinyújtja neki a hetilapot, láttam. Ez a néni a tömbháza előtt mindent beültetett györgyikével, mindenféle színűvel, alakúval, magasságúval.
Visszaköszön a podcast: írja a technikus arany ember, hogy nagyon díjazza a lelkesedésem, de arra kér, nyárra már ne tervezzek újabb felvételeket. Így megy ez. Csak így lehet csinálni, csak így ér célt az ember, a szerkesztő, így verbuvál társakat, ha nem olyan a munka, amit egymaga el tudna végezni. Biztos tanítanak is valahol ilyesmit, sokféle módja-változata lehet, nyilván van fizetős tanfolyam is rá. Nálam ez nem technika kérdése. Csak így tudok dolgozni, egyedül, kell, hogy lelkesítsem magam, mert kicsi vagyok, kevésnek érzem magam. Na, már megint. Ha viszont egynél több ember társaságában nyilvánulok meg, nemigen foglalkozom magammal, ezzel meg végképp nem, azt tapasztalom, visszatetszést kelt. Panaszkodni kéne? Hallgatni? Hallgatni akartam? Ezt akartam? Azt hiszem, ha nem csinálok semmit, vagy csak látszatra, akkor nincs bajom.
Küldi a nyomda a tükröt, úgy hívják, makett, nem baj, ilyen gyorsan még sosem küldte. Még pár nap, és mehet nyomdába a Madách-antológia. Többszörösen az, ez a Madách nyakig benne fog ülni a könyvben. Gyenes Gábor igen prímára vette. Amivel kedveskedni akart, abból egy részt mégis muszáj volt kivetetnem, pedig nem akarom fölöslegesen dolgoztatni. Ahhoz képest, hogy két hasáb is van, viszonylag kevés az elválasztás. Ahhoz képest, hogy csaknem vers az egész, viszonylag sok. Remek illusztrációk. Remek szerzők, nem érdekes, remek szövegek, még ez se, remekolvasókat tételezek neki.
Láz, láz, láz. Nem baj, túl fogjuk élni. Még pár nap, és kinn vagyunk ebből a slamasztikából.
Július 20., csütörtök: Te jó ég! Minő szerencse, hogy elolvastam a tegnapi bejegyzést! Nem, nem is olvastam el, csak az első két bekezdést, két szerencsétlen elvarratlan szálat is találtam. Egyszer szoktam olvasni magam után, pihen egy napot a szöveg, aztán csak belenézek, de már az e-mail akkor megírva hozzá, csatolom, hordja el az irháját minél gyorsabban. (Aztán ha megjelenik vagy elhangzik vagy akármi, sose olvasom el és nem hallgatom vagy nézem meg.)
Na, azt nem mondtam az egykori munkatársamnak, ami, mit is… nem volna célszerűbb törölni? Az príma szerkesztői munka. Az olyan szöveget, amiben egy egész bekezdést kell törölni, azt jobb visszautasítani, mint szerkeszteni. Vagy két fölösleges szál, nem tudom, a szarból is tudok tanulni vagy okulni, na de a magam sara? Tibor kihúzza, és hotovo, doszt. Eddig Vass Norbi volt az, aki komplett felforgatta néhány mondatom, vagy tán csak szavam, nehéz pillanataimban, ha elakadok szerkesztés közben, mindig megnézem, miből mit csinált, sokat köszönhetek neki. Tán egy vagy két írásomat szerkesztette, nem emlékszem pontosan. Ma is kaptam tőle levelet, kaptam haladékot, emberileg is rendben van, úgy értem, olyan haladékot kaptam, amely revolvering.
Na, írt a jó Tibor, hogy vannak már fenn az online-on naplók, figyelmembe ajánlja, ezek segíthetik a munkám, már nagyon kíváncsi, most látom csak a leveléből: Naplopó. Remek. Épp nekem való cím. Íme, a profi szerkesztő: szól időben, hátha még el se kezdtem, hátha akkor felejtettem el, amikor megígértem, hogy igen és köszönöm. Ezer hasonló levelem van, személyre szóló bontásba tudnám őket listázni. Tízezer, hogy sokat ne mondjak. De nem kell listáznom, ismerem a szerzőimet. A legjobbakkal, vannak páran, egészen másról levelezek, mint amire kértem őket. Azt válaszoltam, megyeget a dolog, kicsit hosszú lesz, nem akartam írni, hogy nagyon, mert tényleg meg fogom húzni, szabok egy határt, egy nap, az nyolc sor, és hotovo. Vagy tíz, de akkor a következő vagy a következő utáni, hogy ne tűnjön szabályosnak, az meg nyolc.
Presbiter.
Vrabec Mari biztató levele. Küld sárgabaracklekvárt. Nem vagyok magamnál, pedig tudom jól, hogy nem szabad fecserészni, de valami olyat kérdezett, amire nem akartam direkt válaszolni, hát nem azt írtam, hogy megyek baracklekvárért, remélem, kapni házit. Na, írja, hogy pakolja-csomagolja, aztán rögtön adja is postára. Én kretén. Krisztiánnal ugyanígy jártam, észrevettem a szembeni parkolóban, ahogy bontogatja a sátrát, kiderült, komáromi vagy környéki, hozza a házi terményeket, Jana, a felesége várandós stb. Sokáig erősítettem, most meg ládázok, mondja, látom a karján, hogy igaz. Alacsony termet, leginkább egy kirgiz súlyemelőre emlékeztet. Sokat beszélgetünk természetes dolgokról: hogy a barack fán érik, itt érik, süti a nap stb., veszek valamit, kerekítem az árát, hagyja, aztán viszont odapakol mást is azzal, hogy ezt már úgyse vinné haza, kidobná. Kedves ember. Nem az igazi, amit árul, van benne olyan is, de a többség nyilván magyarországi, olyan, mint az üzleti, nem érik be, kemény marad, vagy fonnyad, vagy szárad, vagy simán megromlik, nem baj.
Július 21., péntek: Elolvastam A varázshegyet, sokkal rövidebb, mint amilyenre emlékeztem. Most először sikerült nem hátul megnézni a magyar megfejtéseket a regény végéről, franciául persze továbbra sem tanulok, de már látom, mi micsoda. Mármint alighanem, az ember ugye magyarul se mehet biztosra, a savoir jelentéseit néztem, elképesztő, de hát világos, így van ez magyarul is, nemcsak használat van, vannak nüánszok, apróságok, melyek néha fontosabbak a nem apróságoknál. Ráadásul van a világon, valahol, nem tudom, hol, olyasmi is, hogy savoir vivre, én ezt úgy hívom, cizellálás, biztos van rá jobb szó is. Valamit addig fogalmazni, amíg a másik megérti anélkül, hogy megbántva érezné magát, ilyesmire gondolok. Hogy még az önérzetét se bántsam. Thomas Mann továbbra is jó, ráadásul aktuális, sajnos, megint itt tartunk, csak most az ápoltak nem tudják, hogy ápolásra szorulnak, sajnos, választani persze majd elmennek mind. Amúgy meg: a tüdő az tüdő, Györgyike is kapott fényképet, már nem szögletes, hanem kerek lemezen, így kerek a világ. Amúgy a Vida Gergely verse inspirált, Castorpot említi, mégis küldött verset, tudtam, nemcsak sejtettem, tényleg tudtam, hogy küld, így kerek az antológia, mehet nyomdába.
Megint láz, nem tudom, meddig tart még. Megint elővettem a vasárnapos verset, tud ez a Gazdag József, nagyon. Azt írja Erdős virág: „ha majd nem lesz árulás ,/ hogy úgy döntök, hogy kiszállok” – persze, kellene ehhez a szövegkörnyezet is, a versé is, a magamé is, nem baj.
Nagy kérdés, megkapom-e ma az ígért tanulmányt. Szarka Laci küldött megint, friss szerzemény, ott volt egy konferencián, hallotta, megkérte a szerzőt, nem is: mondta a szerzőnek, hogy ő ezt el tudná helyezni a Fórum Szemlében, a szerző meg örült. Így kell ezt csinálni. Hála.
Kerti partira megyek, Kriszta és Pityu esküvőjén nem voltam, csak utólag vittem valamit, most már muszáj. Reggel borbélynál, dobrí gyeny, pán Gábor, ezen a néven jelentkeztem be évekkel ezelőtt, kérdik, hogy a szokásos hölgy legyen, vagy van ukrán is. Olyan, mint az a másik, akit a Krisztián sátránál láttam, klasszikus Mária-szobor, krétafehér bőr, halványkék erek, szikár termet, kék nyári ruhában, az őszibarackot nézegette, és azt kérdezte, krumpli van-e. Sajnos nem volt. Paradicsomot vett, meg négy őszibarackot, a barackot aztán mégis visszatette, először meg sem értette, hogy mindenki maga válogat és rakosgat, nem kell kiszolgálásra várakozni. Mire világossá válik, hogy nem szlovák, nem is keleti, hanem ukrán, egy asszony megkérdi tőle, épp az, aki az imént még biztatta, hogy ebből is vegyen meg amabból is, mert ez mind bio és wellfare, ő csak itt vásárol, hogy mért nem megy már haza. Mennék, válaszolja, de nincs hová, és három gyerek is van. Az asszonyság elmenőben megjegyzi: ekkora kurvanagy ország, ki tudja hányszor nagyobb, mint a mienk, és nincs hová mennie! Mondom Krisztiánnak, hogy látja, más is dicséri a holmiját, meglátja, gyorsan híre megy ennek, mégis ugye, a házi az házi, jó reklám az elégedett kuncsaft. Nekem ne reklámozzon, nem bírom az ilyen szövegeket, inkább ne mondjon semmit, nem azért veretek kétszáz kilométert naponta, hogy ilyesmiket hallgassak, most nézze meg, milyen ábrázata lett ennek a nőnek, mondja, s lopva az ukrán felé pislant.
Csöng a telefon: az orvos hív, azt mondja, legyek derűlátó, most már ő is az, menjek a patikába a kártyával, vegyem ki, amit felírt, és vegyek sok ásványvizet, mindenfélét, a vizet meg a citromos limonádét lehet folytatni, de ásványvíz kell, sokkal több, mint eddig, húzzak vonalakat, hányszor volt pisi napközben, a tíznél kevesebb most kevés.
A kerti partin sok a mosoly, csak egyvalaki sírja el magát hirtelen, elfordulva, hogy ne lássák. Én is csak most veszem észre, a három mosolygós könyvtáros egyike. Mi történt, kedves, kérdem, hát nem is tudod, kérdez vissza. És a fülembe zokogja, a hónom alá rejtőzve: meghalt a lánya. Rákban. Negyvenéves volt. Állunk egy ideig, nem tudom, én szorítom-e őt, vagy ő engem, nem esünk el, tartjuk magunkat és egymást. Nem bírom megenni a hurkát, pedig nagyon finom, tányéron meg sose hagyok semmit, óvatosan beemelem a válltáskámba, hogy senki ne lássa. Sanya ül mellettem, biztos látta, rendes peredi gyerek, gondol, amit akar, nem érdekes.
Nézem az új hálóingem, amit mégis fel kell vennem, igaza van, kímélni kell a lepedőm, hiába próbáltam elbliccelni, persze nem hálóing, csak annak hívom, nem is ing, hanem póló, mi trikónak hívjuk. Hát, ez került elő, ez a Malina Hedvig-es, ezzel voltunk a koporsós tüntetésen vagy meneten vagy mi is volt a belvárosban, pontosan az, amit a megvert Hedvigen hagytak: Maďari za Dunaj!, mind verzállal. Nem tudom, hogy fogok benne aludni, bár nem valószínű, hogy aludni fogok.
Július 22., szombat: Láz, még mindig láz, de már nem akkora. Küldtem az MI 200 antológiát nyomdába, nagyon jó lesz. Nagyon örülök. Írja a nyomda, automatikus válaszként, hogy hétfőn reggel héttől lesznek elérhetők. Rendben, hétfőn reggel már kikapcsolhatom a telefonom végre, hogy ne lehessek elérhető, hogy nyugodtan szerkeszthessek.
Csanda Gábor (1963, Pozsony)
Irodalomkritikus, szerkesztő, a „Spolok Madách — Madách Egyesület” kiadóvezetője.