Miklya Zsolt verse

Julija Svetlova felvétele

Felhőjárók

Ne edd a felhőt, mondja anya.
Ami azt jelenti, csukd be a szád.
Ő aztán csukja, sőt szorítja,
két ajka sarkában kis árok jelzi
a szoros zárszerkezetet.
Reggel szólni sem szabad.
Nesztelenül osonok ki a verandára,
szippantok friss levegőt,
és ha köd száll a kertre,
mezítlábalok a fehérben.

Felénk ritka a tejfehér köd,
főleg bent a faluban,
a kertek felparcellázzák,
és a köd falja, de nem szereti,
kiköpi a kerítéseket.
Jobban érzi magát odakint,
a mezőn, a szántón.

Nagyapával kimentünk a határba
pipacsot meg szarkalábat szedni.
Várni kellett a virágokra,
mert felhőben ült minden.
Egyszer csak mozdult a lepel,
mintha bábozna valaki,
egy őznyak fordult felénk,
fehér palotában a herceg.

Nagyapa megszorította a kezem,
csitt, most csak figyelj.
Sokáig álltunk mozdulatlanul,
ilyenkor megváltozik az idő,
egyetlen perc is örökkévalónak tűnik,
az örökkévaló meg egyetlen percnek.
Nem tudom, melyik végén álltunk
az időnek, de nem moccantunk.
Csak a herceg mozdította el
fejét az őzsuták felé.

Az egyik suta elindult.
Szökkent a felhő fölött,
mintha repülne, szállna,
mintha a gravitáció is
megváltozna ilyenkor.
Nagyapa keze megrezdült,
a herceg is megindult.
Szökellő íve találkozott
a felkelő nappal.

A nap megeszi a felhőt,
mondta nagyapa, míg baktattunk
a narancs korong felé,
ami lassan kifehérült az égen.
A felhő helyén harmat csillogott,
bólogattak a pipacsok,
ágaskodtak a szarkalábak,
valószerűtlen kék tóban
piros ladikok úsztak két
összeszorított ajak árkai felé.

Miklya Zsolt (1960, Csorvás)

Quasimodo-emlékdíjas, HUBBY-díjas magyar költő, pedagógus, szerkesztő, gyermek- és ifjúsági irodalmi szakember, a Parakletos Könyvesház felelős szerkesztője, az Író Cimborák műhely alapító tagja. Portréját Bogdán Krisztina készítette.