Hizsnyai András: Irodalom és a szereplő 4. / Én
– Jó napot! – kurjantotta jókedvűen. – Hogy s mint?
– Nana, csak ne vigyorogjon! – köpte oda az alacsonyabb római katona. – Mármint maga az a keresztény, nem?
– Igen, igen. János vagyok Betániából, örvendek! – És kezet nyújtott.
– Ne örvendjen, nem azért van itt! – förmedt rá unottan a másik – Egy ragyás kis barlangban fogja leélni a hátralevő életét, hát viselkedjen úgy!
János bocsánatot kért, kicsit lejjebb tekerte a mosolyt az arcán, hogy ne irritálja a szegény katonákat, majd visszaintett a hajóra, hogy hozhatják a cókmókot. Sziesztaidő volt, a halászok kunyhóik árnyékában hortyogtak, vagy belebambultak a hálók javítgatásába. Oda se bagóztak.
Zénón és Kleanthész a semmiben ücsörögtek a semmin, és nem értettek semmit. Nem volt semmi díszlet, csak egymást látták, csak egymást hallották – csak egymást érzékelték mind a huszonvalahány érzékszervükkel. A tökük tele volt már ezzel a nappal. Először az az izzadságszagú lyuk azzal a fenyőfaízű ouzóval, most meg itt lebegnek az abszolút semmiben. Már azt sem tudták, hogy mit éreznek, csak pislogtak és értetlen pofákat vágtak.
– No, bocsánat, volt egy kis dolgom, de már itt vagyok – mondtam és becsuktam az ajtót.
– Hála az égnek – ugrott fel Zénón –, már azt hittem, végünk van! Mi folyik itt, Bandi? Hol vagyunk?
– Hogyhogy hol? Ott ahol eddig is. A fejemben.
– Aha. A fejedben… – szomorodott el Zénón. Már azt hitte, érteni fogja.
– És mit keresünk itt? – kérdezte Kleanthész.
– Azt nézzük – mutattam a semmibe, és ujjam végén létrejött a Föld.
Átzuhantunk az exoszférán, át a termoszférán, át a mezoszférán és a sztratoszférán. Láttuk, ahogy az Égei-tenger felénk zuhan. Aztán a troposzféra alsó rétegében, mintegy fél kilométernyire a tenger felett megálltunk.
‒ Látjátok? Ott van. – Pár emberből álló libasor kanyargott a kikötő felől a barlangig. A barlang szájánál János állt és a katonákkal beszélgetett.
‒ Ki az? – kérdezte Zénón.
‒ Az író és a szereplő egyben. – Kis hatásszünetet tartottam. – És nemsokára az olvasó is.
Jócskán besötétedett, mire a pakolással végeztek. János elküldte a tanítványait, mondván, hogy írni fog. Az őrökkel együtt visszamentek a falucskába, ahol most nagy tábortüzet raktak a halászok, és ünnepelni kezdtek valamit. Jánost mindez nem érdekelte. Visszavonult a barlangba, az egyik hordóból elővett egy döglött halat, amit idefelé fogtak, letette egy kiszögellésre, térdre borult és imádkozni kezdett.
‒ Hát ez meg mit csinál? – kérdezte Kleanthész.
‒ Mindjárt meglátod.
Távolból közeledő hangot hallottunk. Tele volt izgatottsággal, mint aki tudja, hogy valami szuper fog történni. A hang lassan körbevett minket és most már minden irányból hallottuk.
…és azt ígérted, ha az Utadat követem, megtalállak! Itt vagyok hát, ide vezetett az Utam. Itt ér véget. Meg fogsz-e jelenni nekem, kérdem?
‒ ÍRJÁL! – szólalt meg egy másik hang. Az én hangom volt az, de nem az én számból, hanem egy felsőbb szférából jött. Nem a kozmoszból persze, hanem valami isteni dimenziókból.
Lehetett látni, hogy János kicsit összezavarodott. Örült, persze, hogy végre kommunikálnak vele, csak egyszerűbben képzelte el a dolgot. Felkecmergett, és nekilátott írni. Kezdetben kicsit tétovázott, hogy miről is kéne írnia, aztán úgy döntött, leírja azt, ahogy elképzelte A Találkozást.
‒ Na, most figyeljetek. Most fogjátok megérteni – mondtam én, az én számmal. Elővettem ezt a négy tárcát, és megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben van. Minden rendben volt.
‒ Miről ír? – kérdezte Zénón.
‒ Rólam. Már érzem is a hívását! Pápá! – kiáltottam elhalóan, azzal eltűntem.
És megjelentem Jánosnak.