Géczi János: Róma, újrahasznosítás

MUNKANAPLÓ  2.

A Szent István Házzal, azaz a Casa di Santo Stefanóval határos egyik utcán, a zarándokszállás közelében lévő buszmegállóban szertelen figurákkal találkozom. Várakoztam ott húsz percet, előtte azonban semennyit, és azt hiszem, többé erre a környékre nem fogok visszajutni. Bőrcuccokba bújt dominával találkoztam, s perzsaszőnyegből varrt papucsban tébláboló öreg úrral, aki néhány méterenként újra és újra lehugyozza a járda nélküli út szélét jelentő kerítésen áthajló bokorágakat, miközben tutul; láttam korosabb szépasszonyt, akinek a hajából szőkére festett kócból font rojtok lógnak elő, és törpét, akinek, ha felkapaszkodik a kerékvetőre vagy az útszélre vetett bárszékre, mintát jelent Rodin Gondolkodójának póza. A mentális problémákkal küzdőket kezelő intézet bejáró betegei többnyire a Magyarországról érkezett s itt szállásra lelt zarándokokkal együtt utaznak a városközpontba.

Amióta létrejött a környék, nélkülem létezett. Miután menetrend szerint érkezett a 870-es busz, s a viselkedési problémákkal küzdők nyomában fölszálltam magam is rá, a tájék nélkülem marad. A vidék sajátosságának ezt kell tekinteni, hogy én nem vagyok beléírva, s rám jellemzően mondható, hogy e húsz percet kivéve nincs bennem jelen a Via del Casaletto és környéke. Nem tudom, meddig fog létezni ez a városnegyed, Róma, Olaszország, Európa vagy a Föld, de azt igen, hogy a városrész nem kevesebb, mint százéves, Róma városa 2776 esztendős, Olaszország 1861-es létrejötte óta 161 év telt el, Európa korát a földtudósok a Balti-ősmasszívum kialakulásához kötik, azaz

2,5 milliárd éves, míg a Föld pedig mintegy 4,5 milliárd éves, és volt néhány perc, amikor együtt voltunk. De nyugodtan állíthatom, hogy az ittlétem mennyisége észrevehetetlen ebben a buszmegállóban. Nem több hat mondatnál.

Az egykori külföldiek negyedében, a valaha kézműveseké volt Campo Marzión a keskeny Via Margutta idővel – 1953-tól, hogy elkészült a Római vakáció – a művészek, mára az emlékezet és a művészetből élők utcájává vált. Giulietta Masina és Federico Fellini, Amerigo Tot itt élt, a sor hosszan folytatható. Annyiféle ember a Via Margutta-i, hogy őket nem is lehet másnak, csakis tömegnek érzékeltetni.

Az utcát, amelyet portrékat készítő kézművesek, márványfaragók, kovácsok alapítottak, flamand és a német művészek népesítették aztán be, s itt dolgoztak a 20. század elején azok szobrászok is, akik 1902 év után (1912-ig) egy-egy éves ösztöndíjjal az amúgy Piazza Girolamo Fabrizión álló Római Magyar Történeti Intézetben (a Római Magyar Akadémia előintézetében) tartózkodhattak. Hetven éve művészeti fesztivált rendeznek az utcaiak, s olykor marad utána néhány megkapó, nem a turistaszemek számára készített alkotás. E világ inkább a zsibvásáré, s nem a nemes galériákra kacsintgató kiállítási tereké.

A Fontana delle Arti után nem sokkal a kirakatba helyezett Mimmo Rotella-dekollázs eleven alkotás. Rotella 1953-ban fedezi magának föl a plakáthasítást és -tépést mint művészeti eljárást. Amit dekollázsnak nevez, azt először Rómában állította ki, 1955-ben. Hihető, hogy római helyszínen találta meg ezt a látásés alkotásmódot, amely egyszerre eredeti és lusta.

A kis mű a korai időszakában készült, nem több, mint egyetlen plakáthelyről leválasztott, kéttenyérnyi, többrétegű papírcetli. A rétegeken sem ábrák, sem betűk nincsenek, a kép a hosszú felszakításoktól izgatott színfoltok-színcsíkok együttese. A természetes környezetéből kiszakított, megviselt, sorsa emlékeit magán tartó mű méltósággal viseli a hulladékmúltat. Saját erejéből emelkedett a nemes tárgyak közé, nincs rajta a művész kéznyoma.

A manierizmus a látszatok szenvedélyes teremtésével jellemezhető. Templomok, terek, palotasorok, városnegyedek, sőt, újjászervezett városok keletkeznek a barokk stíl kezdetén, köztük olyan jelentősek, mint a vatikáni Szent Péter-székesegyház, s annak megépülése után a Szent Péter tér. A tépett plakátok legtöbbje, amelyeknek nem pusztán a papírja, az anyag állaga és színe a jellemzője, hanem a rajta lévő nyomat, amely többnyire kép, manierista mű. Úgy harsognak, mintha jó svádájú, de elbaszott hangú énekesek lennének Claudio Monteverdi operájában.

William Kentridge 2016. április 21-én bemutatott folyó menti árnyékmenete címének, a Triumphs and Lamentsnek tulajdonítom a római plakátok feliratvilágának az átalakulását, bár nyilván tévesen, de oly jó azt hinni, hogy akaratom és nézetem szerint befolyásolható a világ menete.

Az újabb római plakátokon rövid, érdekes megnevezések irányítják a figyelmet vissza a rajtuk szereplő ábrákra. Valójában a magára néző tükörrel van dolgunk: a plakát betű–kép mintázata, színezete megragadja a tekintetet, a legnagyobb betűkből összeálló felirat előzetes értelmet ad a látványnak, amely elmésen visszafordítja a figyelmet a kép részleteire, illetve a szöveg részleteinek felfedezésére. S mire mindezt a procedúrát elvégzed, már továbbhaladt veled az autóbusz, autódban ülve elsuhantál az óriásplakát mellett, de tudhatod, néhány száz méter után ismét megjelenik a plakát, más környezetben ugyan, de az ismertség és otthonosság ígéretének felületi ragyogásával.

Bernini 1658 és 1667 között készítette el a vatikáni bazilika előtti összetett alakú (egy trapézból és egy ellipszisből álló) teret. Urbanisztikai csúcstermék a műve, amelyet áthat a barokk kedvelte szimbolizmus. A tér tengelyének a közepén emelkedik az Egyiptomból hozott vatikáni obeliszk. Ezt az obeliszket – miként maga a székesegyház is – készen kapta, s ezzel egyszerre indokolta és szorgalmazta a tér kialakítását és a korábban készült székesegyház látványossá alakítását s ezzel történő értékelését. Az obeliszk akkor került a mai helyére, amikor Carlo Maderno tervei szerint, hét év alatt, hosszát megnövelve s új homlokzatot kialakítva, jelentősen átalakították a templomot. Maderno munkatársa, Giovanni Fontana állíttatta fel az obeliszket, amely a közeli, egykori Néró cirkusza mellől lett átszállítva, annak a reményében, hogy egy majdan megépítendő Piazza di S. Pietro centrumában álljon. A Bernini tervezte és kivitelezte tér zárt volt, a mai, az Angyalvár felől hozzá vezető széles, egyenes és hosszú utcát csak a huszadik század első felével alakították ki, hogy lebontották a zsúfolt és korszerűtlen városnegyedet.

Igyekszem az építmény kialakításából kideríteni, hogy milyen okfejtés segíthette elég bátornak mutatkozni a régészeket, múzeumi szakembereket és ipartörténészeket, amikor úgy döntöttek, hogy a használaton kívüli, amúgy ipari környezetben lévő villanygenerátor-üzemet átengedik az antik szobrok kiállítóhelyéül. A Museo Montemartinit a protestánsok temetőjéhez és egy síremlékéül szolgáló piramishoz közel alakították ki, kibelezett hűtőtorony, éjszaka olasz nemzeti színekkel megvilágított traverzek alatt, ahol az odavezető út felüljáróin a Hamásszal együttérzést hírelő plakátokba senki sem mer beletépni. Megtépett plakátok és érintetlen Hamász-plakátok borítják tehát a múzeumhoz vezető út két oldalának házfalait.

A múzeumépület irdatlan méretű csarnokokból áll, amelyek az áramfejlesztők, a kazánok és a belek alagútjára emlékeztető csőrendszerek számára voltak megfelelő méretűek. Szépek, avíttasak, termetesek és komorak a vaseszközök, szerszámok, alkatrészek és gépek, önmagában is érdekes az együttesük, akárcsak egy téglavető kéménye vagy az alján hűtővíznek medencét adó söréttorony. Az antik istenek valamennyije igazat ad, amikor állítom, a görög és római szobortöredékek, amelyek a Diocletianus termáiban kialakított szélesvásznú térben nem fértek már el, itt a lehető legjobb szerephez jutottak. Tizenkilencedik századi környezetben kétezer éves faragott szobrok, oszlopok, síremlékek töredékei, ókori mozaikpadló az ipari keramitpadlaton, zavartalanul megférnek egymással. Oly magától értetődő Rómában ez az eklektika, mint a piacok gyümölcskínálata, ahol a szicíliai mandarin mellett marokkói narancs, közép-amerikai avokádó és dél-ázsiai durián mellé kerül a chilei fekete szemű cseresznye. S a római kofa mögött vietnami a zöldségmosó és etiópiai a vízhordó fiú.

Thészeusz hajóját, ahogyan romlik, darabról darabra kicserélik, mígnem az eredeti részekből semmi nem marad benne. A régit vagy az újat tartsuk a hős hajójának? A kérdésre a filozófusok szerint négy helyes válasz adható.

Az izgalmas kérdést nem a Thészeusz hajója-probléma megoldási lehetősége veti fel, hanem az, hogy a megoldáshoz vezető okfejtések milyen gondolkodási sajátosságok mellett körvonalazódnak. Milyen segédtételek vagy segédegyenesek szükségesek, amikor az önazonosság mibenlétének megítélése a feladat.

A különböző korok mennyiben látnak azonosan, illetve eltérően?

Mennyiben marad meg Róma antiknak, középkorinak és a többi időszakinak? Mennyiben régi és mennyiben új? Miben testesül meg mindez? Azonos-e a különböző korok városa?

Mitől antik az, ami már középkori? S mitől újkori, amit a reneszánsz alkot? Netán mindez attól van, hogy azonos módon változik?

Végső soron ez vetődik fel a szentség tovább származtatásakor is. A vértanúk és szentek halála után a maradványaik mennyiben és mekkora részben közvetítik tovább az isteniséget? Egyben szükséges megőrizni a földi romot vagy részekre osztva különböző helyekre eljuttatni, hogy Isten akaratát beteljesítő vértanúdarabok – szív, gége, ujjperc, térdkalács, vérrög – képviseljék és közvetítsék Istent?

A kereszténység, Róma példázza, darabokra szeli s hordozható ereklyékben őrzi a szentjeit.

Ami választ igaznak választunk, azt felleljük majd a történetünkben, a városunk históriájában, a mindennapi cselekvéseinkben, az elbeszéléseink módjában, és természetesen azokban a kommunikációs eljárásokban is, melyek felhasználják a plakátokat. Illetve amelyek lemondanak a plakátmaradványokról.

Miképpen a törött oszlopokat, tűzfalból kilógó törött márványkonzolokat, kapuba szemöldökfának befalazott oszlopokat, redőnnyel ellátott ókori ablakokat, állandó városi elemeknek tekinthetjük a koldusokat is. Kolduló gyerekekkel már nem találkozni, annál inkább fiatal felnőttekkel s kevésbé meglett korúakkal, úgy a belvárosban, mint a külvárosi templomok környékén. A koldusok elkülönülnek a homelessektől, ők kevesebben vannak. A fiatalabbak kutyával, kutyafalkákkal kéregetnek valamelyik hűsebb fal tövében, ha pedig hideg van, akkor azokon a rácsokon, amely alatt az épületek fűtőrendszerének kivezető nyílása ontja a meleg levegőt. Az idősebbek a nevesebb templomokhoz kötődnek, ahogyan Jeruzsálemben a gyorsétkezdékhez. Az összes vagyonuk nejlonzsákban, azon ülnek, hevernek, alszanak, abból kotorják elő a szükséges holmikat, esőkabátot, pokrócot, kalapot, mikor mit. A Via Giulia Angyalvárhoz közelebbi végén velem közel egykorú férfi üldögéli el a napokat, nem figyeli se a járókelőket, se a velük tartó állatokat, nem szólít meg senkit. Előtte műanyag tányér, habár többféle ételmaradék nyoma szennyezi, két-három érme hever benne. Tegnap reggel, amikor zivatar végén siettem, hogy elérjem az autóbuszt, indultam megnézni Caravaggio Máté evangélista-festményciklusát a francia templomban, a tálka telve volt vízzel. A tulajdonosa vetkőzött, deréktól lefele csupasz volt, az ingét pedig éppen a fején húzta át. A teste sokkal fiatalabbnak tűnt a várhatónál, arcához viszonyítva legalább tizenöt évvel.

A begynehezékű csirke példa arra, hogy antropomorfizáció nélküli a tökéletes állatszobor. A hellenista kisállatplasztikák között jelentős helyet foglaltak el a libák, hattyúk, ökrök, szamarak, kecskék és foglyok, amelyek legyenek bronzból, márványból, gránitból, mutatják, miféle szempont irányíthatta a szobrászt, ha a jószág karakterét akarta megjeleníteni. A térbeli alkotások inkább képviselik ezt az emberi nézőpontot, mint a mozaikok, amelyeken a ház körül előforduló élőlényeket csakis organikus kellékeknek találom.

S a múzeumokban, ha kutyát látok, mindenkor eszembe jut a pompeji jószág maradványa. A pompeji kutyatetem egyik készítője a forró vulkáni hamu, hiszen az őrizte meg a végső kínszenvedés formáját. A hamu, az eb tekeredő-vonagló formáját rögzítve elégette a beléje kerülő állatot, s az élőlény után néhány gramm por maradt. Az üreget gipsszel feltöltve nyerte vissza a jószág utánzatát a másik alkotó, a régész.

Abban a Balatonalmádiban hegyre futó lépcsőben, amelyet mákgubók és bogarak díszítenek, s melyet éppen emberek népesítenek be, két másik városban lévő, nagyobb hírű lépcső is fölsejlik.

Alföldi lévén csak felnőttkorom kezdetén ismertem meg a lépcsőket. Debrecenben és Szegeden, ahol a tanulmányaimat végeztem, a lépcsők sosem voltak hosszabbak nyolc-tíz grádicsnál. Egyetlen lélegzettel fel lehet rajtuk jutni, s az emberfia máris ott áll a múzeum kapujában, az SZTK bejáratánál, a templom előtt vagy a pályaudvar indulási oldalának peronján.

A lépcsők igazi természetét Veszprémben értettem meg. S kicsivel később felfedeztem a mediterrán világét is. A geológiai és az építészeti szintkülönbségek közti átjárás sokféleségéről idővel egyre többet tudok mesélni.

Veszprémet, sokszor ráébredtem erre, joggal nevezik a lépcsők városának. A veszprémi Szent Mihály-főszékesegyház és a Nagypréposti palota közötti szűkületben régen egy kapu állt. Innen indult a várat a Benedek-heggyel összekötő átjáró, Kiskapu lépcső a neve. A lépcsősor a Benedek-hegynél kettéválik, nyugati és keleti ágra. A nyugati ág visz a Patak tér mögötti Séd-hídig, ott, ahol az Eszterházy Antal utca sarkán található Csikász Imre szobrász szülőháza. Ez a lépcső a végpontjai között a legnagyobb szintkülönbségű s a leghosszabb veszprémi lépcső.

Ezen sokszor leereszkedtem a várból, ha a Séd-völgyben volt dolgom. Ez a lépcső mélyebbre, de ha tetszik, magasabbra visz minden más veszprémi lépcsőnél. Ma 100 lépcsőfokú, de a közelmúltbeli átépítésekor, sajnálatomra, eltűnt belőle legalább öt lépcsőfok. Aki valóban veszprémi, az tudja, hogy a Karoling eredetű vár megépülte után csak a Kiskapu lépcsőn lehetett oda bejutni s onnan kijutni. Így tehát, aki azt használja, mintegy a múlt útján emelkedik fel a Szentháromság térre, s onnan tovább, a Világvégére, hogy alápillantson a mélységbe.

A római Spanyol lépcső 135 lépcsőfokból és egy kőperemből áll, s mind a Pincio-dombra felvezető monumentális építmény, mind a története eléggé díszes. Egykor a lépcsőalj előtti tér spanyol fennhatóság alatt állt, a tetején álló templom és kolostor, bár a pápai állam területén épültek, francia védnökséget élveztek. A spanyolok a külföldit, ha engedély nélkül lófrált a terükön, besorozhatták a hadseregükbe, s a pápai államból elmenekülőknek menedékjogot adtak. Eltérő világok közti átjárást biztosított ez a lépcső, mind a város lakóinak életében, mind szimbolikusan.

A lépcsősor a kezdetén három grádicssorból áll, de aztán egy teraszon összetorkolódnak: ott a terecskét csak két oldalról lehet elkerülni. A két út aztán összefonódik, s szűk, központi lépcsővé válva fölfelé vezet mindaddig, amíg a felső teraszon ismét kettéválhat.

E hullámzó térhatású Spanyol lépcső környékén művészek és az ő létformájukhoz tartozó népségek laktak, akik aszimmetriás, teátrális, olykor nagyoperás életéhez illett ez a nagyra növesztett, barokk kerti lépcsőzet. A Piazza di Spagnát az észak–déli futású Via del Babuino keresztezi, ebből nyílik a Via Margutta, amelynek művészkaszárnyájában volt a mi Csikász Imrénk műterme. Csikász 1911-ben egy évet töltött Rómában, a Római Magyar Történeti Intézet állami ösztöndíjasaként, s mind az Ülő lány (1911), mind a Fiatal lány (1912) szobrát egy lépcső környéki prostituáltról mintázta. Csikász Imre e két gyönyörű szobra révén emelkedett a jelentős magyar szobrászok közé.

A lépcsőt, mert így hozta a sors, csak alulról felfelé jártam be mindeddig. Mert ha fenn voltam, a Santissima Trinità dei Monti előtt, akkor mindig elindultam azon az úton, amelynek egyik kanyarjában, a domboldal magasából tömegek bámulják a sürgő-forgó várost, a nyüzsgő Piazza del Popolót, s távolban a vatikáni épületeket, az álomszínt váltó hegyoldalt.

Ahelyett, hogy leereszkedtem volna a Spanyol lépcsőn, azt a kilátóhelyet, a kocsikorzó egyik megállóhelyét kerestem fel mindig, ahol Ady megtalálja a Nyárdélutáni hold Rómában versének témáját. Amelyet aztán a Via Veneto-beli fogadójának szobájában írt, Elek Artúrtól tudjuk, nehezen. Mégpedig 1911 júniusának elején. Tehát akkor, amikor Csikász Imre, valahol a Via Margutta művészkaszárnya műtermében a modell alapján éppen a szobrait mintázta.

Megjegyzem, 2019 óta tilos a Spanyol lépcsőn leülni.

Azt remélem, hogy Csikász Imrét, amikor megtervezte a balatonalmádi házát, amelyben tanulmányai és utazásai közben szívesen tartózkodott, nem pusztán a hegyoldal, a hegyoldalról feltáruló tó látványa vonzhatta, hanem az is, hogy lépcső vezet el mellette.

A Csikász Imre lépcső a Dózsa György úttól a Töltés útig 105 fokból, ha a Töltés út fölé vivő részt is nézzük, 135 fokból áll. Ez az, amely a különböző alsó világokat összeköti a különböző felső világokkal.

Nem találom véletlennek, hogy a rövid út grádicsainak száma annyi, s mindig is közel annyi volt, mint a veszprémi Csikász-ház és a vár szintjét összekötő Kiskapu lépcsőé. És hogy a hosszú út lépcsőfokainak száma azonos a római Spanyol lépcső fokainak számával.

A Csikász lépcső egypár évre, mindaddig, amíg le nem koptatja a festéket az időjárás és a járókelők cipőtalpa, a szolnoki FESS Kompánia alkalmazott művével egészül ki.

A mákgubók között a balatoni Riviéra védett rovarjai közül néhány látható, köztük a szőlőkárosítónak hitt nagyfejű csajkó és a sokféle futóbogár, amelyet futrinkaként inkább ismernek.

A Flaminio negyed egykori katonai laktanyája helyén épült meg és néhány éve nyitott a 21. századi művészetek múzeuma. Neve, amilyen dísztelen, olyan szellemes: MAXXI. Pillanatnyilag két épületből áll, és a köztük kialakított, a méretes szobrokat is befogadni képes térből.

A múzeum két gyűjteménnyel rendelkezik, az egyik képzőművészeti, a másik építészeti, jelezve a szemléletet, amelyet a kiállításai képviselnek. Az art és az architektúra összetartozását az építmény struktúrája, tereinek kapcsolata, térhasználata és a kiállítások rendezése hangsúlyozza: anyaghasználatban, fluid térképzésben, látvánnyal, hangokkal, jelhasználatokkal. A bemutatott művek csoportjai és az egyedi alkotások millió szállal kötődnek össze, s a kurátorok az összefüggéseket hangsúlyozzák. Ugyan a három szinttel térben elkülönül az éppen bemutatott képzőművészeti, építészeti és fotóanyag, de az összefüggésük kétségtelen. Mindegyik kollektív, s több jellegzetes kortárs alkotót helyez be egy-egy értelmezést nyújtó közösségbe, a látható munkák nem a megszokott múzeumi szcenárióban jelennek meg, hanem a sajátságuk hangsúlyaira reflektáló elrendezésben. Az egyik-másik blokkba be-beszűrődnek társművészeti alkotások, az építészeti kollekcióba festmények, szobrok, a fényképészetibe építészeti, hanghatásokkal élő mobilszobrászati alkotások, a képzőművészetibe a performance-ok révén színháziak, installációk által építészetiek is találhatóak. A sokféleség békés. Nincs egy mű sem, ami a többség miatt sérülne, éppen ellenkezőleg, kiteljesedik.

Azokba a csarnokokba, ahol a hamarosan nyíló kiállítások épülnek, nem csak lehet, de be is kell pillantani, hozzátartoznak az épületben képviselt műszemlélethez.

A földszinten található, látogatókat fogadó képzőművészeti anyag bevezető az építészetihez, s a felső szinten található, befejező fényképművek visszacsatolást jelentenek mindkettőjükhöz. Túl a tematikán, azzal, hogy mindhárom a városi életmódhoz, a csoportképzési eljárásokhoz, az individuum eltömegesüléséhez, a közösségek rendeződési formáihoz s mindezek téri és képi megvalósításához, illetve művészi megjelenítődéséhez kötődik – ezek lennének azok az újabb szempontok, amelyeket hangsúlyoz a tárlatrendezők serege. Hogy hogyan is? Mert bizony lehet puritánul és vészjósló szofisztikáltsággal is válaszolni e kérdésre – egyszerűbb művésznevekkel jelölni a művészettörténészek kedvelte irályt. A görög tradícióhoz kötődő, az arte povera mozgalom mestere Janis Kounellis, az egyszerűbb jeleket és anyagokat ugyancsak kedvelő, az összetett brit-indiai mixtúrát megjeleníteni képes Anish Kapoor. Azontúl Gerhard Richter. Mario Merz. Olyanok mind, akik az ember teremtette mesterséges (művészeti) világot ütköztetik az evolúció eredményeként létrejött s folytonosan újjáteremtődő, az embert is magába foglaló organikus világgal.

A megistenült Hadrianus temploma a Pantheon és a Via Lata között található, közel Marcus Aurelius colonnájához. A Hadrianeumból a megmaradt tárgyi emlékek között a legimpozánsabb az ötven római láb (14,8 méter) magas proconnesosi szürke márványból faragott, korinthoszi oszlopfős, magas lábazaton álló tizenhárom oszlop. A templomot korábban Basilica Neptuniként azonosították, úgyhogy volt egy időszak, amikor a 145-ben Antonius Pius császár által felavatott, megistenült előd tiszteletére készült templomot a tenger istene szentélyeként tartották számon, mondhatni, egy időre Hadrianust víz alá nyomták.

A közeli kis sikátorban, az oszlop tere előtt pompás információs tábla mutatja be a belvárosban élő gyakori madarakat. Szakszerű leírással, képekkel. Boldogan veszem tudomásul, hogy a rondone (Apus apus), azaz a sarlósfecske, a gabbiano reale (Larus michahellis), a sárgalábú sirály és a piccione (Colomba livia var. domestica), a városban élő, háziasodó parlagi galamb mellett a leggyakoribb a gheppio (Falco tinnunculus), azaz a vörös vércse.

Hirtelenjében Ady egyetlen római versének egyik sora jut eszembe: a Nyárdélutáni hold Rómában első négy sora szerint Sanditva száll Rómára / Fecske-raj-követséggel / Vigyorog vigan széjjel / Nyárdélutáni Hold. Gyanítom, Ady nem fecskéket látott a kupolák fölött vitorlázni, hanem sarlósfecskéket. Amelyeknek semmi rokoni közük nincs a fecskékhez.

Aztán az, hogy Murteren ugyancsak élnek vércsék, ráadásul sokan.

Harmadsorban, hogy többek között nem jelzi a tábla se a szürke varjút, se a Nagy Sándor-papagájt, se a verebet, se a kormoránt – amelyeket reggelente elsőként látok meg, ha kipillantok a teverei platánokra.

A sok Romulus egyike az, akinek a síremléke a Via Appia Antica elején magasodik. Ugyan a hozzá közeli Cecilia Metella-síremlék háborítatlanabb, azáltal, hogy a faragott kövek inkább elborítják, a 309-ben elhalt császári fiú téglaépítésű, ámde a Metella-emlékmű méretével majdnem megegyező funerális emlékműve rómaibb. A kiégetett tégla vöröses barnája lenne az oka? A lecsupaszítottsága? Mivel a kupolaszerkezete megegyező a Pantheon kupolaszerkezetével, és emiatt beavatottabb a szemem számára?

Ha ugyanazon az úton rövid időn belül végigmégy többször, iránta hol kioltódik az érdeklődésed, hol fellángol. Bármerre is járok a Trasteverén, s ha volt időm, mindig belegyalogoltam magamat az utcáiba, átgyalogolok a nagyobbik részén, egyre hevesebb az érdeklődésem, olyan ismeretekhez biztosít hozzáférést, amelyeket nem érzek haszontalanoknak. Ezeknek az utcáknak mindenkor naprakész az elhasználtsága. Van jelen idejük és minden másuk ennek alárendeltje. S ezt nagyrészt a percenként átés átíródó plakátok biztosítják.

Megy előttem egy úr, valódi, még a cipője is ragyog. Kutyát sétáltat, de lehet, őt sétáltatja a kutya. S hogy az eb a járda közepére szarik, nem izgatja. Békével megáll a szükségét végző jószág mellett, akadályt képez a járókelőknek, akik tisztelettel ki is kerülik őket, s védelmet nyújt a dolgát nehézkesen befejező kutyának. Aztán a falhoz lép, keres egy feltéphető plakátot, leszakít belőle egy darabot, és lapátként azzal emeli fel az ürüléket. A feltépett tabló résében semmi kis részlet látszik, néhány évvel korábbról való.

Két éve a Navona tér és a Tevere között hirtelen felkapott negyedben, amely ugyanolyan turistaáradattal rendelkezik immár, mint a Trastevere, egy kisvendéglőt alkalmasnak találtam ahhoz, hogy beüljek és a római konyha ételei közül válasszak vacsorát. Mert beláttam a konyhájába, s az takarosnak tűnt. Trippát akartam enni, Lénárd Sándor Római konyhája alapján. Pacalt. Volt, rendeltem, ízes is, de mint Rómában bármelyik vendéglőben az étel, kevés.

A római vendégfogás részben az amúgy kicsinél is kisebb belső tér utcai megnagyobbításával történik. Az érdeklődést felkeltendő, az ablakokban közszemlére tesznek szorgoskodó asszonyokat, akik bemutatnak egy-két tésztakészítő munkafázist. Az én esetemben az ablakban a frissen gyúrt tésztát vágták éppen, és annak géppel készített lapjaiból sodortak különböző méretű és alakú falatokat. Kimérten, szakszerűen és szaporán készültek a kifőzésre váró tésztafélék, amelyekbe olykor be-betúrt a pincér és maroknyit elvitt, hogy bedobja a lobogva forró vízbe. Aztán a nyitott ablakban autentikus olasz házi tésztát gyúró s különböző formákra szaggató-alakító asszonnyal szóba elegyedtem. Román állampolgár, székely, évek óta Rómában dolgozik, s a munkájával éppúgy, mint a bérével, elégedett. Csak nem kedvelik, ha népviseletben jelenik meg.

A novemberi esőzés előnye, hogy könnyebben lehet a falakról és a fémlapokról lefejteni a plakátokat. A leggazdagabb lelőhelyek a lungoteverék, a külvárosokba kivezető utak azon szakaszai, ahol a buszvonalak összefutnak, s emiatt nagy az átmenő forgalom. Azonban a forgalmas helyek plakátfelhozatala különbözik a belváros főútjaira kihelyezett hirdetményes pontoktól. Utóbbiak méretesebbek, agresszívebbek, többségében nagyított fényképekkel dolgozók, valamiféle luxuskelléket hírelnek, és kevés szó olvasható rajtuk. A rakpartokra függesztettek, figyelem meg ki tudja, hányadjára, lassú nézést és ismétlést igényelnek.

A harmadik, plakátoknak való élőhely a városba bevezető soksávos utak fölötti légtér. A gigaplakátok magasan vannak, sok száz méterről is észlelhetőek, s nemcsak a város jellemző épületeit, de magát az eget is eltakarják. Torlaszt építenek a szem elé, s ez irritáló vagy legalábbis enyhén kényelmetlen érzéseket kelt. Rémes, amikor a sirályok másodpercekre elvesznek az égbolt felhőit bemutató plakát mögött, majd pedig előbukkannak. Valahogy olyanokká válnak, mint a Tiberisben mélyre bukó kárókatonák, amelyek percekre képesek mélybe szállni, s az eltűnés helyétől távol kirobbanni a vízfelszínre. Az eseményt darabokra szakadva látni persze nézőpont kérdése.

Amikor Róma néhány évszázad alatt keresztény várossá változott, a kereszténység saját normául elfogadta a rómaiak antiszemitizmusát. Miután a nyugati katolikusság a reneszánsz időszakában megosztódik, s a protestáns vallások ókeresztény normákhoz való visszatérése a Rómához kötődőek számára botránykő lett, a pápai városban meghalt protestánsokat nem engedhetik katolikus temetőben elhantolni. A létrejövő hely az Il Cimitero Acattolico di Roma, s abban kezdetben főleg az itt elhunyt Európa-, és főleg a mediterráneumot járó angol és német származásúak nyugszanak, de aztán sok zsidó és muszlim és zoroasztriánus, buddhista, Konfucius-tant hívő s egyéb nem keresztény is ide temetkezik. Amit a vallásosság szempontjából sokfélének találunk, katolikus nézőpontból egyetlen halmaznak mondott.

Az októberi articsóka feje hosszúkás, akár a fenyőtoboz. Nem oly tömött, kemény, de nagy, ha nem is akkora, mint a tavasszal gyakoribb gömb vagy lapított alakú carciofo-változatoké. Általában, mondják, ha a bimbót befedő tobozpikkelyszerű csészelevelek lilásak, inkább ne vegyük meg, mert rágós. Mivel a világoszöldtől a sötétliláig mindenféle articsóka kapható, ha eltérő időszakban is, nyilván ez valami évtizedekkel korábbi vélekedés maradványa. Télen a hosszúkásabbak és sötétebb színezetűek vásárolhatók, s ha már vásároljuk, akkor szárral tegyük, mert a bimbóhoz csatlakozó része ugyanolyan gyorsan elkészíthető, és aki kedveli a kesernyéset, ízletes, mint a bimbó szíve.

Nem szeretnék megszabadulni mások Róma-tapasztalatától. Ez azt is jelenti, hogy azonosítani vagyok képes, mikor nézek Lénárd Sándor szemével, hogyan is vizslatom az építményeket Pogány Frigyes vagy Hajnóczy Gyula módján, s mikor Goetheként, Stendhalként, Ingeborg Bachmannként, Nemes Nagyként, a fügemézédes szavú Vas Istvánként, Lator Lászlóként és Pór Juditként, Tolnai Ottóként, Pilinszkyként, Szauerként, vagy hogy olyannal zárjam e felsorolást, akivel a sort kezdeni illett volna, Genthon Istvánként. Hogyan járom az utcákat Csikász Imreként, nézem a Teverét Szőnyi Zsuzsaként vagy Szörényi Laciként, milyen árnyalatúnak azonosítom a gettó zsidó cukrászdája fölötti emeletet tartó feliratos kőtömböt Máraiként, avagy Várnagy Ildikóként, Szabados Árpádként? A várost a segítségükkel ismertem fel, sajátítottam ki olyannak, hogy ne szégyelljem azért magamat, ha benne nincs semmi, amit én láttam meg először. Mert ugyan a millió emberi cipőtalp nyoma, ami a Campidoglión felvezető lépcsősoron ott maradt, nem látható, de tudott, hogy ott rejtőznek, még ha ettől a sok angyalhéjként fénylő járófelület nem lett se súlyosabb, se terjedelmesebb. A város őrzi a benne megfordultakat, meghatározatlan fondorlattal jelenvalókká teszi egyszerre azokat is, akik képesek voltak bármit is gondolni róla, és azokat is, akiknek az égvilágon semmi mondandójuk nem volt róla. Róma mások impressziói szerint kíván jelen lenni, s ez az, ami a földkerekség összes többi metropoliszától megkülönbözteti. Ennek az oka az, hogy eléggé vén ahhoz, hogy megtehesse.

A várost illető kisáriám végére odaírom, amit az olvasó magától is észrevesz, hogy a megidézett Róma-szakértőim többsége magyar. De vajh másként önthető a latin nyelvbe a civitas, amely valamennyi várost jelentő főnév, mint a csakis Róma városára értendő urbs, mint a città az olaszba vagy a város a magyarba? És eltérő lesz a cittàtól a civita, a cittu vagy a municipio? S az akár árnyalatnyi, akár hatalmas különbségre érzékeny-e a magyar fül és a többi négy érzékszerv?

Olykor, ha nem borús, a papagájok ricsaja ébreszt. Virradat után, ami ebben a hónapban hét után kezdődik, s nem hosszabb néhány percnél. A zöld tollú papagájok, ha nem perlekednek és nem bukdácsolnak a levegőben, majdhogynem észrevehetetlenek maradnak a platánlevelek között. A platánfák odvasak, azért kedvelik, mert odúikban költenek. Egyegy platán, mert oly magasak, mint az a palota, amelynek a második emeletén juttattak nekem szobát, egy teljes kolóniát képes befogadni. Az ablakom alatti fa még datolyapálma-csemetét is nevel az ágelágazásban, annak levelein rendszeresen izeg-mozog egy madár.

Megtermett jószágok, s ha leszállnak a vízcsapok alatti tócsákhoz vagy a fenyőmagvakkal teleszórt avarra, esetlenül, szaggatottan mozognak. Negyven centi a testhosszuk, de ebből majd’ harminc a farkuk. A hímeknek a nyakán színes örv látható, s a tojókénál némileg élénkebb zöldessárga a testüket fedő tollazat.

Nagy Sándor-papagáj a nevük, s mert fagymentes helyen szabadban is élnek, az éghajlatváltozással Európa déli részén is megjelentek, amúgy valaha csak Dél-Ázsiában éltek, Thaiföldtől és Vietnamtól Észak-Indiáig és Pakisztánig tartott az elterjedési területük. A közönséges nevüket Alexandertől származtatták nekik a rómaiak, akik a behozott egyedeket kalickában tartották, latinul beszélni tanították, s idővel rájöttek arra, ha nem nyújtanak elég nagy életteret neki, akkor a madár tollazata zilált, a farka könnyen károsodik, elveszti az otthonosságát. Csapatokat alkot, s az ismeretlen betolakodókat, legyenek kis vagy nagy testű madarak, rajban és lármásan támadja.

A papagájok között verebek és szürke varjak is röpködnek az ablakaim előtt, az utóbbiak egyike olykor rátelepszik a bádogpárkányra, bekukkant a nyitott ablakon át, a második emelet magasságában nem zavartatja magát. Ha az udvar kövezetén kószál s meglát, menten fölszáll és méltatlankodik.

Rómának sokféle hangja van, s mindegyik, ha már érzékeltté vált a megszólítása, a szólítottat utasítani fogja. Szelíden ugyan, hiszen a megszólítottság nem feltétlenül kellemetlen, de határozottan vagy ellentmondást nem tűrve, kitartóan jelezve azt, hogy miféle is az a játéktér, ahol alkalmad lehet cselekvővé válni. Megfigyelő aligha maradhatsz.

A Via Giulián tüntetők vonulnak. Hangosak, mert ezáltal tűnhetnek döglesztőbbnek, mint amekkorák. A hangjuk magához vonzza a figyelmemet. Jó, ha ötvenen gyalogolnak, ritkás csoportokban, valami rigmust skandálnak. Mögöttük sok feltorlódott jármű, robogó főként, kisbuszok és városi elektromos személyautók. Már tegnap hallható volt, nehézkes lesz a közlekedés, itt és ott leáll a forgalom, de az okáról vagy nem illett beszélni, vagy nem tudták. A Euronews szerint a Hamász és Izrael közti háborús konfliktus ellen, de hogy palesztin zászlók lengenek, abból következik, hogy a palesztin nép melletti a demonstráció. A város iránti érdeklődésem átcsúszik a Tevere-partról a lakóhelynek kapott palota másik oldalára, a pápanevű utcára.

Éjjel éktelen zajra ébredtem. Kezdetben az utcáról, majd a rakpartról érkezett a zaj, úgy tűnt, motoros eszközökkel szórakoznak az éjjel alvók felriasztására. Az ablaktáblákat megnyitva kerestem magyarázatot a ricsajra, a szomszédos házak ablakaiból kibámulók is ezt tehették. Sárga mellényes köztisztasági alkalmazottak lombfúvókkal vonultak, maguk előtt kergetve a platánleveleket. Aztán visszaalszom és aknaszedőkről álmodom.

Rómát, definíció szerint, tekinthetjük kollázsvárosnak, olyannak, amelyet minden időszak a maga látásmódja szerint alakít át. Akár úgy, hogy az elemeit, legyen az gladiátorviadalok színhelye, palota, templom vagy a Cloaca maxima, másként, sőt olykor nem annak, ami, hanem másnak értékeli, akár úgy, hogy a számára szükséges elemeket földúsítja, többnek tudja, mint amely számosságban léteztek. A korszakok az érdekeik érvényesítése során nem pusztán a múlt értékeit derítik fel, állítják nyereségként elénk. Veszteséglisták ugyanúgy készíthetők. Nem tudható, hogy az a lényeg, amit a Laokoón-szoborcsoport fehér márványteste megmutat, vagy az lett volna, ami lekopott róla, a földfestékekkel bemázolt, sárga-zöld-fekete és egyéb színű felülete, amely funkciója szerint a faragott világ valósághoz való közelítését végezte egykor el. A színek nélkül vagy a színekkel együtt valószínűbb az analóg dolgok egymás mellé illesztése?

Ki kell-e a barokk templomból nyerni a reneszánsz vagy a gótikus vagy a román templomot? Az a jó, ha mint a Clemente-templom esetében lehetséges volt, az egymásra épült szintek mindegyikében az hangsúlyozott, ami a készület korára jellemző.

Úgy döntöttem, hogy nem a Sant’ Andrea della Valléba, hanem a S. Andreae Apostoli de Valléba nézek be, mivel látni szerettem volna azt, ami nincs. A kanonokok theatinus rendje számára készült, barokk elemekkel gazdagított reneszánsz templomban játszódik Giacomo Puccini Toscájának első felvonása. E templomba menekül, a családi kápolnába – Attavanti a neve

– Angelotti, s bár ez a kápolna a szövegkönyv szerzőinek leleménye, az idegenvezetők az egyik kápolnát az opera helyszíneként mutogatják. A nagyotmondásokhoz tartozik, amikor belépek a templomba, zene szól, halkan, mondhatni a templom minden, de minden zugából sugározva, az építmény teljes teste az áriával együtt remeg, hiszen ezen a tetthelyen a nyitástól zárásig ismétlődik a Tosca kórusra átdolgozott Te Deuma. A templom személyzete, apácák, felügyelők mozdulatai beszédesek: jégbalettnek mondanám, ha nem találnám túlságosan sikamlósnak a véleményemet.

A szárnyaló mozdulatok retorizáltságának van római módja, és az minden római zugban megtapasztalható. A templomban, a klerikusok koreográfiájában és az azokat követő hívekében, akkor, amikor rápillant a belépőjegyre a múzeumi őr és kegyesen beengedi az ő turistáját az előtérbe, s ahogyan becsomagolja a kofa a szicíliai klementint a ropogós papírzacskóba. És ott a római módú gesztikuláció harsány nyoma a letépett plakátokon is.

A Trastevere labirintusában, ahol a hétköznapi cselekvések utcai tereit határoló málló falakon egymásra rétegződnek a graffitik, a papírnyomatok és a szenny, ott minden dolog, ha látható, szagolható, ízlelhető, hallható és fogható, gesztikulál.

A dolgoknak ilyenkor nincs meg az eredeti, a saját arcuk, se a kezük, olykor a lábfejük, azaz olyasmik, amelyek szükségesek. Csak annyi maradt azokból, ami a gesztikuláláshoz szükséges: minden egyebük hiányzik. Egykori kinézetüket elvesztik, egyszer csak átalakulnak. Mégpedig a környezetük segítségével, nevezzük azt emberi tömegnek, időjárásnak vagy nyomdafestékkel táplálkozó zuzmónak, vízszivárgásnak, rohadásnak.

A belvárosban plakátragasztó helyek és hirdetmények nincsenek – hacsak nem a színházak, templomok és iskolák előterében, réges-régen kiszorultak a centrumból, átjöttek a folyó másik partjára, a bulinegyedekbe, a peremvárosokba, az autóbuszokkal és villamosokkal nehezen megközelíthető, bármily szempontból is, de territoriálisnak minősített helyekre. A belvároson túl nagy állításokat hírelő, túlzásokba eső szaggatásokat, roncsolásokat vetnek a bennfentes járókelők és ügybuzgó, a rongálásra szakosodott mozgalmárok a plakátcorpusokra, amint szokása az minden hivatásos műkedvelőnek. A trasteverei plakátok, bár helyesebb plakátmaradványokról szólni, a maguk módján folytatják a hatásgyakorlást.

Hogy a tökéletlenség is lehet forrása a szépségnek, arról a Róma-lakó magyaroknak van tapasztalatuk. Magam Lénárd Sándor feljegyzéseit bújva akkor ébredtem erre, amikor az Örök Városnak a környékén sem jártam, éppenséggel azért, mert azoknak a görög alkotásoknak a csudálatával voltam elfoglalva, amelyekért korábban a rómaiak is rajongtak, s amelyek eltulajdonításának nagy mesterei voltak. Görögország antik emlékhelyei után, éppen az onnan elorzott művek nyomában járva jutottam Rómába, ámbár juthattam volna Isztambulba vagy Párizsba, Londonba, New Yorkba is. De Róma közelebb helyezkedik el Magyarországhoz, s mindig van az ember életében egy olyan szakasz, amikor a világ közepe, vagyis a saját térképének a centruma a szülőhazája. Én ugyan nem ismerek olyan világtérképet, amely középpontja a Kárpát-medencét kitölteni igyekvő országom, s köréje rendeződik, ha nem is a világmindenség, de legalább a Föld valamennyi kontinense, ám ennek lehetőségét, amikor még a politikusokhoz hasonlóan omnipotens lénynek tudtam magamat, kamaszkoromban nem utasítottam el. Lénárd Sándor szakácskönyvében ezeregy tanújele van annak, hogy hulladékból, értéktelen melléktermékekből, maradványokból, csonkokból, nyesedékből miként lehet boldogságszerző vagy a mindennapok túléléséhez szükséges egyszerű és észszerű étkeket előállítani, azaz arról a mentalitásról, amely nem az elorzott, megszerzett, hanem a meglévő, mondhatni láb előtt heverő vagy láb alatt fekvő  alig-javak ajánlatos felhasználását tartja célravezetőnek, amikor a vágy az emberi test és a hozzá kapcsolt ép elme állapotának megőrzése. Az új és újabb ételek előállítása ugyanazt az elvet követi, mint a kertészeté, építészeté, gyűjteményszervezésé, könyvtáré, azaz minden európai emberi hívságé: a maradékot bármilyen módon szükséges hasznosítani. Ez magyarázza az ittlétünk okát.