Csapó Alíz novellája

Julija Svetlova felvétele

Kapcsoló

Felültetett az ablakpárkányra, úgy hatolt belém. Nyakamba fúrta az arcát, miközben ritmikusan mozgott, csípőmet szorosan tartó karjain kidagadtak az erek. A fogammal téptem a vállát, ziháltam, és ahogy gyorsított a tempón, a körmömmel felhasítottam a bőrt a hátán. Nem tudtam betelni vele. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget.

Halálosan szerelmes voltam. A személyisége ezeregy rétegébe, az angyalarcába, a heges lelkébe, a mozdulataiba, a forradásba a bal karján, az ocsmány, idióta humorába. Az az igazság, hogy mindig is őt akartam. És soha előtte olyan boldog nem voltam, mint vele. Ő pedig sosem tartotta férfiatlannak kimutatni és elmondani, mennyire oda van értem.

– Őrülten kívánlak – súgta a fülembe, ahogy a kezét a csípőmről a combomra csúsztatta. – És nagyon szeretlek is, ugye tudod? – tette hozzá gyengéd csókot lehelve az arcomra.

Aztán váratlanul lassított, engedett a szorításon és hátralépett.

– Nem vagy őszinte hozzám – mondta minden előjel nélkül.

A következő pillanatban vöröslő fejjel, lihegve vetette rám magát, és merev, már-már tébolyult tekintettel nézett a szemembe, miközben erős lökéseivel a nyitott ablakrés pereméhez préselt. Egyszeriben hideg lett, és dühös.

– Ki akartok csinálni – sziszegte a fogai között, és még szorosabban markolt.

Szerettem, amikor vadul estünk egymásnak. Abban a pillanatban egy kicsit sem vettem komolyan az eszement vádaskodást. Csak a farkát akartam. Hátravetett fejjel adtam hát át magam a tomboló vágyának.

Mielőtt felocsúdhattam volna, kajánul elmosolyodott, kihátrált a lábaim közül és taszított rajtam egyet.

Éreztem, elveszítem az egyensúlyomat. Megpróbáltam belékapaszkodni, de elhúzódott. Csúszott alattam a párkány, az izzadságtól és a pániktól sikamlós kezemmel az ablakkeretet sem tudtam elkapni.

– Undorodom tőletek! Mit képzeltek, hogy beleavatkoztok az életembe? Menjetek a picsába! Többet nem fogsz a szemembe hazudni, az biztos! – fordult el megvetően.

Egy pillanat műve volt. Szétvetett lábakkal zuhantam a nyolcméteres mélységbe.

Utánam se nézett. Visszatámolygott a nappaliba, lerogyott a kanapéra és hosszú ideig csak bámult maga elé. Órákkal később az oldalára dőlt, elaludt. Zúgó fejjel lépett másnap reggel a konyhaablakhoz, hogy rágyújtson ébredés után. Akkor vette észre a holttestet.

Rémülve nézte a földet ért hullát, szétáradt benne a pánik. Alig kapott levegőt. Nem látott tisztán a sokktól, hirtelen nem is tudta, hogy a lány után ugorjon, lerohanjon a kertbe felnyalábolni őt, segítségért kiáltson, vagy a mentőket tárcsázza. Lefagyott, nem engedelmeskedett a teste. Atyaúristen! Hogy történt!? Hogy történhetett!? Ilyen nincs. Azta kurva! Az nem lehet. Rettegett. Ő volt a mindene. Rajongott érte. Most mi lesz? Mihez kezdhetne nélküle?

Percekig nézte a meztelen, dermedt idomokat, amelyek már senkinek nem okoznak örömet többé. Ahogy üveges szemekkel bámulta a kiálló combcsontot, lassan derengeni kezdett a tegnap este, halvány foszlányokban sejlett fel benne a kép, ahogy az ablaknál szeretkeznek. Ahogy a lány füle mögé söpört egy göndör hajfürtöt, hogy jobban hozzáférjen a nyakához. Ahogy a földhöz csapódva reccsentek a csigolyák.

– Neki volt a legédesebb mosolya – gondolta, és ahogy lenézett a grimaszba fagyott arcra, majd a vérfoltos aszfalton szétterülő barna tincsekre, összeomlott. Akkor fogta fel, hogy elveszítette a nőt, akiért bármikor tűzbe ment volna. A nőt, aki feltétel nélkül, mindenestül és mindenki másnál jobban szerette őt.

– Kár, hogy egy hazug ribanc volt. Megérdemelte – villant át az agyán, mielőtt ájultan a konyhakőre hanyatlott.

Kiszáradt torokkal és zakatoló szívvel riadtam hajnalban. A héten már másodszor álmodtam a saját halálommal, és ez a mostani kifejezetten rémisztő volt. Eltelt pár másodperc, mire visszazökkentem a valóságba. Néhány lassú, mély belégzés és az ágy másik oldaláról érkező békés szuszogás végül megnyugtatott. A rémálom bénító érzése elől óvatosan a kedvesem ölelésébe kucorodtam. Sűrű napom lesz, jutott eszembe, és úgy döntöttem, az ébresztőóra kíméletlen csörgéséig hátralevő húsz percet a szívdobbanásai közé simulva töltöm. Kellett még egy kis bújás, pláne az iménti rettenetes képsorok után.

– Gyere, cicám – mormolta álmosan, ahogy gyengéden átkarolt és magához húzott.

A kávézáskor már nem jutott eszembe az abszurd éjszakai képzelgés, a sietős készülődés nem is hagyott időt merengésre.

– Jó lesz akkor, ha ötre eléd megyek, édesem? – simított végig az arcomon indulás előtt, majd közelebb lépve segített bekapcsolni a nyakláncomat, amellyel percek óta bíbelődtem az előszobai tükör előtt.  Miután végzett, egyik kezét a nyakamon hagyta, ujjai egyre szorosabban fontak körül. Másik kezével a bejárati ajtó felé nyúlt, ráfordította a kulcsot zárban. Egyenesen a szemembe nézett. – Kár, hogy egy hazug ribanc vagy…

Csapó Alíz (1987, Budapest)

Az ELTE bölcsészkarán szerezett diplomát magyar, ill. kommunikáció szakon, újságíróként dolgozik.