Czinki Ferenc: Irodalom és fesztivál 3. / Amikor a légpuskát a tóparti majálison
Szemedben fénylik a galaxis,
költő vagyok és paraszt is.
(Makarenkó együttes)
Amikor a légpuskát a tóparti majálison a vállamhoz szorítottam, és a puskatus a lövés pillanatában visszaütött, valami megváltozott bennem. Csak akkor túlságosan lefoglalt a plüssállat fejére ömlő körömlakk véres apokaliptikus látványa, és nem vettem észre, hogy közben megtörtént. De most, ahogy álltam ott a kollégium folyosóján, a lemenő fürdősori nap utolsó fényében, és becsukódott előttem az ajtó, már éreztem: nem fáj a nyakam. Elmúlt. Aztán csak néztem hosszan a zárt ajtót, mielőtt a lépcső felé indultam volna. Könnyű voltam és buta.
Aznap reggel 9 óra 57 perckor arra ébredtem, hogy fáj. Ilyenkor egyetlen mozdulat sem kell hozzá, kinyitod a szemed, fölpillantasz, és még csak nem is kell a telefonért vagy a tegnap éjjel otthagyott pohár vízért nyúlni, mert szinte egyetlen mozdulat nélkül történik meg. Hogy beáll. Beáll. Aznap pedig már nem érdemes autót vezetni, pláne a tavaszi utcán forgolódni felelőtlenül, mert egyszerűen nem tudsz. Vagyis tudsz, csak kizárólag derékból. Csípőből. Csípőből tüzelni, de erről majd később. Ekkor még csak a fájdalom. És amit végképp nem lenne érdemes csinálni: irodalmi programra menni. Beállt nyakkal. Különösen felolvasni nem. Különösen május elsején nem. Egyáltalán ki az, aki ilyesmit szervez erre a napra? Baljós előjelek, gondoltam, amikor második próbálkozásra sikerült felülni az ágyon.
Felöltöztem. Ezt most így egy szóban mondom, hogy felöltöztem, de persze megérne egy-két bekezdést. Amikor minden ruhadarab fáj. Még jó, hogy tavasz van. Meleg tavaszi nap. A csap alá szerettem volna tartani a fejem, de nem tudtam. Így aztán komolyabb felfrissülés és végül reggeli nélkül ültem biciklire, ami szintén nem bizonyult kifogástalan ötletnek. De ez már a sokadik napja volt egy fesztiválnak. Indulás előtt még magamhoz vettem egy darab szalonnabőrt a kutyának félretett adagból, hogy majd legyen mivel kikenni a bogrács alját. A kutya messziről nézett. Nem kísért ki.
Végigtekertem az úgynevezett vezérutcákon, éreztem, ahogy a menetszél felébreszt, és a Géza utca hosszú lankáján már újra szerettem ezt a tavaszi, zöldtől roskadozó várost, és újra elkezdtem bízni a majális intézményében, egyúttal a megváltásban, kicsit a munkásmozgalom maradványaiban és persze az üdvösségben is. Aztán a következő kanyarban megint eszembe jutott a nyakam. Az egyik útpadka eszembe juttatta. A költő, az operatőr és a teremőr a Fórum téren vártak, először a Topogóban kerestem őket, aztán a Fórumban, végül a Fortuna piszkos, zöld műanyag kerti bútorai között akadtam rájuk. Úgy csináltak, mintha éppen indultak volna egy új kört rendelni, de aztán végül nekem kellett. A költő közben jelentőségteljesen előkészítette a papírjait. Simítgatta a gyűrött lapokat. Tudtam, hogy egyáltalán nem aludt.
A felolvasás értelmetlen volt és rövid. Az egykori Vidámpark tavának partjáról újra vurstli hangjai hallatszottak, a gyerekek vattacukorral a kezükben sétáltak el a szomorú irodalmi stand előtt, és amikor a kínos beszélgetés közben néha fölpillantottam, mert csak pillantgatni tudtam, a fejemet elfordítani továbbra sem, nos, akkor jól láthattam, hogy a szülők azok gondolkodnak, mi vajon melyik párt lehetünk. Választási év volt, és ilyenkor egy majális hirtelen felértékelődik. Választási plakátok, lufik és szórólapok lepik el placcot, a főzőversenyt pedig valamelyik képviselő nyitja meg. (Vagy esetleg több is.) A felolvasásnak annyi haszna mindenesetre volt, hogy ez utóbbiról lemaradtam, de tudtam, a főiskolai évfolyamtársak már a tűz mellett várnak, hogy elkezdhessük a gulyásfőzést. Mi mást lehetne tenni a kétezres évek közepén egy fülledt közép-kelet-európai választási majálison?
Például lehetne találkozni az első évfolyamos somogyi lánnyal is, akiről szinte egész napra megfeledkeztem, csak a céllövölde baljós árukavalkádját nézve jutott eszembe, de, mint az rövidesen kiderült, ekkor már késő volt. Késő lett. Hiába a nagyszerű eredmény a főzőversenyen, hiába a tökéletes lövőszám, aztán egy hihetetlen részidő a biciklivel, ha az utolsó, döntő pillanatban, az utolsó körben lényegében nem történik semmi, nem jön az eredmény. Állsz fásultan egy üres folyosón. És már nincs majális.
A főzőverseny bronz trófeáját a Mini presszó egyik asztalára tettem, középre, fő helyre, de még így is alig magasodott ki a söröskorsók közül. A költő, az operatőr és a teremőr már a harmadik körrel fordultak. És bár látszólag mélyen együtt éreztek velem, értékelték heroikus küzdelmemet, hogy szinte mozdulatlan nyakkal és háttal is remek levest kavartam, a nagyszerű eredmény mégis mintha hidegen hagyta volna őket, a gulyásból nem is ettek, de még a közelében sem jártak. Egész délután fontos küldetésekben voltak. Egyik küldetés váltotta a másikat. Most éppen a költő barátnőjének akartak ajándékot lőni. Engesztelőt, vagy valami ilyesmit. És ekkor, ahogy átpillantottam az utca túloldalára, a késő délután árnyékaiban baljósnak mutatkozó céllövöldére, tudtam, hogy nekem is lőnöm kell, nincs más választás. És amikor a somogyi lányra gondoltam, megint hasított egyet a nyakam.
Lassan közelítettünk, és már séta közben sikerült célpontot választani. Mire a teherautó posztóval letakart vaspultjához értünk, és megkaptuk a légpuskákat, már mindenki tudta, mit akar. Egy pillanatra kitisztult ez a füstös, sörhabos délután, mindenki elszánt volt és egy pillanat alatt gyerekből férfivá érett. Ezt teszi a fegyver, még ha csehszlovák is, és el is van állítva az irányzéka. Ketten lőhettünk egyszerre, a költővel kezdtük a sort. A választékhoz képest meglepően jó minőségűnek, puhának és élénk tekintetűnek tűnő Teddy maci ártatlanul figyelt a hárompálcás sorból. A költő egy üveg, szerinte drágának és elegánsnak tűnő körömlakkot nézett ki engesztelő ajándéknak, legfelülről, a négypálcások közül. Nem akartam mondani, hogy szerintem nem is üveg, hanem műanyag, és valószínűleg ronda is. Elkezdtük a kört. Nálam egy lövés, egy pálca. A költő közben tévesztett, az ólomlövedék éles csattanással pattant vissza az alumínium falról. Még egy lövés, még egy pálca. A költő lövése viszont csak majdnem talált, megrezzent az egyik hurkapálcika. Az utolsó lövés következett. Próbáltam koncentrálni, már pontosan éreztem, merre hord a puska, most már semmi sem zavarhatta meg, hogy az utolsó pálca is sikerüljön. Még ki is pillantottam a költőre, szűkülő tekintete magabiztosnak tűnt, célzott. Egyszerre lőttünk. Én ugyan eltaláltam a Teddy macit tartó utolsó pálcát, és a plüss jószág kissé előrebillenve már majdnem le is zuhant a földre, ám ekkor a másik lövés is talált, de nem a pálcát, hanem magát a megcélzott tárgyat. A vörös körömlakk úgy fröccsent ki a műanyag flakonból, és úgy terítette be az előrebukó Teddy fejét, mintha minimum a medve agyvelejét loccsantotta volna ki valaki ezen a békés, fáradt majálison.
A somogyi lány nem sokáig nézte az ajándékot, mielőtt becsukta volna a kollégiumi szoba ajtaját, engem egy kicsit talán hosszabban, de már nem tudom, mert valami nagyon furcsát éreztem közben, ahogy álltam ott a folyosón. És nem azért, mert tudtam, hogy ennek most itt van vége, lehetett azt már tudni korábban, és nem is azért, mert valaminek a vége után ilyen furcsát és üreset kell érezni. Valami más lehetett.
Amikor a légpuskát a tóparti majálison a vállamhoz szorítottam, és a puskatus a lövés pillanatában visszaütött, valami megváltozott bennem. Csak akkor túlságosan lefoglalt a plüssállat fejére ömlő körömlakk véres apokaliptikus látványa, és nem vettem észre, hogy közben megtörtént. De most, ahogy álltam ott a kollégium folyosóján, a lemenő fürdősori nap utolsó fényében, és becsukódott előttem az ajtó, már éreztem: nem fáj a nyakam. Elmúlt. Aztán csak néztem hosszan a zárt ajtót, mielőtt a lépcső felé indultam volna. Könnyű voltam és buta.