Péntek Orsolya: A teknős nyelve 2.

Péntek Orsolya: A teknős nyelve 2.

Szymon Burza felvétele

 

Hátsó traktus

 

Két lift van a szállodában. Az egyik kisebb. A vendégek, nem tudni, miért, azt nem szeretik. Figyelte őket az elejétől. A negyedik hónapja dolgozott itt.

Ki lehet bírni. Voltaképp mindent sokkal jobban ki lehet bírni, mint Borsod megyét.

Azelőtt el sem tudta képzelni, hogy milyen belülről egy szálloda. Csak filmekben látta, már amikor ment valami film a kultúrban. Amíg még volt kultúr. Most már nincs, vagy legalábbis, amikor eljött, úgy tíz éve, már nem volt. Kultúr se. Bolt se. Járda se, kocsma se. Víz is csak a falu néhány házában, meg a kút a főtéren. Alig folyt belőle a víz.  A folyóról hordták. Kiforralták, mégis iszapos maradt.

Nem lett tőle semmi bajuk.

Az iskolaépület még megvolt, de nem volt benne tanító. Átvitték reggelente busszal a gyerekeket a szomszéd faluba. Vitték volna. De alig ketten-hárman mentek ki hétre a megállóba, főleg télen. Az övé kiment. Ki is rugdalta volna, ha nem megy. Ezt itt, ezt a Sárát, biztos nem Ikarusszal viszik iskolába. Ide is autóval jöttek.

Még hogy alvóteknős. Máskülönben szép kis gyerek. Az anyja is szép, miért ne lenne az.

A lift melletti beugróból nézte őket, onnan hallgatta végig a veszekedést. Aligha gondoltak rá, hogy itt valaki tud magyarul.

Először nem értette, hogy a férfi miért nem akarja odaadni a gyereknek az alvóteknőst. Aztán lassan felfogta.

Miatta. Hogy neki, a szobalánynak, akit nem is ismert, vagy a takarítónőknek ne legyen belőle bajuk.

Akkor nézte csak meg jobban az arcát. Semmilyen arc volt. Olyan tipikus magyar arc. Megismerte a magyarokat, ha nem szóltak egy szót se, akkor is.

Volt valami keserű vonás mindegyiknek az arcán, a sértődés és a szorongás egyvelege, olyasmi, amire az öreganyja azt mondta, az illetőnek nem tiszta az arca.

A magyarok mindig veszekedtek. Ha nem az alvóteknősön, akkor a pénzen, ha nem a pénzen, akkor azon, hogy a másik mit gondol, vagy mit gondolhatott.

Sokáig azt hitte, neki sem tiszta az arca. Hogy piszkos a keze és piszkos minden, amit gondol. Sokáig sikálta magát. De se fehérebb, se jobb nem lett. Aztán a szállodákban megtanulta, hogy ő nem mocskos a vendégekhez képest. Amilyen ágyneműket leszedett, amilyen mosdókat kitakarított nap mint nap, abból magáról is sokat tanult.

Ha eszébe jutott az első szálloda szaga, máig feljött a gyomra. Jó helyen volt pedig, Budán. Csoda volt, hogy felvették. Vinni akart egy doboz csokoládét a személyzeti főnöknek, de a többiek lebeszélték.

– Ez egy rohadék. Majd meglátod – mondta a legidősebb szobalány, és ahogy elnyomta a cigarettát, az olyan volt, mintha épp a nyakát tekerné ki a műszakvezetőnek.

Rohadék. Mindenki rohadék volt abban a szállodában, de az elején nem vette észre. Boldog volt, hogy dolgozhat, és még boldogabb, hogy ott lakhat abban a tető alatti lyukban másodmagával. Mindennap munkanap volt. Mit bánta. Küldte haza a pénzt és takarított. Reggeltől estig takarított. Néha kurválkodott is. Alkalomadtán. Az olaszok voltak a legjobbak. Nemcsak az ágyban. A legjobb emberek. Máshogy értek hozzá. Nem úgy, mint az északiak. Addigra már tudott valamit angolul. Most már jól tud. Meg olaszul is. Ki nem néznék belőle.

Most már nem nagyon kurválkodik. Nincs rá szüksége, vagy inkább a gyereknek nincs szüksége több pénzre. Angliában van már. Ott is marad. Amikor a fia felhívta, hogy nem megy vissza Magyarországra, már mintha egy idegen férfi hangját hallotta volna. Egy idegenét, akit mégiscsak felnevelt így messziről, bár ahogy előbb kéthetente, aztán havonta hazajárt a faluba, egyre lazult és lazult köztük az a valami, ami anya és fia közt van, mígnem a gyerek egyszer nem volt otthon. Nem várta őt, mint máskor. Ültek otthon az anyjával, akire rábízta, és hallgattak. Aztán az anyja lassan teríteni kezdett.

– Nem zárhatom be. Ha bezárom, amikor jössz, megutál.

Késő este jött haza valahonnan a gátról. Tízéves forma volt. – Érted kurválkodok – mondta neki hangosan. A fia fojtott hangon azt kiabálta, hogy érte ugyan nem kell.

– Itt legyél velem – tette hozzá, és sírva fakadt.

Akkor hazament fél évre, de nem lehetett kibírni. Addig bírta, amíg a gyerek a kollégiumba nem került Miskolcra. Akkor kiment Hollandiába. Onnan Londonba, amikor a gyerek is kiment tanulni. De ott már csak néha találkoztak. A fiú szégyellte őt. Aztán Spanyolba ment. Jobb így, messze. Mintha csak azért lennének egymástól messze, mert a munka és a tanulás így kívánja.

Nem tudta volna megmondani, miért vette el a teknőst. Nem tudta azt sem, hogy abban a szobában magyarok vannak. Megszédült, ahogy kisimította az ágytakarót és felállt. Az utóbbi időben néha szédült, pedig itt megvolt a heti két szabadnapja. Azokon a napokon kiment a partra, mintha nyaraló lenne ő is, feküdt a napon, bele-belement a vízbe, még úszni is próbált.

Megtámaszkodott az ágytámlán, akkor került a keze alá a plüss.

Talán csak azért vette el, mert megérintette az a puhaság. Mintha ember ért volna hozzá annyi év után.
A szex nem számít. Akkor csak szétteszi a lábát. Az olaszokkal csókolózott is, de itt, a spanyol parton alig voltak olaszok.
A többiekkel soha. A többiek úgy dugták meg, hogy nem értek hozzá.
Nem tudta, mióta él érintés nélkül.
Kijutottak hát a faluból mindketten; a gyerek is, ő is. Ez volt az ára.
Ez a hideg élet. Máskülönben nem érezte úgy, hogy panaszkodnia kellene. Évek óta ő volt a műszakvezető, ő osztotta ki a feladatokat és neki számolt be mindenki.

Annyit keresett, amennyit otthon akkor se kapna, ha egyeteme lenne. Akkor meg minek az egyetem. A fiának is minek az egyetem. Ha felhívja hetente kétszer, és beszél neki, hogy mit kutat, ő abból nem ért semmit.
Máskülönben is összevissza beszél, félig angolul, félig magyarul.
Hátrébb lépett egyet, már egészen a beugró falának simult, amikor a férfi, akit a felesége ott hagyott a lift előtt, észrevette.
Angolul köszönt neki, ő angolul válaszolt. Akkor tette csak hozzá magyarul, hogy sajnálom, amikor megálltak egymással szemben.

A férfi a kitűzőjét bámulta a köpenyén. Maria. Leesett az ékezet az országok közt. Maria bármilyen nyelven lehet valaki.
– Maga magyar? – kérdezte döbbent arccal.
Nem tudta, mit válaszoljon.
– Sajnálom a teknőst – mondta –, valószínűleg összefogtuk az ágyneművel.
Megremegett a gyomra a hazugságtól.

Semmi értelme nem volt az egésznek. Nem mondhatja el a férfinak, hogy ő vette el a játékot, mert nem mondhatja el, hogy miért tette, mivel ő maga sem tudja, csak annyi a biztos, hogy a kezéhez simult az a puha valami.

Előző nap, ahogy visszaért vele az öltözőbe, előbb a tenyerén hintáztatta, aztán az arcához emelte a teknőst, utána bedobta a dobozba, a többi holmija mellé.

Soha, egy szobából sem vett el semmit. Ha a vendégek ott hagytak valamit, leadta, ahol kell. Ez volt az első eset, húsz év után.

– A kislány, remélem, már nem szomorú – tette hozzá, és pakolni kezdett a kocsin. Nem volt semmi értelme annak a pakolásnak, minden a helyén volt. De nem akart a férfira nézni.
– Maga mit tenne?
Úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. Tőle, a szobalánytól kérdezi, hogy mitévő legyen?
– Én nem értek ehhez, uram – válaszolta –, nem értek a házassághoz. Huszonegy és fél éve csak a szállodák hátsó traktusait és a vendégek által otthagyott szobákat ismerem. Mindennap rendbe teszem, aztán másnap megint. Aztán megint.

A férfi rátámaszkodott a kocsira, mintha el akarná vágni a menekülés útját.

– Soha nem volt férjnél?
– Régen – préselte ki magából. Mit mondjon ennek. Tizenöt évesen szült. Aztán az ura elment egy másikkal. Alig emlékezett rá. Akkor döntötte el, hogy nem marad ott a faluban. Hogy nem kell neki másik férfi.
– Nem az a baja, amiért veszekszik magával – mondta végül a férfinak.

Farkasszemet néztek egy ideig, aztán a férfi bólintott.

Tudta, mi jön. Meg fogja kérdezni, hogy este meghívhatja-e egy italra a bárban.

Úgy érezte, tartozik, amiért elvette a teknőst, de a leginkább azért, amiért ez a férfi nem akarta, hogy neki, a szobalánynak ebből az egészből baja legyen.

 

Péntek Orsolya (1974)

Képzőművész, író. Festőként a metafizikai tradíciók szimbólumaival és a városi terekkel, íróként a közép-európai történelemmel és identitással foglalkozik.