Fénytörténés: a jelenlét alakzatai

Marek Kvetan: Kolaps. Somorja, At Home Gallery, 2014. szeptember 12. – október 8.

„Hogy valami történik, ezt úgyszólván mindig megelőzi a „mi történik” kérdése. Mert az, hogy valami megtörténik, ez a kérdés, mint esemény; csak „utána” vonatkozik a kérdés az eseményre, amely éppen megtörtént. Az esemény, mint kérdőjel történik meg, még mielőtt kérdésként jelenne meg.“

Jean-François Lyotard: A fenséges és az avantgárd

Valami világlik. „Es weltet“ – mondaná az a jónevű német filozófus, akinek a görög templomról írt gondolatai, mint általában, amikor belépek a somorjai zsinagóga belterébe, ezúttal is eszembe jutottak.

A műalkotás eredetéröl szóló írása szerint a templom sokkal inkább mű, mint a legtöbb annak tekintett objektum, hiszen egy körzetet nyit meg, melyben a Lét létezőbbként mutatkozik meg, mint egyébként – „világ és föld vitája“, afféle létesítő közeg, amennyiben egy világot teremt (és hoz működésbe), kozmoszt visz a káoszba, és amihez mérve a legtöbb artefaktum csak afféle puszta eszközként kézhezálló Dolog.

Rögtön szemet szúr, hogy Kvetan intervenciója egyetlen gesztusra épül, az pedig tárgyi mivoltában egy zavarbaejtően puritán valami: a középtájt elhelyezett szögletes, felvilágló és elsötétülő neonsávok alkotta fénytest egy hasáb alakú űrt metsz ki a gyülekezet (synagogé) teréből. Az anyagtalanság határán egyensúlyozó objektum az Archa nevet viseli, vagyis azonnal kínálja magát az utalás a frigyládára, a zsidóság szent és érinthetetlen rituális tárgyára, melynek fedele fölött, a két kerub által közrefogva, a hagyomány szerint maga az Isten volt jelen. Kvetan frigyláda-parafrázisa mintha éppen a sekina (šəxīnāh) fogalmát – az isteni jelenlét, Isten immanens közelségének már-már tárgyszerűnek tetsző manifesztációját aktualizálná (a héber fogalom jelentésmagva: Lakozás, ezt további konnotációként a fény, a világosság vonzata kíséri). A Tórában elöször felhő alakjában jelenik meg, a Misna pedig azt írja, hogy ahol két ember összejön, hogy a Tóráról beszéljen, ott máris jelen van a sekina (Misna, Ávót, 3,2).

Az ünnepélyes kérlelhetetlenséggel működő LED-sugarak játéka, ahogy magához vonzza a félhomályban köré gyűlt látogatókat, akár csak azt próbálná szemléletessé tenni, hogy lényegében nincs az a művészeti praxis, ami ne a kultuszban gyökerezne. Csak hát túl gyakran feledkezünk meg róla, hogy sok minden, amire ma úgy tekintünk, mint műalkotás, hosszú évszázadokon át nem autonóm, önmagában álló, önmaga csináltságát tematizáló objektum, a kontempláció terepe, horribile dictu, a művészi önkifejezés terméke volt, hanem afféle rituális diszpozotívum gyanánt, a transzcendenciával való kapcsolattartás liturgikus kellékeként szolgált. A kellékek funkciója és értelmi horizontja pedig csakis egy konkrét, hierarchizált tér-egészben betöltött helyük által válik megragadhatóvá. Ilyen értelemben a zsidó-keresztény hagyomány klasszikus „kelléktárai“ végül is mind-mind az isteni jelenlétből való részesülés fényhez idomított, reflexív, (benjamini értelemben) auratikus terei.

Ezúttal nem egy mécsesek adta aranyszínű fény, hanem valami hideg, metsző fehérség (reklámfelületek, nagyáruházak és kórházi várótermek steril világítása) színezi meg az imaház belsejét. A ritmizált ragyogás terében pedig nincs olyan, hogy ős-alak, nincs eredeti kép és kép-más, csakis visszhangszerű elmozdulások és ismétlődő, fénybe foglalt konfigurációk. Az Archa tulajdonképpeni témája talán éppen ez a megfoghatatlan dinamika – illékony jelenlétek, alakváltások és kontrakciók valóságképző játéka. A tét: az ábrázolhatatlan megragadása, a puszta aktualitássá meztelenített történés jelenvalóvá-tétele. A váltakozva fel-felgyullanó fénypászmák eközben maguk is egy hézagot kereteznek: mintha csak a zsinagóga belterének kicsinyített mását ölelnék magukba.

A pislákoló, ilyen-olyan fénykombinációk által mozgásba hozott tér részeseként önkéntelenül is Michael Fried híres és emblematikus esszéjére kell gondolnom – Art an Objecthood című írásában Fried nem kis kritikai éllel jegyzi meg, hogy a minimalista installáció a néző figyelmét nem is annyira a „műalkotásra“, hanem sokkal inkább az installáció terére irányítja – a tér jelenvalósága sokkal intenzívebbnek tetszik, mint az önmagában észlelt objektum közelsége (ez az oka annak, hogy Fried a minimalista installációt per se teatrálisnak – és ezáltal közvetve művészetidegennek – tekinti).

A Kvetan által mű-vé emelt közeg korántsem közlések és ábrázolások színpada, sokkal inkább egy performatív tér: nincs mag, nincs központ, minden, ami létezni látszik, csakis nyomok, hullámverések és ciklikus visszatérések alakjában tűnik elevennek. A logosz elől folyton elbúvó, kinyilatkozatásszerű világlások szintaxisát mindvégig feltárulkozás és elrejtőzködés dialektikája, hiány és jelenlét folytonos lüktetése, egymásba hurkolódó aktualitása működteti. A fény nyelvtana itt a téma, ez artikulálja a teret: ameddig a fény terjed, addig terjed a tér is. Az idő a szemlélődés aktusában térképzetekké oldódik, az pedig, amit térként észlelünk, idővetületekké teregeti szét magát. Közben persze végig sötétben tapogatózunk, hiszen nem tudhatjuk, hogy mégis miféle generatív kód vagy értelemadó algoritmus szervezi ezt a rögzíthetetlen fénytörténést.

Persze könnyen lehet, hogy túlfeszített, sőt félrevezető ez az olvasat – és Kvetan minimalista állásfoglalása „csupán“ egy józan, letisztult Donald Judd- vagy Dan Flavin-parafrázis. Vagy (szabadon, Moholy-Nagy után) afféle helyspecifikus fény-tér modulátor. Akárhogyan is nézzük, egy higgadt, tiszteletteljes párbeszédkísérlet ezzel a fenemód sajátos és kiürültségében is ízig-vérig szakrális térrel.

Csanda Máté (Kiss Csaba felvétele)