Át­já­rók, fény­ka­puk (Ko­vács Mag­da Nagy­apó­ka hin­tó­ja c. kö­te­té­ről)

Ko­vács Mag­da a hat­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ben  in­du­ló fi­a­tal író­nem­ze­dék egyik leg­ígé­re­te­sebb pró­za­író­ja volt. Kí­sér­le­te­ző, a tör­té­net­mon­dás ha­gyo­má­nya­it le­bon­tó, lí­rai-lá­to­má­sos, bur­ján­zó ké­pek­ben tob­zó­dó szö­ve­ge­i­vel 1972-ben, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom le­gen­dás Fe­ke­te szél c. no­vel­la­an­to­ló­gi­á­já­ban tűnt fel.

A si­ke­res be­mu­tat­ko­zás és az el­ső önál­ló kö­tet (Én, a csil­lag­bog­nár, 1978) óta rit­kán pub­li­kál, fő­leg me­se­no­vel­lá­kat, me­sé­ket ír, me­lyek  A cso­da­gom­bóc (1981), A kis­kí­gyó (1993), a Ti­tok­za­tos tü­csök­ze­ne (1999) és a To­po­lya úr cso­dá­la­tos át­vál­to­zá­sa (2004) c. me­se­kö­te­tek­ben lát­tak nap­vi­lá­got.  Ezek­nek a gyűj­te­mé­nyek­nek a fog­la­la­ta a Madách-Posonium Ki­adó gon­do­zá­sá­ban 2008-ban meg­je­lent  Nagy­apó­ka hin­tó­ja c. könyv, mely­nek se­gít­sé­gé­vel az ol­va­só egy sa­já­tos, is­me­rő­sen ti­tok­za­tos me­se­vi­lá­got jár­hat be.

Mű­fa­ji kér­dé­sek. A me­se mű­fa­ja Ko­vács Mag­dá­nál tu­da­tos vál­la­lás; az ősi epi­kai for­ma fe­lé for­du­lás a szer­ző szá­má­ra a ha­gyo­mány új­ra­ér­té­sét, új­ra­ér­té­ke­lé­sét je­len­ti. A me­se a vi­lág­ról meg­sze­rez­he­tő tu­dás, a kol­lek­tív vi­lág­ér­tel­me­zés egyik vál­to­za­ta. Ko­vács Mag­da jól is­me­ri a nép­me­sék és a tün­dér­me­sék for­du­la­ta­it és for­té­lya­it, de nem él an­nak le­he­tő­sé­gé­vel, hogy ös­­sze­gyűjt­se va­la­mely táj­egy­ség nép­me­se­kin­csét, vagy épp a gyer­mek­ko­rá­tól oly nagy sze­re­tet­tel őr­zött „gömöri” me­sé­ket dol­goz­za át és ad­ja köz­re. Bi­zo­nyos ele­me­ket (ti­pi­kus me­se­fi­gu­rák, cso­dás lé­nyek, útrakelés, pró­ba­té­te­lek, az igaz­ság ke­re­sé­se, a jó és a go­nosz küz­del­me), nyel­vi meg­ol­dá­so­kat (pl. ál­lan­dó­sult me­sei szó­kap­cso­la­to­kat) át­vesz a nép­me­sék­ből, ugyan­ak­kor fi­no­man el is moz­dul az át­vett ele­mek­től, egy-egy meg­hök­ken­tő öt­let­tel, bi­zarr hely­zet­tel, fu­ra hős sze­re­pel­te­té­sé­vel, szo­kat­lan szó­hasz­ná­lat­tal, iro­ni­kus ki­szó­lás­sal vá­rat­la­nul ki­bil­len­ti a tör­té­ne­tet a ha­gyo­mány­ból.
A me­sé­lés eb­ben a vi­lág­ban nem fel­tét­le­nül cse­lek­mé­nyes, csat­ta­nó­ra he­gye­zett tör­té­net­mon­dást je­lent. Több eset­ben a ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett tör­té­net el is ma­rad, vagy csak tör­me­lé­ke­i­ben van je­len; az iga­zi ka­lan­dot, a sors­for­du­la­tot a hő­sök a lé­lek tá­ja­in, bel­ső ese­mény­ként, szen­zá­ci­ó­ként élik meg. Az ilyen tí­pu­sú szö­ve­gek a no­vel­la mű­fa­já­val mu­tat­nak ro­kon­sá­got, me­se­no­vel­lák­nak vagy no­vel­la­me­sék­nek is ne­vez­het­jük őket (er­re pél­da A szó­fo­ga­dat­lan ku­ko­ri­ca­cső, a Göndörike el­al­szik, A kis­kí­gyó, vagy akár a Nagy­apó­ka hin­tó­ja, il­let­ve az Én, a csil­lag­bog­nár – az utób­bi há­rom nem vé­let­le­nül ke­rült be a szer­ző no­vel­lás­kö­te­te­i­be is; az utol­só­ként em­lí­tett da­rab egye­ne­sen kötetcímadóvá vált). A „vad­sza­már rét­jé­ről” szó­ló tör­té­ne­tek for­mai ér­te­lem­ben is mű­faj­ha­tár-át­lé­pést je­len­te­nek, hi­szen tör­té­net­fü­zér­ré áll­nak ös­­sze, sőt akár la­za szö­vé­sű me­se­re­gény fe­je­ze­te­i­ként is ol­vas­ha­tók. A To­po­lya úr cso­dá­la­tos át­vál­to­zá­sa szin­tén fe­je­ze­tek­re bon­tott kis­re­gén­­nyé tá­gít­ja a me­se ke­re­te­it.

Be­fo­ga­dók. Ko­vács Mag­da me­se­szö­ve­gei – mint ál­ta­lá­ban az iga­zán jó me­sék – nem pon­to­san be­ha­tá­rol­ha­tó kor­osz­tály szá­má­ra íród­tak;  nem tesz­nek en­ged­mé­nye­ket az élet­kor­ból fa­ka­dó kor­lá­to­zott meg­ér­té­si ké­pes­sé­gek mi­att, te­hát ol­va­só­ja le­het  –  évei szá­má­tól füg­get­le­nül –  bár­ki. Így a me­se a me­sé­lő szá­má­ra nem a le­eresz­ke­dés mű­fa­ja, nem va­la­mi­fé­le ön­ma­gá­ért va­ló gü­gyö­gés vagy ép­pen el­lent­mon­dást nem tű­rő, az el­té­rő ér­tel­me­zést meg nem en­ge­dő didaxis. A me­se ősi ren­del­te­té­se: a vi­lág ma­gya­rá­za­ta és a cso­da megérzékítése jut itt ér­vény­re fel­nőtt- és gyer­mekbe­fo­ga­dó szá­má­ra egy­aránt.

Vi­lág­ma­gya­rá­zat. A me­se­mon­dó Ko­vács Mag­da idő­ről idő­re fel­tár né­hány tit­kot a ter­mé­sze­ti je­len­sé­gek ere­de­té­ről. Egy­szer koz­mi­kus tá­vol­ba rö­pí­ti az ol­va­sót: el­be­szé­li a csil­la­gok ke­let­ke­zé­sé­nek his­tó­ri­á­ját (Én, a csil­lag­bog­nár), más­kor a nyír­fák ta­va­szi kön­­nye­zé­sé­nek az okát vi­lá­gít­ja meg (Me­se a bű­vös ere­jű kő­ről), vagy ép­pen a pil­lan­gók bi­o­ló­gi­ai át­vál­to­zá­sá­ról me­sél (Ami­kor a ti­zen­há­rom ti­zen­ket­tő, A si­ker­te­len köz­já­ték), eset­leg a macs­ka-egér ba­rát­ság le­he­tet­len­sé­gét in­do­kol­ja (Mi­ért ha­rag­szik a macs­ka az egér­re?). Elő­for­dul, hogy egy föld­raj­zi név­hez a száj­ha­gyo­mány­ból is­mert mon­dát kap­csol (To­po­lya úr cso­dá­la­tos át­vál­to­zá­sa).

Min­de­nek­előtt azon­ban a vi­lág­ban he­lyét ke­re­ső, a próbákat/ meg­pró­bál­ta­tá­so­kat ki­ál­ló, ám gyak­ran esen­dő, ki­szol­gál­ta­tott em­ber ér­dek­li; em­be­rek­ről szól ak­kor is, ha nö­vé­nyek­ről, ál­la­tok­ról, tár­gyak­ról be­szél. A me­sei ha­gyo­má­nyok­hoz hű­en  két egy­más­nak fe­szü­lő ér­ték­rend: a jó és a go­nosz küz­del­mé­nek le­het ta­nú­ja a be­fo­ga­dó. Fon­tos po­zi­tív ér­ték­nek szá­mít ezek­ben a me­sék­ben  az egyé­ni­ség tisz­te­let­ben tar­tá­sa, a más­ság fel­té­tel nél­kü­li el­fo­ga­dá­sa, a má­sik meg­ér­té­se, a ba­rát­ság, a szo­li­da­ri­tás, a gyen­gébb, a rá­szo­ru­lók meg­se­gí­té­se, a tisz­ta­ság, őszin­te­ség, be­csü­le­tes­ség, a sze­re­tet meg­tisz­tí­tó, meg­vál­tó ere­je stb. Az el­len­ke­ző pó­lu­son a má­si­kon va­ló fe­lül­ke­re­ke­dés vá­gya, a má­sik sze­mé­lyi­ség in­teg­ri­tá­sá­nak meg­sér­té­se, meg­alá­zá­sa, e vi­lá­gi vagy má­gi­kus ha­ta­lom és erő meg­szer­zé­se, fi­tog­ta­tá­sa és ér­vé­nye­sí­té­se, a rom­bo­lás szán­dé­ka vagy ma­ga a pusz­tí­tás áll. Ro­kon­szen­ves vo­ná­suk ezek­nek a me­sék­nek, hogy nem ide­a­li­zált fi­gu­rá­kat vo­nul­tat­nak fel, a sze­rep­lők in­kább fél­úton van­nak a két ér­ték­rend kö­zött. Ta­pasz­ta­lat­lan­sá­guk, fi­gyel­met­len­sé­gük, ér­zé­ket­len­sé­gük, éret­len­sé­gük, be­fo­lyá­sol­ha­tó­sá­guk mi­att gyak­ran es­nek pl. a hen­ce­gés, nagy­ké­pű­ség, ön­telt­ség, nagy­ra­vá­gyás, a min­den­áron győz­ni aka­rás, sőt az áru­lás bű­né­be, de rit­kán ma­rad el a meg­lec­kéz­te­té­sük, az ap­róbb-na­gyobb bű­nök fel­is­me­ré­se, és szin­te min­dig van le­he­tő­sé­gük hely­re­hoz­ni té­ve­dé­se­i­ket. Ra­vasz el­be­szé­lői fo­gás ez, mi­vel nem egy­ér­tel­mű­sít, ha­nem le­he­tő­sé­get kí­nál: az ol­va­só ön­ma­ga sok­szor am­bi­va­lens ér­té­ke­i­vel szem­be­sül­het, sa­ját gyar­ló­sá­ga­i­ra is­mer­het, vi­sel­ke­dés­min­tát vá­laszt­hat, azo­no­sul­hat, de akár irányt is vál­toz­tat­hat. A me­sék zár­la­tá­ban a fel­ol­dó­dást nem a ha­tal­mas or­szág örök­lé­se és a gyö­nyö­rű, gaz­dag ki­rály­lány ke­zé­nek el­nye­ré­se biz­to­sít­ja; a mél­tó ju­tal­mat, a me­sés kin­cset el­ső­sor­ban az élet ap­ró örö­me­i­nek és fo­nák­sá­ga­i­nak meg­élé­se, meg­ér­té­se, el­fo­ga­dá­sa je­len­ti.
Az em­ber­ről va­ló tu­dás egyik leg­bi­zony­ta­la­nabb, ép­pen ezért leg­fé­lel­me­sebb kö­rét a ha­lál­hoz kap­cso­ló­dó is­me­re­te­ink, kép­ze­te­ink al­kot­ják. A me­sei ha­gyo­mány­ban a ha­lál ál­ta­lá­ban nem ta­bu­té­ma, in­kább az élet ter­mé­sze­tes ve­le­já­ró­ja vagy a meg­ér­de­melt bün­te­tés leg­sú­lyo­sabb for­má­ja, ép­pen ezért gyak­ran meg­ren­dü­lést sem vált ki. A mo­dern em­ber vi­szont szo­rong, bor­zad a halálközeli ál­la­po­tok­tól, in­kább ke­rü­li a ha­lál té­má­ját, elo­dáz­za a meg­sem­mi­sü­lés­ről szó­ló be­szé­det. Ko­vács Mag­da vál­lal­ja a vég­gel va­ló szem­be­sü­lést,  me­sé­i­ben is he­lyet ad az el­mú­lás esz­té­ti­ká­já­nak, de nem fo­koz­za a szo­ron­gást, in­kább meg­sze­lí­dí­ti, meg­sej­te­ti a meg­adás, a be­le­nyug­vás bé­ké­jét (A szó­fo­ga­dat­lan ku­ko­ri­ca­cső, Nagy­apó­ka hin­tó­ja, To­po­lya úr cso­dá­la­tos át­vál­to­zá­sa).

A me­sé­lő. A me­se mű­fa­ja rend­sze­rint a kül­ső né­ző­pon­tú narrációval kap­cso­ló­dik ös­­sze. Ko­vács Mag­da ezt a  tra­dí­ci­ót  né­mi­képp mó­do­sít­ja, hi­szen me­se­no­vel­lá­i­ban gyak­ran én-el­be­szé­lő­ket szó­lal­tat meg, oly­kor már a cím­mel is hang­sú­lyoz­va a sze­mé­lyes érin­tett­ség je­len­tő­sé­gét (Én, a csil­lag­bog­nár). Ez az el­já­rás egy­részt hi­te­le­sí­ti az el­mon­dot­ta­kat (ilyen elem a nép­me­sék zárófordulataiban is meg­je­le­nik né­ha: én is ott vol­tam, kós­tol­tam a la­ko­dal­mi ét­kek­ből, tán­col­tam stb.), más­részt azt is jel­zi, hogy a me­sé­lőt a mik­ro­vi­lág­ról sze­rez­he­tő ta­pasz­ta­lat, tu­dás iz­gat­ja leg­in­kább. Az én-el­be­szé­lő je­len van a tör­té­né­sek­ben, szem­ta­nú is, sze­rep­lő is, egy­szer­re lát és lát­tat, kí­vül is, be­lül is áll.

Fi­gye­lem­re mél­tók Ko­vács Mag­da gyer­meknar­rá­to­rai. Az ár­tat­lan­ság, a tisz­ta­ság, a rá­cso­dál­ko­zás és a be­le­fe­led­ke­zés né­ző­pont­ja ér­vé­nye­sül pl. az Én, a csil­lag­bog­nár kis hő­sé­nek  vi­sel­ke­dé­sé­ben és tet­te­i­ben. Az én-el­be­szé­lő egy kis­lány, aki édes­ap­ja me­sé­i­ből ta­nul­ja a vi­lá­got, mi­köz­ben rá­éb­red ki­vá­lasz­tott­sá­gá­ra:  nem­csak ké­pes ér­zé­kel­ni a cso­dát, ha­nem ré­sze­sül is ben­ne. Ad­va van te­hát egy re­á­lis hely­zet (apa és gyer­mek es­ti be­szél­ge­té­se egy fa­lu­si ud­va­ron), amely a fan­tá­zia se­gít­sé­gé­vel tet­sző­le­ge­sen tá­gít­ha­tó, így eb­be a vi­lág­ba be­le­fér­nek az édes­apa gye­rek-én­jé­től örö­költ kép­zelt lé­nyek, a ma­nók, a kü­lön­le­ges nyelv meg­ér­té­se, va­la­mint a „csil­lag­bog­nár­ság” mes­ter­sé­gé­nek  el­sa­já­tí­tá­sa. Az át­me­ne­ti­sé­get azon­ban nem­csak a kép­zelt és va­lós sze­rep­lők prob­lé­mát­lan egy­más mel­lett sze­re­pel­te­té­se je­len­ti, ha­nem az író egyik vis­­sza-vis­­sza­té­rő meg­ol­dá­sa is: me­sét (ke­rek tör­té­ne­tet) épít be a no­vel­lá­ba, mely­nek se­gít­sé­gé­vel el­ma­gya­ráz­za mond­juk a csil­la­gok ke­let­ke­zé­sét, mi­köz­ben a gyer­mekhall­ga­tó ma­ga is te­vé­keny ré­sze­se a tör­té­net­szö­vés­nek, hi­szen vá­gya­i­nak ki­nyil­vá­ní­tá­sá­val be­fo­lyá­sol­hat­ja azt.

Ha­son­ló szö­veg a Nagy­apó­ka hin­tó­ja, mely­ben a nagy­any­já­val sé­tá­ra in­du­ló kis­lány  ve­szé­lyes pró­bá­kat ki­ál­ló me­se­hős­sé vá­lá­sá­nak fo­lya­ma­tát mond­ja el.

A kí­vül­ál­ló po­zí­ci­ót al­kal­ma­zó me­sék­ben a hő­sök fel­tű­nő­en sok­szor és hosz­­szan be­szél­nek, le­he­tő­sé­gük nyí­lik így  bel­ső te­re­ik, sze­mé­lyi­sé­gük – jel­le­mük és vi­lág­szem­lé­let­ük – fel­tá­rá­sá­ra.

Sa­já­tos meg­ol­dást vá­laszt a szer­ző a To­po­lya úr cso­dá­la­tos át­vál­to­zá­sa c. kis­re­gény­ben, hi­szen itt egy kis­kö­zös­ség – a csa­lád – ne­vé­ben szó­lal meg. A töb­bes szám el­ső sze­mé­lyű narrálás ha­tá­sá­ra egy idő után a be­fo­ga­dó akár úgy érez­he­ti, ma­ga is a kö­zös­ség tag­já­vá vált.

Hő­sök. Ko­vács Mag­da me­sé­i­nek vis­­sza­té­rő hő­se-sze­rep­lő­je egy kis­lány. Akár nar­rá­torhős­ként is ta­lál­koz­ha­tunk ve­le (ahogy fen­tebb már szó volt er­ről), az ese­tek több­sé­gé­ben azon­ban meg­ne­ve­zet­len és meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan ko­rú gyer­mek­ként éli cso­dák­ra nyi­tott min­den­nap­ja­it. Kü­lö­nös, ám a gyer­me­ki fan­tá­zia­vi­lág­ban ta­lán nem is olyan rit­ka ké­pes­sé­ge­i­nek bir­to­ká­ban a dol­gok fel­szí­ne mö­gé lát, va­la­mint meg­hall­ja és meg­ér­ti a ter­mé­szet tit­kos be­szé­dét. Bár­mi­kor szó­ba ele­gye­dik a vi­rá­gok­kal, bo­ga­rak­kal, fák­kal, ma­da­rak­kal. És nem­csak az élő­lé­nye­ket bír­ja szó­ra, ha­nem a tár­gyak is fe­cseg­nek, fe­le­sel­nek, ára­doz­nak, hős­köd­nek, pa­nasz­kod­nak ne­ki. Egész rend­kí­vül ér­zé­keny lé­nyé­vel, min­den por­ci­ká­já­val  foly­ton fi­gyel, hogy sem­mit ne mu­las­­szon el a kö­rü­löt­te nyüzs­gő lét ese­mé­nye­i­ből és szép­sé­ge­i­ből.

A vad­sza­már rét­jé­ről szó­ló tör­té­ne­tek köz­pon­ti fi­gu­rá­ja szin­tén egy kis­lány, Hülyüke (az ere­de­ti, A kis­kí­gyó c. kö­tet­be­li meg­je­le­nés­kor ta­lán sze­ren­csé­sebb ne­vű Zöl­di­ke), akit el­fog­lalt, agyon­haj­szolt szü­lei el­ha­nya­gol­nak, s ma­gá­nya fel­ol­dá­sa és az una­lom el­űzé­se cél­já­ból szö­kik meg a túl­ci­vi­li­zált hét­köz­nap­ok­ból egy sok­kal egy­sze­rűbb, ter­mé­sze­te­sebb vi­lág­ba, ahol tár­sak­ra, ba­rá­tok­ra lel­het.

Ugyan­csak kis­lány cso­dál­ko­zik rá a vi­lág­ra ősi va­rázs­la­to­kat is­me­rő, me­se­mon­dó anyu­ká­ja köz­ve­tí­té­sé­vel a To­po­lya úr cso­dá­la­tos át­vál­to­zá­sa c. me­se­re­gény­ben.

A Ko­vács Mag­da-me­sék meg­ha­tá­ro­zó­ja te­hát a női prin­cí­pi­um, ami el­ső­sor­ban az emo­ci­o­ná­lis gaz­dag­ság megérzékítésében és hang­sú­lyo­zá­sá­ban tá­rul fel: ki­emel­ke­dő sze­re­pe van itt a gyen­géd­ség­nek (ám nem a gyen­ge­ség­nek!), a fi­nom­ság­nak, az oda­for­du­lás­nak, a to­le­ran­ci­á­nak, az em­pá­ti­á­nak, a se­gí­tő szán­dék­nak, a de­rűs vi­lág­lá­tás­nak, a sze­re­tet­nek, a har­mó­ni­á­ra va­ló tö­rek­vés­nek.

Ked­velt me­se­fi­gu­rák e könyv­ben az ál­la­tok, ame­lyek/akik a me­se­tra­dí­ci­ók­hoz hű­en em­be­ri tu­laj­don­sá­gok­kal ren­del­kez­nek, és ál­ta­lá­ban gyar­ló­sá­gok meg­tes­te­sí­tői. Vi­lá­guk nyi­tott, mert kap­cso­la­tot tud­nak lé­te­sí­te­ni a nö­vé­nyek­kel, tár­gyak­kal s az em­be­rek­kel is. Oly­kor bi­zarr hely­zet ke­re­ke­dik, ha fel­tű­nik egy, a kör­nye­zet­hez vagy a töb­bi sze­rep­lő­höz vi­szo­nyít­va szo­kat­lan ál­lat. Ilyen vá­rat­lan lény az orosz­lán A tö­köcs­ke, a kis egér meg a… c. opus­ban, a nyak­lán­cát má­ni­á­ku­san ke­re­ső szo­bai tek­nős a Mar­git­ka,  a tek­nős, va­la­mint a pa­pa­gáj, il­let­ve a ví­zi­ló A tör­té­ne­tek a vad­sza­már rét­jé­ről c. me­sék­ben.

Az ál­la­tok­ról szó­ló szö­ve­gek kö­zül gon­do­la­ti­sá­gá­nál fog­va ki­emel­ke­dik A kis­kí­gyó, amely al­le­go­ri­kus tör­té­net a fel­nőt­té vá­lás­ról: az ár­tat­lan­ság el­vesz­té­sé­ről, az erő­szak vi­lá­gá­ba va­ló be­lé­pés­ről, az áru­lás­ról, a má­sik (a ba­rát!) prob­lé­mát­lan fel­ál­do­zá­sá­ról. A Ti­tok­za­tos tü­csök­ze­ne c. me­sé­ben sze­rep­lő tü­csök né­mi­leg kü­lön­bö­zik a La Fon­taine­-i ta­ní­tó­me­se bo­hém, kön­­nyel­mű tücs­ké­től; itt e bo­gár az ősi min­den­tu­dás bir­to­ko­sa, jár­tas mind a föl­di, mind a cso­da­vi­lág dol­ga­i­ban (a gö­rög mi­to­ló­gi­á­ban a mú­zsák szent ál­la­ta!), ép­pen ezért vál­hat ka­la­uz­zá a ván­dor­le­gény és a szal­ma­bá­bu le­ány­men­tő út­ján. A tü­csök va­rázs­erő­vel is ren­del­ke­zik: át­mu­zsi­kál­ja ba­rá­ta­it az aka­dá­lyo­kon, ve­szé­lye­ken. Fő cél­ja a fel­dúlt rend vis­­sza­ál­lí­tá­sa.

Fon­to­sak Ko­vács Mag­da me­sé­i­ben a be­szé­lő ál­la­tok is; a To­po­lya úr cso­dá­la­tos át­vál­to­zá­sa c. me­se­re­gény­ben pl. a ta­lált pu­li, az aján­dék­ba ka­pott kék tün­dér­ci­ca, a min­den­be be­le­kon­tár­ko­dó csó­ka, va­la­mint a kül­dönc légy egy rég el­fe­le­dett vi­lág hír­vi­vő­i­ként szó­lít­ják meg a fő­hő­sö­ket.

Az ál­la­to­ké­hoz ha­son­lít­ha­tó  a meg­sze­mé­lye­sí­tett nö­vé­nyek sze­re­pe is. A tár­sai sze­mé­ben baj­ke­ve­rő, pöf­fesz­ke­dő, na­gyot­mon­dó bo­lond­gom­ba egy­szer­re meg­le­pi és szó­ra­koz­tat­ja az is­me­rő­se­it fur­fan­gos mu­tat­vá­nyá­val (Sü­sü fe­jén ta­lál­ja – ma­gát); a gő­gös, min­den­nel elé­ge­det­len, min­den­kit le­né­ző, hisz­té­ri­kus vi­rág vé­gül meg­sze­lí­dül­ve el­fo­gad­ja a kör­nye­ze­tét (Mar­git­ka, a tek­nős); a ké­sei ku­ko­ri­ca­cső nem hall­gat ta­pasz­tal­tabb tár­sa­i­ra, s ezért bűn­hőd­nie kell (A szó­fo­ga­dat­lan ku­ko­ri­ca­cső); a pil­lan­gó­ba sze­rel­mes vi­rág a be­tel­je­sü­lés ked­vé­ért kész le­mon­da­ni egyé­ni­sé­gé­ről is, vé­gül vá­lasz­tott­já­ban csa­lód­va meg­ta­pasz­tal­ja ba­rá­tai együtt­ér­zé­sét, se­gít­sé­gét (Maud ki­rály­nő bi­ro­dal­ma).

Meg­sze­mé­lye­sí­tett tár­gyak­kal is gyak­ran ta­lál­ko­zunk a kö­tet me­sé­i­ben. A cso­da­gom­bóc sze­rep­lői pl. gya­kor­la­ti hasz­nu­kat vesz­tett, el­ron­tott, kal­ló­dó tár­gyak, me­lyek/akik a tör­té­net so­rán még­is meg­ta­lál­ják he­lyü­ket a vi­lág­ban. A Té­li tör­té­net ve­szé­lyez­te­tett bá­bui me­ne­dé­ket lel­nek egy kis­lány láz­ál­má­ban. A ki­do­bott és kön­­nyen fe­le­dett gesz­te­nye­ba­ba vagy ép­pen a szép­sé­gét/ép­sé­gét vesz­tett ka­rá­csony­fa­dísz egy­sze­ri­ben fon­tos­sá vá­lik, hi­szen ké­pes gyó­gyí­ta­ni: örö­met szerez­ni (Hagörbe, A pi­sze kis ka­rá­csony­fa­dísz tör­té­ne­te). A tárgy az em­ber úti­tár­sá­vá, ba­rát­já­vá is sze­gőd­het, mint a Ti­tok­za­tos tü­csök­ze­ne szal­ma­bá­bu­ja (tá­vo­li ro­ko­na az Óz, a nagy va­rázs­ló Ma­dár­ijesz­tő­jé­nek), aki akár éle­tét is koc­káz­tat­ja, sőt fel is ál­doz­za ba­rát­ja ér­de­ké­ben. A Csillámka cí­mű me­se szin­tén hasz­ná­la­ti tár­gyak­kal né­pe­sí­ti be a kü­lö­nös Üvegországot: a csu­pán kül­ső szép­sé­gé­nek tö­ké­le­te­sí­té­sé­re tö­rek­vő, hiú, az or­szág ha­gyo­má­nya­i­ra fit­­tyet há­nyó ki­rály­kis­as­­szony tör­té­ne­te a Ri­gó­csőr ki­rály cí­men is­mert Grimm-me­se sa­já­tos vál­to­za­ta. A gő­gös lány meg­lec­kéz­te­té­sén túl rend­kí­vül fon­tos ese­mény itt, hogy a vi­szon­tag­sá­gok so­rán Csillámka  sze­mé­lyi­sé­ge is fej­lő­dik: fel­fe­de­zi a mun­ka örö­mét, s ez a ha­gyo­má­nyok tisz­te­le­té­nek fon­tos­sá­gá­ra is rá­éb­resz­ti.

Vi­szony­lag rit­kán sze­re­pel­te­ti Ko­vács Mag­da a me­se szok­vá­nyos kép­zelt lé­nye­it, a tör­pét, a bo­szor­kányt, az óri­ást stb. Jó tün­dé­rek vi­szont a hő­sei a Me­se a bű­vös ere­jű kő­ről c. tör­té­net­nek, ked­ves, já­té­kos fi­gu­rák­ként ma­nók han­cú­roz­nak az Én, a csil­lag­bog­nár­ban és a To­po­lya úr cso­dá­la­tos át­vál­to­zá­sá­ban, va­la­mint a go­nosz­ság hor­do­zó­ja az éj bi­ro­dal­má­nak bo­szor­ká­nyos ki­rály­nő­je a Ti­tok­za­tos tü­csök­ze­né­ben és a  sár­kány a To­po­lya úr cso­dá­la­tos át­vál­to­zá­sá­ban.

Hét­köz­nap és cso­da. A Ko­vács Magda-i me­se­cse­lek­mény rend­sze­rint hét­köz­na­pi hely­szí­ne­ken zaj­lik: kony­hát, nap­pa­li szo­bát, bér­la­kás­be­li gye­rek­szo­bát, fa­lu­si ud­vart, tó­par­tot, ré­tet, me­zőt vá­zol fel a szer­ző né­hány ér­zék­le­tes vo­nás­sal kör­nye­zet­ként, csak el­vét­ve ka­la­u­zol ben­nün­ket ki­fe­je­zet­ten me­se­be­li táj­ra (pl. a Csillámkában). Hő­se­it is job­bá­ra a va­ló­ság­ból vá­laszt­ja, le­gye­nek azok bár em­be­rek, nö­vé­nyek, ál­la­tok vagy ép­pen tár­gyak. Lát­szó­lag a tör­té­né­sei sem rend­kí­vü­li­ek. Ám me­sé­je tét­je min­dig a va­ló­ság és a kép­ze­let tar­to­má­nya kö­zöt­ti sza­bad át­já­rás meg­te­rem­té­se: a nar­rá­tor ál­ta­lá­ban ősi tit­kok, szer­tar­tá­sok tu­dó­ja, cso­da­lá­tó ké­pes­sé­ge ré­vén a min­den­nap­ok ré­szé­vé va­rá­zsol­ja a ter­mé­szet­fe­let­tit.

A szün­te­le­nül egy­for­ma, szo­mo­rú, re­mény­te­len, szo­ron­gá­sok­tól sem men­tes hét­köz­nap­ok eb­ben a vi­lág­ban fel­fény­le­nek, el­vi­sel­he­tő­vé, sőt akár iz­gal­mas­sá, ka­lan­dos­sá, vi­dám­má vál­nak. A ki­is­mer­he­tet­len go­nosz erők be­fo­lyá­sa alatt ál­ló, el­ron­tott, ka­o­ti­kus, kor­lá­to­zott, zárt je­len­va­ló vi­lág al­ter­na­tí­vá­ja­ként min­dig meg­sejt­he­tő a vég­te­len múlt mé­lyé­re sül­­lyedt har­mó­nia vi­lá­ga. A hall­ga­tó/ol­va­só – ha elég tá­gas a lel­ke és fel­tét­len bi­za­lom­mal hagy­ja ma­gát ve­zet­ni a me­se­mon­dó ál­tal  – ma­ga is szert te­het a cso­da­lá­tás ké­pes­sé­gé­re, va­gyis sa­ját éle­té­ben cso­dás hét­köz­nap­ok­nak néz­het elé­be.    

A szó má­gi­á­ja. A me­se ősi mű­fa­ja olyan kö­zös­sé­gek­ben szü­le­tett, me­lyek­nek tag­jai még hit­tek a ki­mon­dott sza­vak má­gi­kus ere­jé­ben. A nö­vé­nyek va­rázs­igék ha­tá­sá­ra nőt­tek, a ron­tás mon­dó­kák nyo­mán há­rult el a meg­ron­tott­ról, a szi­da­lom és ká­rom­ko­dás szin­te egy­lé­nye­gű volt az imá­val. Ko­vács Mag­da a száj­ha­gyo­mány­ból és az írott kul­tú­rá­ból ezt a tu­dást is örö­köl­te, és  sa­ját me­se­szö­ve­ge­i­ben to­vább­ad­ja. Pél­da le­het mind­er­re az Én, a csil­lag­bog­nár kis­lányhő­sé­nek a be­ava­tott­sá­ga a tit­kos ma­nó­nyelv-hasz­ná­lat­ba, vagy a Csillámka c. me­sé­ben a dur­va, nyers be­szé­det vissz­hang­zó üveg­he­gyek ne­ve­lő szán­dé­ka.

A ki­be­szé­lés­nek a hét­köz­nap­ok­ban is lé­lek­tisz­tí­tó ha­tá­sa van: rész­ben vagy akár tel­je­sen meg­sza­ba­dít­hat ben­nün­ket a nyo­masz­tó él­mé­nye­ink­től. Ezt bi­zo­nyít­ja a ked­ves csa­lád­tag ha­lá­lá­val szem­be­sí­tő és azt el­fo­gad­ta­tó Nagy­apó­ka hin­tó­ja c. me­se.

A me­se gyó­gyí­tó erő­vel is ren­del­ke­zik, s ez még ak­kor is így van, ha csu­pán egyet­len mon­dat­ból áll, mint a Maud ki­rály­nő bi­ro­dal­ma c. tör­té­net­ben. Ko­vács Mag­da azon­ban még en­nél is to­vább ve­zet kü­lö­nös me­se­tar­to­má­nyá­ban: sa­já­tos han­gu­la­tok­ba va­rá­zsol, fel­fo­ko­zott lé­lek­ál­la­po­tok­ba bű­völ po­é­ti­kus mon­da­ta­i­val. Pél­dá­ul a szte­re­o­tip Hol volt, hol nem volt he­lyett a Sü­sü fe­jén ta­lál­ja – ma­gát c. me­se „egy ál­mo­sí­tó nyá­ri dél­utá­non” kez­dő­dik, „ami­kor ol­vasz­tott arany csor­do­gált a ma­gas­ból az er­dei tisz­tás­ra, és a tücs­kök lágy an­dal­gó­kat cir­pel­tek a fű­szá­lak he­gyén ülve”… Vagy A kis­kí­gyó fel­üté­se ugyan idil­li, de a nyelv ze­né­jé­ben már dis­­szo­náns han­go­kat is hal­lunk, elő­reve­ti ár­nyé­kát  a tra­gi­kus for­du­lat: „Forrt, sis­ter­gett, zu­bo­gott a nyár. Né­ha csen­dült is fi­no­man, oly­kor kon­dult is mé­lyen, öb­lö­sen. Ját­szott a kék szín­nel, ara­nyat, ezüs­töt csor­ga­tott a fák le­ve­le­i­re. Vi­rá­gok bó­kol­tak csi­lin­gel­ve, ami­kor szel­lő ke­rül­get­te őket. Szok­nyá­ju­kat lo­bog­tat­ták a pi­ros pi­pa­csok.”

Szin­té­zis. A kö­tet utol­só da­rab­ja, a To­po­lya úr cso­dá­la­tos át­vál­to­zá­sa mint­egy ös­­szeg­zé­se Ko­vács Mag­da me­se­ta­pasz­ta­la­ta­i­nak, me­se­tu­dá­sá­nak. A  me­se-kis­re­gény egy csa­lád de­rűs hét­köz­nap­ja­i­nak a tör­té­ne­te, amely­be a szer­ző új­fent be­il­lesz­ti a cso­dát, a ter­mé­szet­fe­let­tit, ami más­nak – a ke­vés­bé fo­gé­kony sze­rep­lő­nek, eset­leg  a be­ava­tat­lan­nak – kí­sér­te­ti­es-fé­lel­mes vagy ép­pen el­fo­gad­ha­tat­lan ese­mény.

Az elő­ző gaz­dái sze­rint kí­sér­tet­jár­ta ház a cso­da­lá­tó ké­pes­sé­gek­kel meg­ál­dott új la­kók szá­má­ra nem csu­pán idil­li­kus la­kó­hely, ha­nem cso­dák sa­já­tos szín­te­re is. A kül­ső szem­lé­lő sze­rint pusz­tán lak­ha­tó­vá po­fo­zott ré­gi épü­let a be­ava­tott szá­má­ra át­já­rás az idők mé­lyé­re sül­­lyedt me­se­vi­lág (tün­de­vi­lág) és az ép­pen meg­élt hét­köz­nap­ok kö­zött. A há­zat kö­rül­ve­vő cso­da­kert­ben nem­csak kép­zelt lé­nyek ját­sza­doz­nak, ha­nem be­szé­lő ál­la­tok és nö­vé­nyek te­szik tel­jes­sé az éle­tet (kü­lö­nö­sen a nar­rá­tor kis­lá­nya szá­má­ra). A va­lós­nak kép­zelt lé­nyek, a fal­já­ra­tok­ban fu­ra, ka­pa­rá­szó han­got adó ma­nók, hogy el­osz­las­sák a há­zi­ak ba­bo­nás fé­lel­mét (a szó má­gi­á­ja!), egy hi­e­de­lem­ről kez­de­nek me­sél­ni. A táj­egy­ség­hez kap­cso­ló­dó sár­kány­mon­dát nem fo­lya­ma­to­san, nem egy tömb­ben be­szé­lik el, ha­nem meg­sza­kí­tá­sok­kal, epi­zó­dok­ban,  így a me­se és a va­ló­ság egy­más­ba tű­né­se aka­dály­ta­lan, a me­se­vi­lág­ba pe­dig be­von­ha­tó a szom­szé­dos al­más­kert és an­nak fur­csa cső­sze is.

A hely­szí­nek, va­la­mint a nö­vé­nyi és ál­la­ti sze­rep­lők Ko­vács Mag­da ter­mé­szet­kul­tu­szá­ról is hírt ad­nak, amely­ben ki­emel­ke­dő ér­ték­nek szá­mí­ta­nak a fák. Pél­dá­ul a To­po­lya úr cso­dá­la­tos át­vál­to­zá­sá­ban szim­bo­li­kus je­len­tést hor­doz­nak: a tör­té­net hő­sét, a ti­tok­za­tos csőszt nem vé­let­le­nül hív­ják To­po­lya úr­nak. A to­po­lya a nyár­fa szi­no­ni­má­ja. Ez a fa­faj­ta ked­ve­li a víz­par­tot: a kis­re­gény­ben a csa­lá­di éden­ker­tet pa­tak vá­laszt­ja el a To­po­lya úr ál­tal őr­zött al­más­kert­től. A víz egye­te­mes ha­tár­jel­kép, el­ső­sor­ban az élet-ha­lál mezs­gyé­jét jel­ké­pe­zi, sors­for­du­lók szim­bó­lu­ma.

Ko­vács Mag­da kis­re­gény­ében e mo­tí­vum­nak több­fé­le ér­tel­me­zé­se is kí­nál­ko­zik. Egy­részt azt je­len­ti, hogy a csa­lá­di kis­kö­zös­ség tag­jai és a cso­da­kert la­kói a va­lós vi­lág és a tün­dér­vi­lág mezs­gyé­jén sé­tál­gat­nak, más­részt a csa­lá­di idil­lel és a sár­kány­tör­té­net­tel pár­hu­za­mo­san fu­tó átváltozástörténet azt szim­bo­li­zál­ja, hogy a ma­gá­nak va­ló, ma­gá­nyos To­po­lya úr az em­be­rek vi­lá­gát a fák vi­lá­gá­ra cse­ré­li, majd a ci­vi­li­zá­ci­ós erő­szak, a vá­ros­ren­de­zés tér­hó­dí­tá­sa – a fák tö­me­ges ki­vá­gá­sa – el­len til­ta­ko­zá­sul a pusz­tu­lás, el­mú­lás fáj­dal­ma­san szép kép­so­ra­i­ban fá­vá vál­to­zik. (Ne fe­led­jük to­váb­bá a fák szim­bo­li­kus je­len­té­sé­vel kap­cso­lat­ban azt sem, hogy az al­ma­fa a tu­dás fá­ja, gyü­möl­csé­nek  el­fo­gyasz­tá­sa pe­dig a ha­lált je­len­ti – itt te­hát a vi­lág­ról: an­nak mű­kö­dé­sé­ről, de­rűs és fé­lel­mes tör­té­né­se­i­ről és a ha­lál­ról, va­gyis vég­ső kér­dé­sek­ről is szó van!) Har­mad­részt a csa­lád éle­té­ben is for­du­la­tot je­lent az al­más­kert fel­szá­mo­lá­sa, hi­szen  nyil­ván­va­ló­vá vá­lik, hogy a zárt, kö­rül­ke­rí­tett te­rek csak ide­ig-órá­ig je­len­te­nek biz­ton­sá­gos zu­got. A fan­tasz­ti­kum a ci­vi­li­zá­ció be­to­la­ko­dá­sá­val szer­te­fosz­lik. S ez a fo­lya­mat már Szipirty ma­mi fel­tű­né­sé­vel meg­kez­dő­dik.

A To­po­lya úr cso­dá­la­tos át­vál­to­zá­sa Ko­vács Mag­da ars po­e­ti­cá­ja, mely­ben a szer­ző ar­ról vall, hogy a me­se­mon­dó­nak biz­to­sí­ta­nia kell az át­já­ró­kat az idők mé­lyé­re sül­­lyedt har­mó­nia: a tün­dér­tar­to­mány és az em­be­rek ka­o­ti­kus vi­lá­ga kö­zött, hogy a be­fo­ga­dó előtt meg­csil­lan­jon a rend tün­de­vi­lá­ga, mely­nek fé­nyé­ben éle­seb­bek a va­lós vi­lág kon­túr­jai, pon­to­sab­bak a fel­is­me­ré­sek.

A meg­bon­tott har­mó­ni­át hely­re le­het és hely­re kell ál­lí­ta­ni, su­gall­ják Ko­vács Mag­da me­séi. Át­já­rók­ként ügyel­nünk kell rá, hogy a go­nosz erők ne ke­re­ked­hes­se­nek felül a jó­sá­gon, tisz­ta­sá­gon. De a szer­ző­nek nin­cse­nek il­lú­zi­ói: tud­ja, ki­űzet­tünk a Pa­ra­di­csom­ból, a lét min­den pil­la­na­tá­ban va­la­men­­nyi­en ki­szol­gál­ta­tot­tak va­gyunk, s er­re fi­nom iró­ni­á­val min­dig em­lé­kez­tet is ben­nün­ket.

A me­se Ko­vács Magda-i má­gi­á­ja te­hát ab­ban rej­lik, hogy el­fo­gad­ha­tó­vá, él­he­tő­vé pró­bál­ja ten­ni a vi­lá­got. Ér­de­mes te­hát a lé­lek fény­ka­pu­ján át be­lép­ni eb­be a gyö­nyö­rű­sé­ges me­se­bi­ro­da­lom­ba. (A kötet a Madách-Posonium kiadásában a napokban jelent meg.)